Nekem az öregség megnyugvást hozott

„Amikor nekiülök egy könyvnek, még számomra is titok, hogyan fog alakulni a szereplők sorsa. Csak a karaktereket ismerem, mert azok élő emberek voltak – én mindenkit megírok, akit szerettem.”Az első rangos irodalmi kitüntetését, a Baumgartner-díjat 1949-ben visszavonták Öntől. Mintha a sors most ezért is kárpótolni akarná.

Én is így érzem, mert az akkor nagyon fájt és később sem volt szerencsém a díjakkal. A hír, hogy a Baumgartnert nekem ítélték, már az újságokban is megjelent, aztán ideszóltak telefonon, hogy mégse menjek az átadási ünnepségre, mert meggondolták magukat. Később attól vették vissza, aki helyettem kapta meg és nekem adták, de a keserűség mellékíze már bennem maradt, és azt is sajnáltam, akivel akkor bántak méltatlanul. Önhibáján kívül, a rendszer játékszereként került ebbe a helyzetbe és az egésznek az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz, melyikünk milyen író. A József Attila-díj 1959-ben rosszkor jött, két héttel az apám temetése után adták át és én akkor semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy a legjobb és legokosabb férfi távozott az életemből. Talán a Kossuth-díjnak örültem a legjobban 1978-ban, de nem a megtiszteltetés, hanem a megkönnyebbülés miatt, mert azt jelentette számomra, hogy azok, akik addig támadtak és el akartak némítani, hivatalosan is leteszik a kardot.

Nem lehetett könnyű ellenfél egy ilyen konok asszony, akit a debreceni Dóczi Intézetben neveltek lemondani tudó, bátor emberré.

Máig köszönöm Istennek, hogy olyan keményre kalapáltak, hogy egyetlen szót sem publikáltam, amíg csak a pártot, Sztálin atyánkat és Rákosi pajtást dicsérő művek jelenhettek meg. Nem tudtam volna megerőszakolni a saját lelkiismeretemet, még annyira sem, hogy hallgassak és ne mondjam el, mit gondolok arról az egészről. Igaz, ennek a tartásnak ára volt. Én tudatosan nem vállaltam gyermeket, mert tudtam, hogy amint az lenne a tét, neki tudok-e enni adni, fel tudom-e tisztességgel nevelni, rögtön megtörne a hősi ellenállásom. ĺgy csak magamért kellett felelősséget vállalnom, azzal a meggyőződéssel, hogy engem a nemzetem alázatos és művelt szolgájának, nem a pártfunkcionáriusok kiszolgálójának neveltek.

Amikor a könyveiben a „kisasszonygyárról” ír, a mérhetetlen szigor mögött is érződik az a tiszteletreméltó elvhűség és széles körű műveltség, amelyet ma talán már egyetlen iskolában sem lehet megszerezni. Ennyire megváltozott a világ, vagy csak mi lettünk sokkal felszínesebbek és nem keressük a lényeget?

Ennyi év távlatából minden jótékony ködbe burkolózik, én szent emlékként őrzöm már a sértéseket és bántásokat is, amelyeket a Dócziban kaptam, mert általuk edződtem időálló emberré. Örökre megtanultam, hogy döntenem mindig egyedül kell és utána a felelősséget is csak én viselhetem. Abban a régi iskolában, ahol mindennek megvolt a helye, ideje és régi, jól bevált rendje, sokat szenvedett a magamfajta, szabálytalan gyerek, de a magvak, amelyeket az elmémben és a szívemben elültettek, egy életre felvérteztek tudással és tartással. Hatalmas ismeretanyaggal és még nagyobb tudásszomjjal bocsátottak utamra és amikor az Európai Művészeti Akadémia tagja lettem, nagy hálával gondoltam mindazokra, akik lehetővé tették, hogy odáig elérjek. Egy írónak nem árt, ha az átlagosnál nagyobb műveltséggel rendelkezik és összefüggéseiben látja a világot – nos, erre annak ellenére megtanítottak bennünket a Dóczi Intézetbe, hogy eszük ágában sem volt művészpalántákat nevelni. Kerek egészként mutatták meg nekünk a világot, amelyben történelem, irodalom, képzőművészet, zene és természettudományok kölcsönösen kiegészítették egymást. Ma talán ez a kerek egész, a mindenen átívelő megismerés és felfedezés öröme hiányzik az oktatásban, mert minden oldalról zúdul ránk a sok részletinformáció és sem tanárként, sem diákként nem tudjuk, mit kezdjünk vele.

Ön talán tudott volna mit kezdeni vele, hiszen az érettségi előtt még úgy gondolta, neves, nagy pedagógus lesz.

Sőt, azt is gondoltam, hogy én fogom megreformálni a magyar oktatásügyet. Ha maradok ezen a pályán, ma talán már a módszertani könyveim alapján oktatnának, de másként alakult az életem. Az az öt év, amelyet a katedrán töltöttem mégis hihetetlen sokat adott. Akkor értettem meg, mennyiféle gyerek létezik és hogy egyikük se rossz, buta vagy tehetségtelen, csak mind másfajta megközelítést igényel. Azt hiszem, a sors is figyelmeztetni akart erre, amikor elém hozott egy kislányt, aki a Toldi egyik epizódját a bika szempontjából dolgozta fel. Talán tesztelni akarta, emlékszem-e még arra a Magdalénára, akit Munkácsy Ecce homo című festményén jobban érdekelt a kóbor jeruzsálemi kutya, mint a megfeszített Jézus. Emlékeztem és soha nem fogom elfelejteni, mert nagyon megszenvedtem azt a rengeteg vívódást és kételyt, amíg megtanultam elfogadni, hogy a saját értékítéletem szerint alkotott körön túl is van világ.

Arra mikor ébredt rá, hogy ezt a sajátos világot, talán le is lehetne írni mások okulására és szórakozására?

Ma már tudom, hogy írónak születtem, mert ez nem is történhet másként– figyelmes, kíváncsi olvasóból valahogy íróvá válik az ember. Először magával van elfoglalva, a saját gondolatait és érzéseit akarja megosztani a világgal és csak akkor lesz jó író, amikor megtanul úgy írni, hogy az ne csak róla szóljon. Akivel nem született együtt az a képesség, hogy magára vállalja idegen életek kínját, örömét, terhét, az írhat korrekt magyar dolgozatokat, csak egyvalamit nem fog tudni soha: teremteni. Ez a képesség a Jóisten műve és én hiszem, hogy sokakat megajándékozott vele, csak nem biztos, hogy az életükben megtörténik az a fordulat, amely ráébreszti őket, mi a feladatuk. Nekem ma is feladatom van még, meg kell írnom a Für Elise folytatását és a Régimódi történet filmforgatókönyvét. Addig nem halhatok meg, amíg ezeket be nem fejezem.

A könyveit olvasva olyan érzése támad az embernek, mintha egy csónak suhanna vele könnyedén vissza az időben, oda, ahol még minden tiszta és szép volt. A legszebb pedig az benne, hogy igaz is volt, hiszen ez az Ön élete. Könnyen ír róla?

Nagyon nehezen. Volt olyan könyvem, amit kilencszer írtam át, alig tudta tőlem kiimádkozni a kiadóm. Ilyenkor mondhatnak bármit a szerkesztők, mert nekem csak az a jó, ami nekem jó. Amikor nekiülök egy könyvnek, még számomra is titok, hogyan fog alakulni a szereplők sorsa. Csak a karaktereket ismerem, mert azok élő emberek voltak – én mindenkit megírok, akit szerettem. Azt mindig tudom, mi lesz a regény utolsó mondata, de hogy közben mi minden történik, az már az önálló életet élő regényhősöktől is függ. Néha erőszakosak, ellenállnak és ők vezetik a tollamat ismeretlen utakon, de bízom bennük, mert ismerem a jellemüket.

Emerencet, a Femina-díjas Az ajtó főszereplőjét is azért írta meg, mert szerette?

A házvezetőnőnk volt. Máig sem találkoztam hozzá hasonló tiszta emberrel. Naponta megszégyenültünk a jósága, a szerénysége és a tartása előtt. Ebédet vitt a rászorulóknak, befogadta a kóbor macskákat és velünk sem úgy törődött, mint egy fizetett alkalmazott, hanem mint egy szerető családtag. Egyszer Déry Tiborék voltak nálunk látogatóban és Déryt úgy elbűvölte Emerence, hogy távozóban háromszáz forint borravalót adott neki. Nagyon sok pénz volt az akkor, Emerence mégis levágta elém és azt mondta: Az író barátja egye meg a pénzét, mert én szeretetből szolgálok maguknál! Azt hiszem, annak sem örülne, hogy könyvbe írtam őt, de ez elől nálam nincs menekvés. Nagyon nagy szeretettel írtam ezt a könyvet, mert a testvéremen, Cilin és a férjemen kívül én Emerencetől kaptam a legtöbbet az életben. Itthon nem volt nagy sikere a könyvnek, úgy látszik az volt a sorsa, hogy külföldön fedezzék fel. Méghozzá milyen kalandos módon: évekkel ezelőtt lefordította egy francia író, Chantal Philippe, de akkor egy kiadónak sem kellett. Tavaly pedig Vivien Hamy, a könyvet gondozó kiadó igazgatója felkereste őt Az ajtóval és megkérdezte, lenne-e kedve lefordítani. Chantal csak belenyúlt a fiókjába és előhúzta a kész kéziratot. Nem tudom, miért tetszett annyira a franciáknak, dedikálni hívtak, Párizsban utcabált rendeztek a tiszteletemre és aztán jött ez a díj. Rögtön megijedtem, mert nem tudom, átviszek, átvihetek-e még egy ilyen magaslatot. De ha nem, úgy is jó, nekem már minden öröm és siker külön ajándék a Jóistentől. Egészen felforgatta az életemet ez a párizsi utazás, a Für Elise folytatásán dolgoztam, lélekben érettségiző kislány voltam újra,és onnan kellett visszajönnöm ünnepelt irodalmi dámának. De ez volt a feladatom és igyekeztem helytállni – mielőtt kiutaztam, gyakoroltam a francia rendhagyó igéket, ne makogjak a franciák előtt.

Az ógörög és a latin is olyan jól megy még, mint a Dócziban?

Jobban, mint bármi más, amit egy asszonynak tudnia kell. Mit csináljak, én nem főzni meg hímezni szeretek, hanem olvasni meg írni és nem a napi politikai csatározásokban érzem otthon magam, hanem a görög és római mondavilágban. Beszélgetni is nagyon szeretek, ha van kivel és van miről – latinul pl. az esztergomi érsekkel szoktam társalogni. Néha előfordulnak olyan helyzetek, amelyekre még Kalocsa Róza illemtankönyve sem ismerné a választ, mert azt azért egy érsektől mégsem kérdezi meg az ember, merre van a toalett, de az, hogy nyakas kálvinista vagyok, sosem jelentett gondot. Most már el tudom fogadni mások világnézetét, ha senkit nem bántanak vele és őszintén élik meg, mert a szándék a fontos – néha még fontosabb, mint maga a cselekedet. Ezt is Cilitől tanultam, állandóan sugározta felém, de meg kellett érnem és számtalanszor meg kellett botlanom, hogy megértsem, valóban így van.

Rendkívüli lelkierőre vall, ahogy a Für Elisében szembenézett önmagával, a saját ifjúkori gyarlóságaival. Még most, ennyi év után is Cilinek akar megfelelni?

Halálomig ő lesz számomra a mérce. Ahogy belépett az életembe – a trianoni árva, akinek nincs egyebe, csak az az egy szál inge, amelyet az államtól kapott, máris szégyenkezésre késztetett. Önző voltam, riadt és felháborodott – éreztem, hogy el fog foglalni valamit abból, ami addig csak az enyém volt és én nem akartam osztozni vele. Azt hiszem, apám okos nevelésének és anyám mérhetetlen szeretetének köszönhetem, hogy még féltékenységemben is megértettem, mennyire kiszolgáltatott és nincstelen ez a szőke, kékszemű gyerek. Annyira nincs senkije és semmije, hogy még irigyelnem sincs mit tőle. Még az egyetlent, ami jogszerűen az övé volt, az intézeti egyenruhát is nekem nyújtotta – ez volt az első lecke, amelyet szeretetből tőle kaptam és később is ő volt a jó szellemem. Soha többé nem tudtam olyan őszinte lenni senkihez, mint hozzá, mert ő a bűneimet és butaságaimat is értette. Egy szavával képes volt megszelídíteni a lázongásaimat, felnyitni a szememet, amikor belagabalyodtam a saját képzeletbeli álomvilágomba, soha nem a sikereimre vagy a kudarcaimra figyelt, hanem rám. Már a férjhezmenetele után is úgy éreztem, mintha félig megbénultam volna és amikor meghalt, tudtam, hogy örökre elveszítettem a lényem másik felét. Régóta beteg volt már, de senkinek sem mondta, még a gyermekei sem tudták. Én, aki rögtön észrevettem volna rajta, hónapok óta nem láttam, Németországban élt a férjével, egy sikeres ügyvéddel. Csak a halálhíréről értesültem – Amalfi kikötőjében vezette a férje motorcsónakját és nekiirányította a szirteknek. Nem tudom és nem is merek belegondolni, véletlen volt, vagy ő akarta így. Azon a nyáron énekelhetett volna először életében operaszínpadon, máig próbálom magammal is elhitetni, hogy nem választhatta a Tosca helyett a halált. A férje mondta el sokkal később, amikor már képes volt beszélni a történtekről, hogy Cili utolsó szava az volt: Jadrán. Ez volt az első szó is, amelyet kimondott, amikor apám hazahozta és azóta sem tudom, mit takart Cili régi, zentai életéből. Akkor azt hittem én is utánahalok, nem is sejtettem, hogy még ennél a fájdalomnál is sokkal nehezebb lesz írni róla, de nem tehettem mást.

A Für Elise előszavában fogalmazott úgy, hogy idős korára, szomorúan szabaddá válik az ember, mert családját behörpölték a temetők és senki érzékenységét nem bánthatja már a nyíltságával. A magány, az elmúlás szomorúsága soha nem kísértette meg?

Nem vagyok magányos, mert itt a kutyáim, Guszti és Tullia. Mindkettő elhagyatott állat volt, be kellett fogadnom őket – nem csak azért, hogy én gondoskodjam róluk, hanem azért is, hogy odaadó, hűséges társaim legyenek. A keresztfiam, Géza hozta őket. Ő is minden kóbor állatot hazavisz, ahogy régen Emerence, és rólam is úgy gondoskodik, mint egy vén, de hiú macskáról. Ő is Jablonczay sarj, sokáig zenélt, most főállású keresztfiú. Tárgyal a kiadókkal, elkísér, ha utazom, megszervezi az életemet és ráadásul még azt is eltűri, hogy folyton nyelv- és irodalomleckéket adok neki. Derűs, megértő szeretettel vigyáz rám, csak olyankor szomorodik el, amikor a halálról beszélek, pedig számomra már nincs semmi nyugtalanító benne. Lassan, riadalom nélkül vettem tudomásul, hogy elmúlnak felettem az évek és egykor ifjú arcomat, arányos testemet megkoptatja a magam mögött hagyott út. Sosem féltem az öregedéstől, inkább örömet okozott a felismerés, hogy végre békével nézhetek szembe mindennel, ami történt velem. Nekem az öregség megnyugvást hozott, derűt és azt a fajta bölcsességet, amelyet csak a tapasztalat adhat, könyvekből nem lehet megtanulni. Régen nincs már bennem nyugtalanság sem elégedetlenség, mert tudom, hogy ha hibáztam és bántottam is, azokat, akik fontosak voltak számomra, még önmagamnál is jobban szerettem. Semmi más nem fontos, erre még anyám tanított. Amikor apró kudarcaim és sérelmeim miatt elkeseredtem, mindig azt mondta: Kislányom, holnapra ez is elmúlik, mint ahogy a szél megfordul. Lehetsz egy kicsit szomorú, magad vagy mások miatt, de bízz az életben, mert nem ok nélkül kaptad.