Nem akartam ítélkezni senki fölött

A törvény. Magyarországon törvény született az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának létrehozásáról, ahol bármely állampolgár hozzáférhet a saját magáról, illetve a közvetlen hozzátartozóiról készült anyagokhoz. A másik lehetőség a kutató számára adódik: ha valaki megfelelő kutatási tervvel és támogatói nyilatkozattal fölszerelkezve beadja a kérelmét, elkezdődhet a kutatás. Még nem hallottam olyan esetről, hogy ezt elutasították volna. Ilyenkor az illető nem maga megy a raktárba bogarászni, hanem van egy referense, akinek megadja azokat a szempontokat, amelyekre kíváncsi, az pedig megnézi, hogy a folyamatosan bővülő adatbázisban van-e ilyen anyag. Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs, vagy még nincs, mert még nem került feldolgozásra, de esetleg olyasmi is előkerülhet, ami a témához kapcsolódik, csak a kutató által külön nem lett megjelölve. Ez a folyamat nálam 1999-ben indult el, amikor a kérelem benyújtását követően eleinte kevés doszszié került elő, egy idő után azonban egyre több és gazdagabb anyaghoz jutottam. Vagy másfél évvel ezelőtt már elég volt ahhoz, hogy lássam, ebből egy könyv is kerekedhet. Kutattam más levéltárakban is, mert nem csak az állambiztonsági iratokra voltam kíváncsi, hanem a politikai háttérre is, így az MSZMP és a KISZ ide vonatkozó dokumentumaira, valamint tanácsi iratokra.

Volt olyan dokumentum vagy dosszié, amelyről tudtál, ennek ellenére mégsem jutottál hozzá?

Előfordult. Minél több dossziét lát az ember, annál többet tud kérni, mert nagyon sok utalás történik más dossziékra, és ez további kérdések felvetését teszi lehetővé. Például nagyon sok könnyűzenei tárgyú jelentés végére oda van írva, hogy egy példányát a „BEAT” nevű dossziéba fűzik le. Ez azonban nem került elő, 1989/90 fordulóján, az iratmegsemmisítések idején valószínűleg ez is beleesett a szórásba, logikus módon, hiszen ebben egy egész területre vonatkozó adatok voltak összegyűjtve. De az iratoknak egy jó része külön-külön így is megvan az egyes ügynökök munkadossziéiban. Igaz, sok ügynöknek nincs meg a dossziéja, illetve nem került elő. Nem akarok senkit külön kiemelni, de nem titok Som Lajos esete. Ő „Profeszszor” fedőnéven volt beszervezve, de tudtommal egyelőre nem került elő „Professzor” fedőnevű munkadosszié. Ebből két dolog következik: az egyik, hogy nem adott jelentést. Én ezt kevéssé tartom valószínűnek. Ha csak egyet is adott, akár úgy, hogy ő, akár úgy, hogy a tartótisztje írta le a beszélgetésük alapján, már kellett lennie valaminek a dossziéjában, de ilyen nem került elő.

Megtörtént, hogy a menet közben felbukkanó anyagok hatására kénytelen voltál változtatni azon az alapkoncepción, mellyel a könyv megírásához fogtál?

Persze, ez végig folyamatosan alakult. Én abból indultam ki, hogy a nyolcvanas évek megfigyeléseire, állambiztonsági aktivitására vagyok elsősorban kíváncsi. Ebben az időszakban működtek – főként Budapesten – olyan zenekarok, amelyek Szlovákiában talán kevésbé ismertek, hiszen a fővárosban is inkább egy rétegközönséget fogtak meg, de a hírük évtizedeken átível, és ma még talán ismertebbek, mint működésük idején. Olyanokra gondolok, mint az URH, Európa Kiadó, Bizottság, Kontroll Csoport, Vágtázó Halottkémek, Beatrice és a punkzenekarok, melyek fellépésében, attitűdjében, sok esetben a szövegeikben is nagyon erős közéleti, olykor egyenesen ellenzéki politikai jelleg volt. Én az ő állambiztonsági fogadtatásukra és feldolgozásukra voltam kíváncsi, ennek ellenére fokozatosan rá kellett döbbennem, hogy az állambiztonsági szolgálat érdeklődése egyáltalán nem korlátozódott csupán ezekre a zenekarokra. Rá kellett jönnöm, hogy nem szűkíthetem le a kört csupán a nyolcvanas évekre, hanem vissza kell mennem egészen a hatvanas évekig, amikor Magyarországon is megjelent a beatzene. Ez alatt a 27–30 év alatt folyamatos volt a megfigyelés, és minden műfajra kiterjedt, az undergroundtól a népzenén keresztül a legpopulárisabb slágerekig minden belefért.

Kirajzolódtak a dokumentumokból a beszervezések körülményei? Felmerültek nálad ezzel kapcsolatos morális dilemmák?

Nagyon kevéssé rajzolódott ki, hogy kit, hogyan, mivel tudtak beszervezni, és ez egy olyan kérdéskör, amely egy másik könyvet is megérdemelne. Én leginkább munkadossziékat láttam, a beszervezések részleteit pedig a beszervezési dossziék tartalmazzák. Ezek közül, ahogy tájékoztattak, nagyon kevés maradt fenn. Azt, hogy pontosan mi, hogyan történt, leginkább az érintettek tudják, azaz a beszervező tiszt és a beszervezett. Amennyiben erről őszintén szeretnének beszélni, megtehetik, de nekem nem volt arra időm, energiám, és kedvem sem, hogy a történteknek ezt a részét próbáljam vizsgálni. Ezenkívül nehéz ellenőrizni azt, amit mondanak. Például volt olyan kategória a beszervezésre, hogy „hazafias alapon”. Ezen egyrészt a szocialista hazafiasság értendő, másrészt ez önkéntességre utaló megfogalmazás. De tudni kell, hogy e mögött nagyon sok esetben valamifajta zsarolás áll, mivel akire ilyen céllal rászálltak, például mert kisebb-nagyobb vétket, stiklit, szabálysértést követett el, annak felajánlották, hogy ilyen módon ezt jóváteheti. És ettől a pillanattól úgy nézett ki, mintha önként vállalta volna az együttműködést, holott itt abszolút presszióról volt szó.

Az underground színtér képviselői jórészt az egzisztenciális periférián éltek. Rendszerint nem jelenhetett meg lemezük, nem kaptak kiutazási engedélyt, ritkábban léphettek fel, gyakran rendes felszerelés híján voltak. Ilyen körülmények között volt komoly vesztenivalója annak, aki nem írta alá az együttműködést?

A felsorolt pressziókat tekintve az underground nem volt kivételezett helyzetben. Az útlevél meg nem adása nem feltétlenül a rendőrségi megfigyeléseknek volt az eredménye, hanem annak az egyutcás szisztémának, amelyre az egész rendszer épült. Igen, lehet, hogy a besúgói szerepet vállaló bejuthatott a televízióba, talán lemeze is kijön, de még ez sem egészen biztos. Az viszont bizonyos, hogy ezáltal sokkal többet vesztett, mert az emberre lelkileg nem lehet jó hatással, ha éveken vagy akár évtizedeken keresztül kettős életet kell élnie, ha valakivel jópofizik, haverkodik, ugyanakkor pedig jelenti, hogy az illető mit csinált. Ez egy olyan lélekölő szituáció, hogy aki ebbe nem ment bele, csak jót tett a saját pszichéjével, még akkor is, ha netán ezzel a lemeze megjelenését hátráltatta. Akinek megtiltották, hogy kiutazzon egy nyugati vendéglátóipari fellépéssorozatra, annak ez anyagilag nyilván nagyon rosszul jött, de hát mégiscsak, megéri ez? Kétségkívül volt olyan, akinek megérte, sokan mégis úgy gondolták, hogy jobb nem utazni. Egyébként a könyvben ezekbe az erkölcsi típusú kérdésekbe nagyon kevéssé akartam belemenni, igyekeztem a tényeknél maradni, minél kevesebb feltételezéssel és moralizálással.

Te, Sebők János, Lévai Júlia és mások, sokat tettetek előbb a rock, később a punk és az újhullám magyarországi elfogadtatásáért, teret adtatok a hivatalos kultúrpolitika által legfeljebb tűrt zenekaroknak, előadóknak. Nyilván nem egy figyelmeztetést kaptatok.

Nekem szerencsém volt, mert nem voltam pozícióban. Megírtam, amit gondoltam, és ez az esetek többségében lejött. Persze, nyilván működött az öncenzúra, az ember megpróbált úgy írni, hogy az meg is jelenhessen. De akik vezető pozícióban voltak, mint Sebők az Ifjúsági Magazinnál, Mola György a Magyar Ifjúságnál, vagy Lévai Júlia, aki a PoliFont szerkesztette, azoknak sokat kellett előszobázniuk, hadakozniuk, ki kellett járniuk a hivatali meneteket a KISZ-szel, a kiadóvállalattal, az MSZMP agitprop osztályával, és a minisztertanács tájékoztatási hivatalával, amely ezeket a dolgokat végső soron engedélyezte. A PoliFon például ’85–’86-ban független újságnak indult, és öt száma jelent meg öszszesen, mindegyikre egyedi engedélyt kellett kérnünk, a hatodikat már nem kaptuk meg. A Poptika, az első komoly, kifejezetten könynyűzenei lap csak egyetlen próbaszámot ért meg 1982-ben. Én ezt a hivatali ügyintézést megúsztam, de volt olyan cikkem a Magyar Ifjúságban a nyolcvanas évek már említett underground köréről, amely csak hosszas várakozás után jelenhetett meg, és a szerkesztőt, aki leadta, berendelték, magyarázza meg, mi volt ez. Utólag tudtam meg, hogy Bors Jenő, a hanglemezgyár igazgatója ki volt bukva, hogy pozitív hangon merészelek írni azokról az együttesekről, amelyeknek a fellépéseit akkoriban nem vették túl jó néven. Ez is mutatja, hogy nem volt ez egy annyira durván merev rendszer, megjelenhettek bizonyos dolgok a KISZ által kiadott lapokban, de hát más ifjúsági lapok nem is nagyon léteztek.

Van valamiféle általános morális konklúzió, vagy minden eset egyedi?

Egyrészt minden eset egyedi, másrészt pedig nyilván léteznek alapesetek és típusok is. Ha valakit a hatvanas években rajtakaptak, hogy a Szabad Európa Rádiót hallgatja, ezzel meg lehetett zsarolni, az viszont, hogy ő erre hogyan reagál, már egyéni. És egyéni történet az is, hogyan tud esetleg szabadulni a besúgói helyzetből, ha már egyszer belekerült, mert annak idején attól félt, hogy nem fogják fölvenni a főiskolára, vagy kivágják az egyetemről. Volt, akit egy március 15-i felvonuláson kaptak el, és attól tartott, hogy börtönbe dugják, vagy voltak zenészek, akikről jelentették, hogy műszaki berendezéseket készülnek hazacsempészni. Tehát millió történet van, és biztosan fel lehetne állítani egy tipológiát, de én ezzel a részével nem foglalkoztam, és ugyanígy az erkölcsi részével sem. Nem akartam ítélkezni senki fölött, nem is tehetem, mert hál’ istennek nem kerültem olyan helyzetbe, hogy ilyen választás elé állítottak volna, így nincs rá erkölcsi alapom.

Visszatekintve mi a véleményed a kádári kultúrpolitika olyan korifeusairól, mint Erdős Péter, a Hanglemezkiadó Vállalat egykori igazgatója, könnyűzenei főcenzor, aki annak idején fontos szerepet játszott Nagy Imre oldalán az 56-os forradalomban, vagy Aczél György, Kádár jobb keze, aki a Fiatal Művészek Klubjában, testőreit kiküldve, ingujjra vetkőzve vitázott a vele és politikájával élesen szemben álló értelmiségiekkel.

Politikusokról nem igazán tudok állást foglalni, mivel ezekről keveset tudok, de általánosságban úgy gondolom, hogy senkit és semmit nem lehet feketén vagy fehéren megítélni. Aczél nevéhez nyilván egy csomó disznóság fűződik, de abban is benne volt a keze, hogy ez mégiscsak egy élhetőbb ország volt. Erdős Péter is hasonló eset, ő Bors Jenővel együtt hosszú évekig meghatározó figurája volt a hanglemezkiadásnak. A popzene esetében annál bosszantóbb, hogy mennyi minden nem jelenhetett meg, mert a frissesség az egyik legfőbb sajátossága. Ha egy dal nem akkor jelenik meg, amikor születik, amikor újdonságával is hat, akkor azzal tulajdonképpen meg lehet ölni. Nem beszélve arról, hogy mit érez az a zenész, akinek van egy műsora, és egyszerűen nincs lehetősége arra, hogy eljuttassa lemezen a közönséghez, mert az ország egyetlen hanglemezkiadó vállalata nem hajlandó kiadni. És tény, hogy ezeket a döntéseket lehet személyekhez kötni, másrészt viszont itt is megjelentek dolgok, mondjuk az Illéstől vagy Koncz Zsuzsától, amelyek miatt esetleg Erdőséknek kellett tartaniuk a hátukat, bár ebből nyilván kevesebb volt. Ilyenkor meg kellett okolniuk, hogy ezt miért adták ki, de a nyilvánosság előtt ritkábban, már csak a 80-as években kellett megmagyarázniuk, hogy mit miért nem adtak ki. Rengeteg ilyen történet van, és Sebők János Rock a vasfüggöny mögött című könyvében sorra is vette őket. Ilyen például a P. Mobil 1978-ban született Honfoglalás című szvitje; az István, a királynak kellett a nemzeti tematikát szalonképessé tennie ahhoz, hogy ez 1984-ben, hatéves altatás után lemezen megjelenhessen. A Beatrice nagylemeze viszont nem jelenhetett meg. A Bizottság együttes hosszas huzavona után 83-ban kiadott, Kalandra fel! című lemezéről pedig kiderült, hogy a példányszámát 9 ezer darabra korlátozták, holott a többszöröse elkelt volna, hisz abban az időben könnyen adtak el százezer lemezt. És ez nem feltétlenül a titkosszolgálati megfigyelések eredménye, mert nem találtam közvetlen, papíron dokumentálható kapcsolatot a hanglemezgyár és az állambiztonsági szolgálat között. De amikor Erdős Péter a Kritikában megjelent cikkében az általa szennyhullámnak nevezett punkzenekarok dalszövegeit pontosan idézte, kizárt dolog, hogy ő ezeket kis punkklubokban vette volna magnóra vagy jegyezte volna le. Az MSZMP iratai között találtam Beatrice-szövegeket, melyeket a hanglemezkiadó küldött föl azzal, hogy négy dalt nem javasolnak lemezen kiadni. Tehát nem azt kérdezték a pártközponttól, hogy mi mehet, hanem maguk tájékoztatták az elvtársakat, hogy szerintük mi nem mehet.

A könyv jól szemlélteti azokat az eszközöket, melyekkel a rendszer a társadalmat manipulálta. Utólag módosult valamelyest az a kép, amely benned, mint tanúban erről a korról kialakult?

Tény, hogy itt nagyon ronda és gusztustalan dolgok történtek. Ezt azzal együtt mondom, hogy tulajdonképp lehetett itt élni, és aki abban az időben volt fiatal, annak az élményein utólag nem nagyon változtat az, hogy mi folyt a háttérben. Ott bizony tragikomikusan pitiáner dolgok estek meg, például Cseh Tamással. Ő akkor még rajztanárként dolgozott, és Godard Kifulladásig című filmjének Belmondo játszotta főhőse példájára hátul a nadrágjában hordta a pisztolyát. A rendőrség meg akarta tudni, hogy mi vele a célja, ezért keményen ráállították egyik ismerősét az asztaltársaságából. És mindez egy játék pisztolyért, mint kiderült. Ha az ember mindebbe belegondol, akkor az a kép, amely benne élt ezekről az évtizedekről, valószínűleg sötétebb lesz. És ez a könyv csak egy szelete az egésznek, mert én csak a rockzenével foglalkoztam, pedig nyilvánvaló, hogy az élet minden területét, a filmgyártástól a téeszekig ugyanilyen mélységig áthatotta a megfigyelés. És minden esetben emberi sorsokról volt szó.