„Nincs jogom azt mondani, hogy ne gyertek...”

A magyar-magyar migráció sajátossága, hogy az emberek csak akkor jönnek Magyarországra, ha közel azonos pozícióban tudnak elhelyezkedni Nem lehet, de mi azért próbáljuk meg, legalább így utólag. Milyen strukturáltságú, milyen életminőségű, milyen habitusú, milyen belső ellentétektől szabdalt csoportokról beszélünk, amikor a határon túli magyarokról van szó? Milyen belső és Magyarországról importált politikai megosztottság jellemzi őket, és a magyar államnak, vagyis a magyar adófizetőknek milyen jellegű és mértékű támogatási kötelezettségük van – ténylegesen és az elvárások szintjén – a magyar kisebbségekkel szemben?

A legegyszerűbb talán, ha belevágunk abba, milyen képeink vannak egymásról, és akkor sok minden kiderül. Az első ilyen kép a 15 milliós magyarság képe. Ehhez képest a határokon túl csak 2 millió 400 ezer magát magyarnak valló emberrel számolhatunk. Ha a világon magyarul beszélőket nézzük, ide számítva a kelet-szlovákiai, nagyjából százezres magyarul beszélő roma közösséget vagy a magyarul is tudó erdélyi roma, illetve román népességet, amely szintén százezres lehet, de még az Izraelben élő magyar ajkúakat is, azt mondhatjuk, hogy 14 millió ember beszél magyarul a Földön. A másik: az a kifejezés, hogy határon túli magyar, azt jelenti, hogy mi innen, mintegy a középpontból, egységesnek látjuk ezeket a csoportokat, holott eltérő nagyságrendű kisebbségekről és más-más problematikájú országokról van szó. Hét szomszédos országban élnek magyarok. Van olyan típusú közösség, amely ma már diaszpóraként működik, és inkább etnoregionális csoportnak nevezhetnénk őket. Ide tartoznak az ausztriai, a szlovéniai és a horvátországi magyarok, noha köztük is óriási különbségek vannak, hiszen az ausztriai és a nyugati magyarság jelentős részének a szórványhelyzet azt jelenti, hogy Magyarországon van egy nyaralója, egy lakása, és rendszeresen hazajár, vagy a nagyobb ünnepeket itthon tölti. A szlovéniai magyarság száma 18 ezerről 7 ezerre csökkent, de otthon már ennél is kevesebben beszélnek magyarul. Szlovéniából régen akadálytalan az átjárás, tehát nincsenek kapcsolattartási problémáik, inkább az a kérdés, hogy a régiójukban milyen a magyar kultúra presztízse. A horvátországi magyarok közül a háború alatt sokan Magyarországon teremtettek egzisztenciát. Mára a magyarok lakta falvak elöregedtek, és az ott élők léte valóban diaszpóralét. Más típusú közösségek a kárpátaljai és a vajdasági közösségek. Ezeket már politikai közösségnek is tekinthetjük, hiszen van politikai elitjük és külön politikai jövőképük, amely a 90-es évek második feléig – ugyanúgy, mint Romániában és Szlovákiában – döntően a nemzeti autonómia volt. Az ukrajnai és a szerbiai magyarságnak egyébként vagy nem is volt erős középosztálya, vagy épp most tűnik el. A Vajdaságból például Trianon után az érettségizettek és a hivatalnokok 80 százaléka jött át Magyarországra. Ráadásul a titói rendszerben kialakult új magyar elit identitását inkább a jugoszlávizmus jellemezte. Másrészt a ma konvertálható tudással rendelkező határon túli fiatal korosztályok folyamatos készenlétben állnak a nemzetközi, döntően magyarországi munkaerőpiacra számítva.

A jugoszlávizmus azt jelenti, hogy jobban kötődött a jugoszláv identitásához, mint a magyarhoz?

Ezt nem tudom megmondani. A kérdés tipikus magyarországi nézőpontot tükröz, én is sokszor elkövetem ezt a hibát. Három-négyszázezer vagy félmillió emberről beszélünk, nem lehet egységesen érvényes választ adni.

Maga használt az imént egy csoportalkotó kategóriát, amikor azt mondta, hogy az elit más identitású lett...

Az a helyzet, hogy ezek olyan kisebbségi társadalmak, amelyek szétfejlődnek egymástól is és Magyarországtól is. A Jugoszláviában élők számára 1989 előtt Magyarországnak nem volt vonzereje, mert Jugoszláviában szabadabbak voltak a viszonyok, kevésbé volt szűkös a fogyasztás, lehetett Nyugatra utazni és munkát vállalni. Magyarország a második világháborút követően leértékelődött. De közben létrejött egy új vajdasági magyar elit, amely sajátos vajdasági magyar kultúrát, nemzetfejlődést teremtett meg, és egyben rendszerlegitimáló funkciót is ellátott. A 80-as években aztán a magyar nemzetiségű elit kénytelen volt másfajta magyar identitást kialakítani azzal a belgrádi vezetéssel szemben, amely elment szerb nemzeti irányba. Kárpátalján a magyarul beszélő városi lakosságot a holokauszt, majd a „málenkij robot” intézte el, s utána jött az a szovjet típusú társadalom, amelynek a habituális világa ma is meghatározó. Ezért van az, hogy az értékszociológiai vizsgálatok azt mutatják, a kárpátaljai magyarság ragaszkodik leginkább az állami direktívákhoz, támogatáshoz. A harmadik típusba sorolt szlovákiai és romániai magyarságról mondanám azt, hogy olyan kisebbségi társadalmak, amelyek szintén töredék társadalmak ugyan – tehát nincs saját állami és közigazgatási intézményességük –, de vannak bizonyos intézményes alrendszereik. Van politikai érdekvédelmük, léteznek egyházi intézményeik, önkormányzati pozícióik, van külön magyar nyilvánosság, tudományos és kulturális tudástermelő réteg, valamint civil társadalom. Ezeknek az intézményeknek a hatékonysága és egymáshoz való viszonya határozza meg az egyes országok magyarul beszélő közösségének működését. Tehát sokrétű, rétegzett társadalmakról van szó, amelyek Magyarországhoz való viszonyában van azonban két közös pont. Egyrészt: míg a népszavazásról és a kettős állampolgárságról szóló viták Magyarországon döntően pártpolitikai és jogi-szociológiai erőtérben zajlottak, a határokon túl léthelyzetekről, emancipációs és társadalomlélektani jelenségekről volt és van szó. A kisebbségben élő magyarok mentőövet látnak a kettős állampolgárságban, mert a két hazafelfogás más. A mi identitásunk inkább diffúz identitás, a határon túliak identitásában viszont az az egyik meghatározó elem, hogy ők magyarok, s ebben a minőségükben tartoznak – saját regionális közösségük mellett – Magyarországhoz. Másrészt: miközben a magyarországiak számára a szülőföld és a haza egybeesik, a határon túliak számára ez két külön dolog. A magyarországi kapcsolattartást hazatérésként élik meg, ami kilépést jelent a kisebbségi létből.

Hadd térjek vissza arra, amit Jugoszláviáról mondott, hogy ugyanis akkoriban, amikor Jugoszlávia jobban állt, mint Magyarország, a magyar kisebbség szemében Magyarország leértékelődött. Ebből én arra következtetek, hogy bármennyire is hozzátartozik a problémához a lelkiség, és bármennyire le van öntve ez az egész ideológiákkal, itt alapvetően érdekekről van szó: ha a kisebbségi magyarokat a jólétük, a biztonságuk, a fejlődési lehetőségeik a szülőföldjükhöz kötötték, akkor nem volt kulcskérdés számukra a magyar identitás. Ami nem baj, de talán egészségesebb volna néven nevezni a dolgot.

Foglalkoztak ők az identitásukkal, hiszen a nemzetiségi politika nem volt problémamentes. Itt inkább arról van szó, hogy nemcsak az a fontos, milyen a kisebbségi közösség és ezen belül az egyén viszonya a nyelvországhoz – én nem szeretem az anyaország szót, mert van egyfajta gyarmatosító íze –, hanem az is, hogy milyen a viszonya az államországhoz. A legfontosabb kérdés persze az, hogyan tudják megszervezni a saját társadalmukat, milyen identitáspolitikai stratégiákat dolgoz ki a saját elitjük – ebben óriási a deficit az utóbbi tíz évben –, és az sem mindegy, milyen a viszonyuk a nemzetközi trendekhez, a globalizációhoz. Erről sem szeretünk beszélni, pedig például a székelyudvarhelyi G-pont, ahol a népszavazás után kitűzték azt a bizonyos cédulát, hogy magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki, vagy Dunaszerdahelyen a Vámbéry Irodalmi Kávéház globalizációs minták átvételeként, közvetítő közösségi térként jött létre. Tehát valóban az a kérdés, hogy az adott országban a magyar emberek hogyan tudják a saját társadalmi mobilitásukat biztosítani. Romániában, Jugoszláviában a 60-as években ez elég jól ment, ezért többen jártak vegyes vagy román nyelvű iskolákba, mint később. Kérdés, hogy ezek az országok akarják-e és képesek-e integrálni a magyar kisebbségi társadalmakat, és hogyan. A magyar kisebbségi elitek nyolcvan éve azt képviselik, hogy csak saját autonóm intézményrendszer révén lehetséges az integráció. Ezek a kísérletek azonban megbuktak a többségi nemzet- és államépítő akaratokon. És miközben mi a nemzetpolitika szintjén, az elitek szintjén és a magunk kis értelmiségi világában beszélünk a határon túli magyarok problémáiról, ők elsősorban a napi szokásaik, a mindennapi problémamegoldó rendszereik szerint döntik el, mit tegyenek, nem a nemzeti elvárásokból kiindulva. Ez a két szint a mi beszédmódunkban szétcsúszott. Jó példa rá a szülőföldön való megmaradás kívánalma, amit mi a 90-es évek eleje óta hangoztatunk. De ha egy kisebbségi magyarnak választania kell, hogy a gyereke Brassóban vagy éppen Pozsony-Ligetfalun többségi nyelven, mindenféle hátránnyal indulva tanuljon-e tovább, vagy van rá lehetősége, hogy a kisebbségi léthelyzetből adódó nyelvi, társadalmi problémákat átugorva átjöjjön Magyarországra, nem a nagy szólamok alapján dönt majd. Az emberek nem nemzetszolgálatból és a nemzet iránti hűségből élnek ott, ahol élnek, hanem azért, mert megtalálják abban a közösségben a saját életlehetőségeiket. Ha nem, akkor eljönnek, ha meg nem tudnak kilépni, a túlélésre vagy valamilyen helyi stratégiára rendezkednek be. Mi pedig jobban tennénk, ha a mai Európában a szülőföldön maradás elve helyett inkább a helyi modernizációt, a magyarként való boldogulást helyeznénk előtérbe.

Tud adatokat, hozzávetőlegesen akár? Hogy mennyi a tényleges átköltözés, és mennyi a tervezett?

Az erdélyi magyarság körében 1995 és 2002 közt mintegy tíz nagy migrációs vizsgálatot végeztek. 2003 októberében zajlott az utolsó vizsgálat, ahol már a kettős állampolgárságra is rákérdeztek (lásd.: www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu ill. www.transindex.ro). Más régiókban viszont alig vannak ilyen vizsgálatok. Az igazán problematikus Kárpátaljáról és a Vajdaságról nagyon keveset tudunk. Ami biztos, hogy a magyar-magyar migrációnak az a sajátossága, hogy az emberek akkor jönnek el otthonról, ha Magyarországon közel azonos pozícióban tudnak elhelyezkedni. Ez nagyon fontos. A magyar-magyar migrációban nincs nyelvváltás, az illetőnek nem kell újságkihordóként kezdenie a karrierjét ahhoz, hogy később szakalkalmazott legyen. Az áttelepülők 25–30 százaléka tanulni jön át. A Márton Áron Kollégiumban folytatott vizsgálatokból tudjuk, hogy az esetek több mint nyolcvan százalékában itt is maradnak. De az első kategória nem is az egyetemistáké, hanem a középiskolásoké. Csak Erdélyből mintegy 3000 középiskolás jön évente Magyarországra, a Vajdaságból nagyjából 2000. A másik nagy csoportot azok alkotják, akik már kialakult egzisztenciával rendelkeznek. Ők is elsősorban középosztálybeliek. Például a frissen végzett romániai és vajdasági magyar informatikusok 80 százaléka jön át Magyarországra. A marosvásárhelyi orvosi egyetemen a magyarországi partnerek már kifejezetten keresik a végzős orvosokat. Tavaly Gyulán tartották azoknak a magyar orvosoknak a találkozóját, akik a marosvásárhelyi orvosi egyetemen végeztek: 2800 meghívót küldtek ki. Ennél persze jóval nagyobb a határon túlról átjött orvosok száma, 4800–5000 fő, és akkor még a kórházi ápolószemélyzetről nem is beszéltünk. Ezek az emberek nem egy nejlonszatyorral érkeznek Magyarországra, hanem valamilyen kapcsolathálón keresztül előre megteremtik a fogadó helyzetet. A vajdasági, erdélyi településeken a falusi vagy kisvárosi középosztály tagjaival, tanárokkal, vállalkozókkal készült interjúkból egyébként kiderül, hogy a harmadik-negyedik stratégiai cél egy kis garzont szerezni valahol Magyarországon, elsősorban Budapesten, és a gyerekeket itt iskoláztatni. Egyszóval, aki el akar jönni, az el fog jönni. Ebbe a folyamatba egyetlen módon lehet beavatkozni, feltételezve persze, hogy az adott társadalmakban javul a helyzet: ki kell alakítani migrációs rendszereket. Nem értjük, miért olyan vehemensek ma a vajdasági magyarok a kettős állampolgárság ügyében. Hát azért, mert nekik van egy tapasztalatuk: a vajdasági magyar lakosság egy része vendégmunkás volt Németországban, majd jó részük visszatért a Vajdaságba, és lehet, hogy most éppen a németországi nyugdíjból él. Azt szeretnék tehát, ha a magyarországi munkavállaláshoz nem kellene feladni az ottani egzisztenciájukat. Csallóköz és Észak-Dunántúl között működik ez a migrációs rendszer. Az esztergomi Suzukihoz, Székesfehérvárra, Győrbe buszok hozzák-viszik a szlovákiai magyarokat. Persze a felfokozott, emancipatorikus vajdasági kettősállampolgárság-vágyhoz hozzátartozik a két délszláv háború tapasztalata és más, a Vajdaságban élő etnikai csoportok kedvezményezettsége is.

Miért működik ez a rendszer Szlovákiával, és miért nem működik Dél-Magyarországon?

A fizikai közelség a kulcs. Az egész térszemléletünk benne van ebben a dologban. Szkopje ugyanannyira van Budapesttől, mint Sepsiszentgyörgy, csakhogy Szkopjéba majdnem végig autópálya vezet. Sepsiszentgyörgyöt mégis közelebbinek érezzük. De Erdély és Magyarország közt még akkor sem lehetne ingázni, ha lenne autópálya, noha onnan érkezik a legtöbb vendégmunkás. Ugyanakkor az unióban csak három hónapig tartózkodhat folyamatosan nem uniós állampolgár. Háromhavonta tehát haza kell mennie. Erdély esetében tehát „egészséges” migrációs rendszert kellene kialakítani. Itt a másik nagy kérdés a házassági stratégia. A becslések szerint 70 ezer erdélyi munkásból, aki a magyar építőiparban dolgozik, azok a nőtlen fiatalok, akik éveket töltenek el itt, vajon hol fognak házasodni? Ez soktényezős játék. Mindenesetre amíg Magyarországon az egész migráció pusztán idegenrendészeti kérdés, addig nem jutunk megoldásra. Addig továbbra is „nagy nemzeti ügyeket” csinálunk olyasmiből, ami súlyos, de kezelhető társadalmi probléma.

(Az élő beszélgetés szövege a Mozgó Világ idei második számában jelent meg; befejező része a következő, két hét múlva megjelenő Gondolatban lesz olvasható.)