Nincs benne semmi harag, örül, hogy szabad

Reggel bohóc, este színész. Bohócként (olykor) színészkedik, színészként (néha) bohóckodik. Stohl András két műfajt köt össze játékosságával: reggel műsorvezető, este Shakespeare-hős.

Most éppen Banquo tábornok Alföldi Róbert Macbethjében, a Tivoli színpadán. Vagy Titus Andronicus Soós Péter rendezésében a Budapesti Kamaraszínházban. Nyáron Petrucchio volt a Makrancos hölgyben. Most Ferdinánd lesz A viharban.

Felépült már, teljesen rendben van? Izgult, hogy a balesetnek nyoma marad.

Rendbe jöttem. Hál’ Istennek, jól vagyok. Annyira, hogy már lelkileg is túltettem magam a történteken.

El lehet ezt felejteni?

Nem, és nem is kell. De már ritkábban jut eszembe. Legfeljebb akkor, ha egy kicsit meghúzódik a jobb lábam.

Mi volt ez a sorstól? Felkiáltójel?

Biztosan. Az élet tele van felkiáltójellel. Nem tudsz mit csinálni, a mókuskerék megvár. Aztán nyomod tovább.

Alighogy felépült, utolérte egy másik baj. Nevezhetném szakmai balesetnek is.

A Zsámbéki-féle?

Igen. Meg kellett válnia a Katona József Színháztól.

Ma már könnyebben beszélek róla. Tavalyi történet. Én nem tartom szakmai balesetnek. Ez már elég régen érlelődött köztünk, nem is ért váratlanul a dolog. Zsámbéki Gábor, a Katona igazgató-főrendezője mindig mondta, hogy nem szereti, ha a színésze reggelente műsort vezet a televízióban, mint ahogy annak sem örül, ha a Katona József Színház tagja szinkronizál vagy reklámot mond alá. Ő azt szereti, ha a Katona tagja csak nála játszik. Arra sem volt büszke, ha filmbe hívtak. Az is inkább zavarta őt. Úgyhogy nem volt mese, tudtam, mi következik. Nem is volt kérdés számomra, hogy mit válaszolok, mert nem voltam abban az anyagi helyzetben, hogy ha már választanom kell, akkor a Katonát választhassam. De nem volt ez tragédia. Amióta eljöttem, sok jó történt velem színházi szempontból. Katona-beli tagságomat végül is én mondtam fel az igazgató sugallatára. Kimondtam, amit hallani akart. Hogy maradok az Rtl klubnál. Ettől függetlenül játszom tovább a Katonában is. Nem kellett leadnom a szerepeimet, csak a tagságom szűnt meg. Volt azonban másutt három olyan bemutatóm, hogy Zsámbékitól évekig várhattam volna akár egyre is a három közül. Ráadásul most próbálok A viharban, az új Nemzetiben. Azt gondolom: szakmailag mindenképpen jól jött, ami történt, hiszen sem mennyiségben, sem minőségben nem tettem le kevesebbet, mint az utóbbi években a Katonában. Nem is érzek semmiféle törést.

Sejtette, hogy kenyértörésre kerül sor, amikor Zsámbéki behívatta?

Hogyne!

És hogy ment be hozzá?

Rosszkedvűen. A Zsámbékival való tárgyalások mindig nagyon nehezek, mert Gábor mindig nagyon felkészült.. Okosan vezeti a beszélgetést, és pillanatok alatt megfog. Szentül meg van győződve, hogy abban, amit képvisel, igaza van. Ezért nehéz vitába szállni vele. Valójában nagyon szépek azok az elképzelések, amelyekről beszél, csak szinte megvalósíthatatlanok a mai világban. Hogy egy színész csupán azzal foglalkozzon, ami az általa meghatározott legszentebb művészet. Az pedig a színház. És hogy ne csináljon olyat, ami nem feltétlenül a legmagasabb szintű művészi munka. Amivel én egyszerűen nem értek egyet, mert úgy gondolom, hogy még a szinkronizálást is lehet magas művészi fokon végezni. Zárjuk is le ezt a témát! Mindenesetre furcsa beszélgetés volt a miénk, mert most az egyszer nem volt bennem félelem. Zsámbékitól ugyanis mindenki tart, amikor beszélget vele. Én tudtam, miért hívat, ezért nem izgultam. Egyetlen hangos szó nem volt köztünk, úgy váltunk el egymástól, mint két normális férfiember.

Hogy jött ki tőle?

Ahogy bementem. Rosszkedvűen. Nekem ő félig-meddig az apám. Színházi szempontból feltétlenül. Tizenkét évet töltöttem a Katonában, rögtön a főiskola után odaszerződtem, az összes komolyabb színházi barátom ott van, rengeteg élmény köt a társulathoz. Nehéz volt eljönni, nagyon nehéz. Mint egy házasságból. De még egyszer azt mondom: ennek így kellett történnie. Bennem nincs sem harag, sem tüske. Egyelőre úgy tűnik, nekem a válás minden szempontból jót tett.

Kollégáit, de mondhatnám azt is, az egész színésztársadalmat megdöbbentette Zsámbéki döntése.

Szerintem sem a színész, sem a néző nem hülye. Én attól nem leszek rosszabb színész, ha reggel a tévében műsort vezetek. Mert ez volt a fő érv. Hogy rosszabb leszek. A fenét! Mindenki tudja, hogy ez nem így van. A reggeli bohóckodást külön lehet választani az esti előadástól. A fogamat sem Hamletként mosom, mint ahogy a zöldségesnél sem Dantonként válogatom a krumplit. Ami pedig a nézők megítélését illeti: biztosan van három perc, amikor a színpadra lépésem után azt mondják, na, ez a Stohl Andris, de miután nem egy szappanoperában látnak, vagy egy olyan szerepben, amellyel azonosítani tudnának, a reggeli műsorvezetést gyorsan elfelejtik, és már csak a szereplőt nézik a színpadon. A kollégáimról pedig azt gondolom, hogy az irigyeimtől eltekintve a többség elfogad és kedvel. Én ugyanis eléggé társasági ember vagyok, aki kerüli a konfliktust, a feszültséget, és megpróbál mindig jókedvet teremteni maga körül. Ezért aztán egy csomó szimpatizánsom van, akik nem értették Zsámbéki döntését.

Hogy miért bocsát el egy ilyen kaliberű színészt?

Ez a családban is így van, amikor a fiú elkezd önállósulni. Annak az apa ritkán örül. Amióta műsort vezetek, elértem egyfajta anyagi függetlenséget. Nem érzem kiszolgálatottnak magam a pályán. Ami nem mindenkinek szimpatikus.

Pedig a Katonában is van néhány színész, aki rendszeresen elkövet hasonló „bűnöket”. Forgat és szinkronizál, csak éppen reggeli műsort nem vezet.

Fel is tette ezt a kérdést egy kollégám, hogy „Akkor hogy is van ez? Más típusú műsort vezetni szabad? Reklámot alámondani is?” De most már teljesen mindegy. Lépjünk túl ezen a kérdésen. Örülök, hogy konfliktus nélkül megúsztam. Én karácsonyra is küldtem SMS-t Zsámbékinak. Nem maradt bennem semmi keserűség.

Úgy látszik, túlságosan szem előtt van a reggeli műsorral.

Valószínűleg igen.

Ezt nem lehet titokban csinálni.

Hozzáteszem: egyetlen próbáról sem késtem el soha. A reggeli munka semmiben sem befolyásol. A tévében kilenckor végzek, tíz előtt már bent is vagyok a színházban.

Petrucchio, Banquo, Titus Andronicus. ĺgy jöttek egymás után, ugye?

Igen, ebben a sorrendben kaptam meg a szerepeket. Petrucchiót nagyon szerettem, jó volt játszani. Szép színdarab, régóta vártam rá. Semmi ripacséria! Nagyfokú bolondozás. A néző előtt, amikor A makrancos hölgyre gondol, mindig egy hatalmas állat, egy tulok jelenik meg, én meg nem vagyok nagy darab. Alföldi Robi viszont a belsőmre épített. Az ösztöneimet akarta megmutatni. A Macbethben azért jó játszani, mert Pécsett már játszottam a címszerepet, itt pedig László Zsolt, a legjobb barátom alakítja Macbethet. A Titust Soós Péter rendezte, aki civilként áll közel hozzám. Eredetileg nem én játszottam volna a szerepet, másvalaki próbálta, nekem át kellett vennem, azért voltam annyira megijedve. Kis helyen egy ilyen súlyos, véres szörnyűséggel teli dráma, ráadásul a szerep egy negyvenöt-ötvenéves férfiról szól. Nem voltam biztos benne, hogy ilyen kis térben meg lehet-e úgy csinálni, hogy ne váljon nevetségessé a dolog. Az Isten azonban végig velünk volt, és nagyon szép előadás született. Mind a három szerep komoly előrelépés a pályámon. Még Banquo is, akinek csak pár jelenete van a darabban. Koronaként pedig itt a Titus Andronicus, ami nagyon nehéz munka volt, talán az eddigi legnehezebb. És már próbálom Ferdinándot A viharban. Úgy látszik, Shakespeare-ciklusom van. Shakespeare mindig aktuális. Nagyon sok minden megjelenik nála az emberi szörnyűségekből, hogy mi milyen mocskos, rohadt állatok vagyunk. A mai világ, úgy tűnik, nagyon kedvez annak, hogy mi ezt megmutathassuk.

Az olasz színekben forgatott Perlasca című filmben is kegyetlenkedésről szól a szerepe. Francia és olasz kollégái szerint döbbenetesen nagyot alakít a filmben.

Tudom, miért dícsértek. Ez egy nyilas történet, amelyben egy elmebeteg, őrült állatot játszom. Egy velejéig romlott embert. A kollégáim csinálták a szép prózai jeleneteket, egyszer csak jött egy ilyen barom, rövidre vágott hajjal, aki nyilas egyenruhában borzalmasnak látszott. És akkor elkezdtem ordítani. Elkapott a hév. Rudolf Péter kezéből kellett kitépnem egy gyereket. Majdnem hánytam utána. Borzalmas volt. De amikor csináltam, puskával a kezemben, annyira elborította az agyam ez a fizikai hatás, hogy úgy kikeltem magamból, mint egy állat. És bizonyára ez hatott a kollégákra. Gonosz embert ugyanis nagyon jó játszani. Egy ilyen szemétnek óriási csendjei lehetnek, hiszen hatalma van. Azt pedig egy kolléga rögtön megérzi, hogy én jól tartom a szünetet, hogy van mögötte valami. Nekem tehát bizonyos szempontból könnyebb dolgom volt, mint például szegény Szacsvaynak, akinek tutyi-mutyi módon hegedülnie kellett.

Külföldi produkciókban magyar színész ritkán kap jelentős feladatot. Ez az volt.

De azért valljuk be, mert ez hozzátartozott a munkához: én magyarul beszélhettem. Általában az szokott a gátja lenni, hogy valaki nagyobb szerepet kapjon egy külföldi filmben, hogy beszél-e az illető idegen nyelvet. Rajtam meg az is látszik, hogy német típusú vadállat lehetek. Ha hosszabb a hajam, lágyabb az arcom.

Koltai Róbert rendezésében, a Csocsóban egy szerelmes focistát formál meg nagyszerűen.

Nagyon helyes a film, de nem volt megerőltető a szerepem. Elszeretem az ávós tiszt feleségét. Örömjáték volt Kováts Adéllal dolgozni. Robi nagyon kedves ember, Máthé Tibor pedig, a film operatőre mindig nagyon odafigyel rám, hogy jól nézzek ki. ĺgy aztán semmiféle feszültség nem volt körülöttem. Minden reggel, amikor forgatni mentem, azt mondtam, jaj, de jó, ma megint szép napom lesz! És az is volt.

Azokat a napokat is szereti, amikor a németek Stohl Andrását, Till Schweigert szinkronizálja? Mert többször is „találkoztak” már.

Till Schweiger nagyon jó színész. Tényleg hasonlítunk egymásra. Még a reagálásai is olyanok, mint az enyém. Gyakorlatilag úgy érzem, mintha önmagamat szinkronizálnám. Még az arcunkban is van valami közös. Meg is fordul gyakran a fejemben, hogy akkor ezt most miért nem én játszom, én miért nem lehetek ott, ahol ő van?

Hollywoodban?

Akár ott is. Bár jó nekem Magyarországon is.

Reggel, amikor beül az RTL Klub stúdiójába, mire kell ügyelnie?

Hogy a beszélgetések hetven százalékával jókedvre derítsem a nézőket. Hogy vicces legyek.

Felkészül vagy felkészítik?

Egy nappal a műsor előtt megkapom az összes anyagot, az egész adásmenetet, sőt még a vezető kérdéseket is, de hogy milyen stílusban vezetem le a beszélgetést, az már rajtam múlik, az egyéni ízlésemen.

Tehát nem jár be mondjuk a felújított Szabó Ervin könyvtárba, hogy a másnapi interjúk során teljes felkészültséggel brillírozhasson?

Nem. Azt szeretném ugyanis, hogy azok a nézők, akik ott ülnek a képernyő előtt, úgy érezzék, hogy őket képviselem. Vagyis, hogy akár ők is ülhetnének az én helyemen.

S ha Zsámbéki Gábor is látja néha?

Örülnék neki.

Még akkor is, ha ő többet vár öntől, mint például Julcsi néni Monokon?

Egyet azért ne felejtsünk el: minden kereskedelmi televíziónak megvan a maga célközönsége. Az RTL Klub reggeli műsora bizonyára nem Zsámbéki Gábor igényeit akarja kielégíteni. A mélyebb, intellektuálisabb kérdésekre amúgy is ott van Alföldi Robi. Novák Péter és én a lazább, könnyedebb vonalat képviseljük. Mi inkább bohóckodunk.

Önnek ez különben is „testhezálló” feladat.

De milyen szörnyű lenne, ha reggel négy ötvenkor én már túráztatnám magam, hogy fél héttől kedves és bolondos legyek! Nekem ez valóban nem okoz gondot. Én ebben a műsorban tényleg olyannak mutatom magam, amilyen igazából vagyok.

Ha zenét hall, ritkán marad ülve. Énekelni is hallottam már.

De nem a színpadon! Ennek egyébként a Katona az oka, ahol a Koldusoperán kívül nem voltak zenés darabok. Én boldogan szerepelnék musicalben, sőt még operettben is. Ennek előbb-utóbb úgyis eljön az ideje. Érzem. Ha énekelek a reggeli adásban, annak mindig kellemes visszhangja van. Zsizsegni viszont nem tudok. Én nem szoktam ajánlani magam. Majd csak jön valaki, aki felkér egy zenés szerepre.

De addig is dolgozik, amennyit bír.

Hajtani kell, hogy megéljen az ember. Ezért a családra nem is nagyon jut időm. Kilencéves az idősebbik lányom, öt a fiatalabb. Én harminchat vagyok. Örülnék, ha legalább ennyi még hátra lenne. Nem szeretnék meghalni. Sírógörcsöt kapok, ha belegondolok, hogy egyszer el kell mennem. Nem tudok belenyugodni az elmúlásba. Este, elalvás előtt, a csöndben mindig ez jut eszembe.

Nem a vadászat?

Az is. Apám mindig azt mondta, ha meg akarsz ismerni egy embert, vidd el vadászni. Igaza volt. Van is néhány nagyon jó barátom, akire vadászat közben tettem szert. Ott minden kiderül a másikról. Főleg egymásrautaltság közben.