Nem történt semmi – Gyilkos magány

KOPASZ CSILLA

Egyedül van. Néha jó a magány. Néha. Nagyon ritkán, s akkor sem sokáig. A háziak elutaztak, egyedül maradt a lakásban. Az első nap a titokzatos várakozás, izgalmas események utáni vágyódásban telik el. Kitakarít. Igyekszik csinossá, kellemessé tenni albérleti szobája kopott berendezését, az ócska, rozoga, hajdan modernnek tartott bútormaradványokkal telezsúfolt szobáját, a lyukas szőnyeget a parketton. Ide egy gyertyatartó kerül, oda egy finom vonalú váza (a névnapjára kapta), a mosogatóasztalt saját hímzésű terítővel takarja le és el. A törött csillármaradványról is letörli a port, óvatosan, nehogy megvágja a kezét és eltörje az egyetlen épen maradt burát. Összevarrja a foszladozó függöny repedéseit, s így elegánssá varázsolva lakosztályát, várja a csodát. Felölti csipkés háziköntösét, örökké kócos haját divatos kontyba tűzi, kis huncutkát csavarint a homlokába – hogy minél hódítóbb legyen. Aztán így kicsinosítva magát, előszedi legkedvesebb könyveit, lapozgat bennük. Nyugalma van, senki sem zavarja. Végre kedvére olvashat, simogató csend öleli körül.

Hirtelen parányi nesz zavarja meg a csendet, de most ez sem bántó. Máskor felingerli a szú percegése. Most megértően gondol a kedves kis lényre. Lám, micsoda hangos csámcsogással falatozik a házinéni féltve őrzött szekrényéből. A hang irányából ítélve, éppen azt az ajtószárnyat rágja, amelyet nem lehet kinyitni. A kis szú fáradhatatlanul őröl fogaival. Egyáltalán: van foga a szúnak?

Olvasni fog.

Végignyúlik az ágyon. A rozsdás sodrony keservesen felnyög. Senkivel és semmivel nem törődik – olvas. Ha kedve tartja, akár hajnalig. Senki sem kopog be az ajtón, hogy oltsa már el a villanyt. De előbb főz egy jó erős kávét. Felkel az ágyról, de az ágy mintha sajnálná, hogy árván hagyják, panaszosan felsír. Puha léptekkel libben ki a konyhába, gyors mozdulatokkal dolgozik: vizet enged a csapból a kávéfőzőbe, belehelyezi a szitát, jól teletömi kávéval, rácsavarja a tetejét, és alágyújtja a gázt. Két perc múlva érzi a kávéillatot, és felhangzik a jól ismert kotyogás.

Nincs jobb egy illatos kávénál. Apró kortyokban nyeli, élvezi az ízét. Érzi, hogy felfrissül, agya kitisztul. Friss, gondtalan. Tulajdonképpen miért is örül annyira az egyedüllétnek? Hirtelen összecsapja a könyvet. Történhetne valami érdekes. Mondjuk, megszólalna a telefon. Odamenne, felvenné a kagylót, halló, mondaná, ki beszél? A drót másik végéről kellemes baritont hallana. Rövid magyarázkodás, s kiderül: rég látott ismerőse a telefonáló. Erre jár, van egy kis ideje, gondolta, megkérdi, hogy megy a sora. Nem, ez nem jó. Nem elég izgalmas. Tegyük fel, hogy csengetnek. Rohan ajtót nyitni, de előbb kikukucskál a kémlelőlyukon. Férfifej körvonalait látja. Ismerős a fejforma. Igen, nem lehet más, csak ő. Drága, eljöttél, megérezted, hogy rád gondoltam, suttogja, és felrántja az ajtót. Te vagy az? – kérdezi majd színlelt közömbösséggel, kissé csodálkozva. Nem szabad elárulnia kirobbanó örömét. Egy pillanat – s karja bilincsként szorítja a nyakát.

Valami ilyesmi történhetne. De hát a telefon nem berreg, és a csengő is konokul hallgat. Csend van. Kegyetlen csend. Már a szú is jóllakott.

Csengetnek.

Nem képzelődik?

Feszülten hallgatózik.

Újra megnyomják a csengőt.

Vigyázva az ajtóhoz oson, kinéz a kémlelőlyukon. A sötét folyosón egy férfi áll. Mintha ismerős volna... Hát mégis! Megtörtént a csoda! Eljött! Eljött, megérezte, hogy rá gondolt. Sarkig tárja az ajtót, bolondos örömmel ugrana a nyakába. De a küszöbön egy vadidegen ember áll, valakit keres. Nem, nem lakik itt, motyogja lélektelenül, és fáradtan becsukja az ajtót. Egyedül maradt. Végigdől az ágyon.

Gyilkos ez a magány.

(A szerző hagyatékából)