Nőnek születni még mindig nem dicsőség

Az úgy kezdődik, hogy megszületünk – és nőnek születünk. Az ember sorsa ebben a pillanatban megpecsételődik. Még ma, a harmadik évezred küszöbén is kísért Ádám, a szende férfi, és Éva, a bűnös nő története. A patriarchális társadalmi rendszernek meg kell magyaráznia valamivel a bizonyítványát. Bűntudatkeltéssel próbálja legyengíteni a nőt, mert csak így tudja kezében tartani a hatalmat.

Freud, a női lélek nagy „nemismerője” sokat foglalkozott a női mazochizmus és a szorongás kérdéseivel. Tudományos elmélkedéseiben viszont nem tért ki arra, hogy a nők nem születnek mazochistának – azzá válnak. Semmivel sem önkínzóbbak a férfiaknál, viszont egész gyermekkorukban erre nevelik őket: a lemondásra, az önfeláldozásra, a megalázkodásra. Nem csoda hát, ha szüntelen szorongás tölti ki az életüket. És az sem, hogy a nők hajlamosak a mártírkodásra. A lányok általában az édesanya példáját követik. Ezt a modellt látják, ezt a mintát sajátítják el. Ha tiltakozni mernek, vagy másként cselekednek, legelőször éppen az anya – szintén nő!, – aki elítéli, megdorgálja vagy kritizálja őket másként gondolkodásukért. A nők közössége egyébként is megosztott, hiszen a társadalmon belül diszkriminált helyzetben vannak. S mint a diszkriminált csoportok tagjai, törvényszerűen, egymás közt is rivalizálnak. A jelenlegi családi struktúrában még mindig a férfiak képviselik a hatalmi pozíciót. A nők a férfiakhoz viszonyulnak – velük szemben alárendelt helyzetben vannak. A modellt, hogy a férfiak a fontosabbak, hogy a másik nő konkurenciát jelent, és egymást állandóan ellenőriznünk kell – a nők adják át a gyermekeiknek. Nem csoda hát, ha nőnek születni még ma sem jó. A kismama elkeseredik, amikor megtudja, hogy újszülöttje kislány. Kudarcélmény sújtja, amiért nem tudott „megfelelni” a férfinak: nem szült neki „méltó” utódot. Pedig az elsőszülött fiú utódlási jogának rég leáldozott az ideje. Lám, mégis milyen mélyen él a köztudatban!

A nők az élet valamennyi terén bizonyítottak már. Elérték, sőt egyes területeken túl is szárnyalták a férfiak teljesítményét. Elismerést mégsem kaptak. A teljes egyenjogúságért vívott harcuk miatt azzal vádolják őket, hogy el akarnak férfiasodni. Ez nem így van. Ám az utóbbi időben egyre több „férfias” feladatot kell elvégezniük. Növekszik az apa nélküli családok száma, melyekben a családfenntartó a nő – mégis kevesebb fizetést kap. Holott szokás a férfinak több pénzt fizetni családfői státuszával igazolva a különbséget.

A férfiak még mindig privilegizált helyzetben vannak. A közvélemény szerint ők az erősebbek, okosabbak, hatalmasabbak, akik több pénzt keresnek, szabadabban élhetnek, s övék a döntő szó. Gyakran még a kizárólag nőket érintő dolgokban is ők döntenek. A nők pedig csak megfelelnek az apajogú társadalom által rájuk kényszerített külső (és belső) elvárásoknak. Hány és hány „híres” női személyiség vagy sztár tartja fontosnak kijelenteni a közvélemény előtt, hogy „nem feminista”. Vajon miért? Miért lenne baj, hogy nőként érte el sikereit? Miért kéne eltitkolni, hogy ezért többet kellett dolgoznia, és sok mindenről le kellett mondania – a rendszeres portörlés szokásáról, vagy akár a gyereknevelésről. Talán azért, mert ha a nő szembeszáll az (egyelőre) uralkodó modellel, a környezete (köztük nőtársai) nyomban elítéli. Megbélyegzettnek lenni pedig nem jó dolog. Nőnek születni nem dicsőség. Még manapság sem. Pedig a harmadik évezred a nők évezrede lesz – ez a tendencia visszafordíthatatlan.

Bizonyított tény, hogy a férfi és a nő különbözőképpen gondolkodik, másként érzékelik a dolgokat, más az értékrendjük is. Különböznek, de egyenrangúak. Tulajdonságaik és képességeik kiegészítik egymást. Csak egyenértékűként tudnak egy teljes egységet, harmóniát alkotni. Erre kell törekednünk!