Ne temessetek ! Még élek !

Galán Géza ma hatvan éves. Ebből a nem mindennapi alkalomból kértük őt visszapillantó és előretekintő beszélgetésre.

Bacsik Zsuzsa felvételeMáig emlékszem a Magyar Területi Színházban 1968 elején bemutatott Romeo és Júliájára. Két ok miatt. Először is a férfi címszerepben kiemelkedő alakítást nyújtottál. És hát Pozsonyból rendszerint versenykerékpárral érkeztél Komáromba vagy más nyugat-szlovákiai településre az esti előadásokra. Virtusból? Egyfajta garabonciás ösztöntől vezérelve? Nem volt pénzed albérletre, autóbuszra, vonatra?

Azóta sem éltem meg, sem színpadon, sem a nézőtéren a Romeo előadásához hasonlítható ovációkat. Esetleg zenei koncerteken. Ezt a nézőtérről feltörő taps-női-sikoly-zenét több mint százszor volt szerencsém hallani. Ha másért nem, hát ezért volt érdemes felpattanni a deszkákra! Ami a kerékpárt illeti, hát nem kampányfogás, vagy reklámtrükk volt, csak a számomra elérhető biztonságos közlekedési lehetőség. Leellenőrizheti bárki, bringázzon száz kilométereket ellenszélben! Mert ugye, a szél az mindig szembe fúj. Tény, hogy gyakrabban szerettem volna látni Mónika lányomat. Pozsony és Komárom között, ahol 1100 majd 1300 csehszlovák korona bruttóért váltottam a világot, csak egy busz és két vonat közlekedett. Úgy, hogy odafelé nem érhettem oda a próba kezdetéig, és az utolsó vonat 18.15-kor indult vissza. Köztudott, hogy az előadásnak 22.00 után van vége. Mi mást tehettem, ha reggel együtt akartam ébredni a kislányommal? Persze utaztam még traktorral, tehervonattal, stoppal, ökrösszekéren és gyalog is. De mindig haza értem és odaértem az előadásokra is. Virtus? Garaboncia? Sivár praktikum!

A hatvanas évek derekától Pozsonyban, a József Attila Klubban és máshol Rózewiczet, Mrozekot játszottál-rendeztél, prágai avantgarde színházba jártál. Miért nem eresztett gyökeret ez a korszerű színházi nyelv Komáromban, Kassán, sőt Budapesten sem?

Az, hogy megismerhettem a cseh és szlovák kultúrát, részben kárpótolta a hazátlanság kínzó fájdalmát. Erről szólt az 1968-as Hazánk, Európa összeállításom és rendezésem is, amelyet Budapesten mutattunk be Veres Péter, Csoóri Sándor, Győri Dezső, Féja Géza, Czine Mihály, Nagy László és az akkori írótársadalom jelenlévő krémjének meghökkenésére. Az előadás előtt hazulról hozott kenyérrel, Fábry vezérgondolatával és felvidéki magyar szellemiséggel kínáltuk őket. Hazát kerestünk Magyarországon. Immáron 34 évvel ezelőtt! Hogy miért nem látjuk azóta sem egymást, együtt, világosan, érthetően és tisztán? Hogy az álló vizek és pocsolyák továbbra is sekélyesen bűzlenek, hogy miért nincsenek áthallások a közvetlen szomszédok, de még a magyar régiók között sem? A közelmúlt anyaországi vezetése talán érti a kérdéseket, és lépéslehetőségeket jelez a válaszok felé is. Az lenne a dolgunk, hogy mi is tegyünk és tehessünk ezért...

Ezekben a mozgalmas években forgatták magyar-szlovák-román koprodukcióban, a Dózsát, Csoóri forgatókönyve alapján, Sára Sándor operatőrrel, Kósa Ferenc rendezésében. Milyen emlékek maradtak meg benned a közös szándékról, a forgatásról és a film fogadtatásáról?

Az ĺtéletről „A film mint forradalmi valóság” címmel írtam dolgozatot az akkori Irodalmi Szemlében. Gondolják el: Közvetlenül 68 sokkoló eseményei után, magyar-román-szlovák film készült a lázadásról és annak máglyahaláláról! Akkor is tudatosítottam a szerencsémet, hogy ennek részese lehetek. Fájdalom, hogy maga a mű, nem tudott annyira átütő erejű lenni, mint létrejöttének puszta valósága.

A hatvanasévek legvégén Prágában, a Filmművészeti Főiskolán tanultál, a világhírű FAMU-n. Állítólag majdnem kipenderítettek, mert hatvannyolcban nem voltál megbízható káder. Mi az igazság e legenda körül?

A Dózsa-film forgatása idején vettek fel a Prágai Filmakadémiára. Tizenhárman kezdtük és öt év múlva négyen kaptunk oklevelet. Harmadéves voltam, amikor az első vágányon feltartóztathatatlanul érkezett a „Previerka” fedőnevű szerelvény. Elsősorban a párttagokat ütötte el. Akik nem tudtak megbízható bizonyítékokat felmutatni, hogy vörös szegfűkkel és magas fordulatszámú nyelvcsattogtatással tették sikamlóssá a testvéri tankok fenekének dübörgését, azok mehettek kapálni, vagy idegszanatóriumokban igyekeztek utólagos Brezsnyev-imádókká gyógyítani őket. Azt hittem, szerencsés vagyok, mert akkor sem és sohasem simultam a pártok kebelére. De mint a FAMU hallgatója, nem úszhattam meg a „Kérem a jegyeket !”–ellenőrzést. Sejtettem, hogy potyautas vagyok. Mert 68-ban hatod- és több ezredmagammal Magyar Ifjúsági Szövetséget alapítottam, az Új Ifjúságban és más lapokban azt írtam le, amit később Petőfit idézve ismételgettem: „Jön az orosz, jön az orosz, itt is van már valóba!” A tanulmányi osztályon, látva aggályaimat azzal nyugtattak, hogy az egész csak formalitás és hogy az a fontos: a káder-anyagomban ott legyen, hogy nem voltam ellenforradalmár és hogy jófiú voltam és hogy Husák elvtársat jobban szeretem mint az anyukámat. Úgy éreztem magam, mint Jézus az Olajfák hegyén. Ezt onnan tudom, hogy ketteslétrán hat olajképet festettem egyszerre – á 300,- Kčs rámástól. Javítva zsebpénzemen. A képeket vitték mint a cukrot. Mit tehettem? Azonnal leutaztam Komárnóba. Két mekcsennyel a nevén a doktor-igazgató fogadott és tejjel kínált. Rossz jel! Elrebegtem, hogy személyesen szeretném felvinni Prágába ezt a formális kis papírt. Szürkés-zöld arcbőre mögül aggódva közölte, hogy össze kell hívni az ŰB-t, a művészi tanácsot, stb, stb. Péntek volt, mint az olajfák hegyén. Már hétfőn megkaptam a rekomandót! Mikor ült össze az ÜB? És mikor rohantak a postára? Oh, ez a segítőkész buzgalom! A nevemet szlovákul és három hibával leírva közlik velem, hogy a mellékelt „posudok” elment Prágába. A kópiáját olvashatom: A sűrűn gépelt és sok helyesírási hibával tarkított oldal részletesen taglalja, hogy miért is vagyok én teljességgel méltatlan arra, hogy ezen a legendás egyetemen tanulhassak. Fapados vonaton azonnal zakatolok Prágába. A derék dékán, Šulc professzor feldúltan fogad: „Kdo byl ten vocas, kterej vám tohle napsal?” A vocas szó magyar megfelelője három betű: az első „f” a harmadik „sz”. A középsőt talán kitalálja a nyájas olvasó. Šulc úr négyszemközt megsúgta nekem, hogy vagy hozok akárhonnan egy papírt, amiben az áll, hogy jó gyerek vagyok, és hogy javasolják, hogy továbbra is tanuljak az egyetemen: és akkor a „vocas” papírját szemem előtt dobja a szemétkosárba, vagy ki kell hogy rúgjon! A magyar adás akkori főszerkesztője Jakál István mentett meg. Persze kínosan ügyeltem arra, hogy ne tudja meg mi a tét. ĺgy hát az Isten és a párt szelleme éltesse sokáig!

Aztán Kassán, a Tháliában megrendezted Ján Solovič Kolduskalandját, tehát az akkori rendszer egyik legnagyobb kegyeltjének, elkötelezett szerzőjének eléggé bárgyú darabját. Mindezek ellenére ezt a rendezést szocialistaellenesnek kiáltotta ki és mindenféle ellenforradalmi jelzőkkel illette a Magyar Területi Színház akkori igazgatója és betiltotta az előadást. Te meg távoztál, mielőtt kirúgtak volna. Mire emlékszel mindebből?

Nem volt az olyan rossz darab. Már a címet is átkereszteltük: Milliós sztriptíz a borbélyházban! És mindez a kemény normalizáció éveiben! A történet egy férfi fodrász helyiségben játszódik. Rendezői alapötletem, hogy a rossz anyagi körülmények miatt, a MATESZ kassai részlege, borbélyház részleget nyit. Mert- hogy „akadtak” hasznos színészek is, akik értik ezt a fontos szakmát. A néző egy valóságos fodrászüzemben érezhette magát. Amint belépett a terembe habzott a borotvahab, csattogtak az ollók, ment a fejmosás. A kritikusokat ingyen nyírtuk. Feje körül gyakori a patália? Tollazatát rendbe hozza a Thália – volt egyik reklám-szlogenünk. Szó mi szó, a közönség fetrengett a röhögéstől. Kulcsszerepe lett az ismeretlen úr – Kovács Jóska – figurájának, aki sötétkék kétsoros zakóban, mellén vörös-csillagos kitüntetésekkel, katonai csizma-nadrágban és csizmában ült a nézők között, majd szó nélkül felment a színpad-borbélyházba és nem értette, hogy ott milyen nyelven beszélnek. Ideiglenesen itt tartózkodik, pár hónapja jött Voronyezsből. Intett hogy borotválják meg, egy óvatlan pillanatban beleivott a Pitralonba – nagyon ízlett neki –, majd szótlanul, fizetés nélkül távozott. Vastaps! Arról szólt az előadás, amit gondolni sem volt szabad. Óriási sikere volt! Világos, hogy le kellett venni a műsorról...

A rossz nyelvek szerint az említett igazgató mindenképpen meg akart szabadulni tőled, mert állítólag elszeretted előle akkori vagy kiszemelt szeretőit.

Még mindig annál az embernél tartunk, aki kb. jobban értett a KB-hoz vagy a KGB-hez mint a színházhoz? Ufó-lag hallottam olyasmit, hogy akadt egy-két kedves kolléganőm, akikkel olyan szenvedélyes próbákat tartottunk, hogy még a tömés is kiesett a fogamból. Különben is mindig több volt a férfiszereplő és csak két öltöző volt, így én többnyire a nőknél öltöztem – és vetkőztem. Két okból kifolyólag: ad egy: a nők nem dohányoztak, nem locsogtak és nem pletykáltak annyit, mint a férfiak, ad kettő: mert mindig elbűvölt a női nem. Ennél jobban csak a női igen tudott lázba hozni.

Ha már a hölgyeknél tartunk, az elmúlt évtizedekben partnerként vagy élettársként egyszerre több nővel is láttalak. Hogy tudsz ilyen harmóniát tartani ebben a közösségben? Majdnem azt mondtam, hogy háremben...

Ez a szférák zenéje! Legszívesebben csak titokzatosan mosolyognék, sajnos nem szeretem az álszerénységet. Ez a harmónia elméletileg úgy lehetséges, hogy egy férfi életében különféle szerepkört tölthetnek be a nők. A legcsodálatosabb a szerető, a legkimerítőbb a feleség – főleg anyagilag –, de vigyázhat ránk egy ügyvezet#, egy lelkipásztorn# és egy óvón# is... És nem feltétlenül kötelező, hogy kölcsönösen kikaparják egymás szemét, hogy aztán megkönnyebbülve, megbékélve (ál)könnyezzenek az (ál)dozat ravatalánál. Feltéve, ha marad egy kis örökség... A feltételezések és a hárem-álmok kijózanítása végett le kell szögeznem, hogy egyszerre, mindig csak egy feleségem, egy szeretőm volt. Bevallom, titokban néha úgy éreztem, hogy – sajnos... Gyarlóságaim mellett talán szerencsém is volt. Való igaz, szeretettel gondolok azokra a nőkre, akik engem választottak, akik nekem ajándékozták szépségük és nőiességük csodáját. Ráadásul eddig kettő plusz kettő utódom kölcsönösen szereti egymást és talán azt sem bánják, hogy én lettem az apjuk...

Életednek több évtizedét kíséri a Petőfi monodráma, amelyet idén, március 15-én kirobbanó sikerrel adtál elő Esztergomban, méghozzá szabadtéren. Miért fordultál annak idején a szabadságharc költőjének sorsához? Az eltelt évek során miként változtak – változtak-e – mondanivalód, előadásod hangsúlyai? Itt és most miért aktuális Petőfi?

Shakespeare, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Arany, Ady és Petőfi nevét is apámtól hallottam először. Szabó volt és nem tudom mikor olvasott annyit, de rendkívül tájékozott volt irodalomban, művészetben, történelemben és politikában egyaránt. Talán megbocsátja nekem az olvasó, hogy ezzel az olajfestménnyel idézem őt. Pénzem nem lévén, ezt éppen a hatvanadik születésnapjára festettem neki, megörökítve őt és kedvenc nótáját Deres már a határ....csak a pipa, meg egy pohár bor. A kép hátterében a falon egy másik kép részlete sejlik: azé a Petőfié, akit én játszottam el. Ez 1975-ben volt és akkor már éltem Petőfi perceit. Korábban három évig dolgoztam a Csehszlovák TV-ben bemutatott Som Petőfi – Petőfi vagyok című film forgatókönyvén. Közben nyakon-vágott a 150 éves születési ünnepségsorozat Petőfit-lejárató kampánya, amikor is a csúcsrendezvény Operaházi közvetítését lesve, volt egy látomásom: Szikkadt szívű, szocialista színészek szégyenkezve szajkózták papírból a verseket. Aczélos bolsevik-mogulok és más méltatlan méltatók méltatták, majd forrón ünnepelték – önmagukat! Az Operaház díszközönsége, díszbeöltözötten egyen-tapsolt. Feltűnt nekem, hogy a sorok között meghúzódva, szikrázó szemekkel ott forog – a sírjában? – a költő, majd talpra ugrik és otthagyja az önünneplőket, és tollamba mondja a monodráma szövegét. ĺgy született meg a „Petőfi percei a segesvári ütközetben, ahogyan a költő és kortársai ismeretében átélte Galán Géza”. Csaknem 30 év után is megerősíthetem, hogy az önünneplők alig vettek ebből észre valamit és most is boldogan ülnek, ha meg nem haltak. A monodrámával hitelesen tudtam szólni 68-ról, az elnyomásról, a magyarságtudatról és egy kivételes erkölcsű jellemről – a Petőfiéről. 89-ben, Amerika után abbahagytam, mert azt hittem, ennyi évvel és kilóval túlélve a hőst, nem ildomos kiállni érte. Tévedtem. Nem az évek és a kilók a mérvadók. A szellem ereje és frissessége! Petőfi káprázatosan sokszínű és friss humorú. Olyan, mint egy értékes, csiszolt kristály. Most is aktuális a fény-tükrözése!

A nyolcvanas években elmentél Amerikába, ahol sok helyen vendégszerepeltél. Irigyeid azt terjesztették idehaza, hogy Géza és a leánya kalapozik az előadások után, s ezekből az adományokból gazdagodott meg.

Vannak emberek, akiket annyira kínoz a kisebbrendűségi érzés, hogy kénytelenek másokat ócsárolni! – közöltem a Lehetőség címlapján Feleki Lászlót idézve. Azóta tapasztalom, hogy az S. I. faktor, vagyis sárga irigység még gyilkolni is képes. Lásd: Simon Tibor halála. Örülök, hogy nem hallgatod el ezt a fantázia-förmedvényt! Tőmondatokban: Amerikába egyetlen előadásra hívtak, elsőként Felvidékről, egy hét ellátást ígérve. A repülőjegyeket is magamnak kellett megvenni. Ott hallottam, hogy magyarországi hakniművészeink gátlástalanul tarháltak az amerikaiaknál, akiknek a „hónuk alján is pénz csorog”. A Reménység Tavánál is volt egy zenekar, amelyik „kalapozott”. Többen mondták, hogy ez OK! Nekem „egy kicsit magas a fejem és kemény a derekam” ahhoz, hogy kolduljak! Más kérdés, hogy vannak arrafelé olyanok, akik önként és dalolva pénzzel is kifejezik, amit nálunk csak tapssal. Az Angélát elhalmozták szeretetükkel és ajándékokkal a bemondásaiért és rögtönzéseiért. Az egyetlen előadásból 16 lett. Sehol nem kértem tiszteletdíjat, a legtöbb helyen annyit adtak, amennyit gondoltak, vagy amennyi megmaradt a belépőkből, és azt is hozzáteszem, hogy ahová vendégségbe hívtak, mindenhol virágcsokorral és pezsgővel jelentem meg. Tetejébe készítettem ajándékként kb. 30 órányi felvett anyagból egy filmet a Magyar Baráti Közösség részére „Miért is?” címmel. Mellesleg annyi pénzt vittem ki a fuszekliban, hogy ne legyenek méltatlan problémáim.

Évekkel ezelőtt a pozsonyi Mihály kapu környékén nagy plakátok hirdették: Ide o video, Video Galán. Az elsők között fedezted fel ezt az új technikai eszközt. S máig nem tudom, hogy rendezői ambícióidat élted ki a videózással, vagy jó bevételi forrásnak tartottad azt, hogy politikai eseményeket, mi több: esküvőket örökítesz meg?

Nyolcvannégyben, az akkori Csehszlovákiában, elsőként alapítottam hivatalosan is videostúdiót. Végül is egyetemi oklevelem volt, de az akkori tévével nem kellettünk egymásnak. Ez azóta sem változott. 1990-ben ezért kezdtem a Nyílt Fórumot. Minden úgy jó a megélhetési demokratáknak is, ahogyan a kommunistáknak volt. Semmi, de semmi sem változott. Amikor megjelentem kamerával 84-ben az utcákon, rend#rök zaklattak, feljelentettek, végül a totális kilakoltatással padlóra küldtek. Külön jólesett, hogy akadtak buzgó korcsmáros magyarok, akik nyilvánosan belém is rúgtak... Lásd: Szabad Újság. Én az első kamerát azért vettem kölcsönből, hogy az apámat megörökítsem, mert megbetegedett. Egy hétre rá ágynak esett és fel sem kelt már. Igen. Videóztam Mitterand elnököt és Husákot is amint leönti magát pezsgővel és a Mihály kapu utcában a döglött patkányokat is, vörös csillagokat a betört kirakatokban és a koszt, a szemetet, az apátiát és a szörnyű időt. Megvannak a kazetták. Igen, esküvőket is videóztam! Azok a felvételek is ugyanolyan szakmai szintű dokumentumok mint bármi más. Német és japán cégeknek ismeretterjesztő filmeket, vagy Japánról egy kétrészes filmet csináltam, aminek a kommentárját is magam írtam és mondtam a kép alá, és amit leadott a Szlovák TV is. Csakhogy a műszaki fejlődés olyan ütemű, hogy szinte lehetetlen anyagi lépést tartani. A digitális Sony DV kamerám a 12. a sorban és már „elavult”.

A Komáromi Jókai Színház nemrég ünnepelte megalakulásának fél évszázados évfordulóját. Nem láttalak az ünnepségen. Miért nem voltál ott?

Jó kérdés! Mert Komáromban születtem? Mert ott érettségiztem, ott voltam Rómeó és Liliomfi, talán mert az első irodalmi színpadok úttörője voltam, talán mert a színházat nem megélhetési lehetőségnek tartom, talán mert a magánszínházi kezdeményezéseim 5-6 előadásán több néző volt, mint a Jókai egész évadján? Mert beszéltek róla? Mert egyórás dokumentum-filmet készített a Magyar TV? Talán mert most Esztergomban is meg tudtam „mozdítani” az embereket és a többségük felvidéki magyar volt? Talán mert akik most is „illetékesek”, engem nem tartanak annak? Mert hogy nem hívtak meg az biztos én nem is tudtam az egészr#l! Vagy azt hitték, hogy már földobtam a bakancsot? Vagy hogy a hamut is mamunak mondom?... Eszembe jut egy Petőfi-legenda, miszerint Segesvárnál a tömegsírba dobálták a holtakat és félholtakat, s egy zilált alak, aki talán a költő volt (?) felkiáltott: „Ne temessetek, még élek!”

Baráti körökben mindig azt hangoztatod, hogy az a jó színház, amelyik nem koldul az államtól, szponzoroktól, hanem az előadások bevételéből él meg. Példaként az általad életrehívott zselizi SZABADtéri Színházat említed. Komolyan vehető ez a véleményed vagy csupán a kollégáidat cikized-hergeled ezzel?

Minden komolyra vehető, amit mondok. Attól, hogy valami esetleg humoros, még nem biztos, hogy komolytalan. A közönséget nem lehet leváltani, mondogatják, bár manapság a fordítottját is tapasztalom. Azokat nem „lehet” leváltani, akik képtelenek olyan színházat csinálni, amelyik érdekli a közönséget! Kétségtelen tény, hogy a látványos, technikai elemekkel telezsúfolt színház nagyon költséges. De az igazi színházhoz elég egy szál deszka és egy szál színész. És persze közönség. A színház a szellem erejétől katartikus.

Ismerőseid szerint sokféle zseni lakozik benned. Rosszakaróid viszont azzal kajánkodnak, hogy a művészek között a legjobb menedzser, az üzletemberek között pedig a legkiválóbb színész vagy. Akkor hát hatvanévesen merre tovább?

Ma még a rosszakaróim is bókolnak? Ha olyan művészek között mind pl. Alain Delon, vagy Paul Newmann én vagyok a legjobb üzletember, és ha olyan vállalkozók között mint pl. Paul Newmann, vagy Alain Delon én vagyok a legkiválóbb színész – mit akarhatok még?... Ami pedig az utolsó kérdést – sértést – illeti: Biztos, hogy jól számoltál? Ha nem G.G. lennék, hanem mondjuk olyan primadonna mint H. H. azaz Honthy Hanna akkor azt mondanám: no-no kisfiú, nem túlzunk egy kicsit? Én még csak 59 vagyok! Csak este 21.15 után érem el Hatvant! Most még csak Gödöllőnél tartok. És hogy merre tovább? Hát te nem hordtál piros nyakkendőt?... Előre! Előre! Ugyanis én igazi ÚT TÖRŐ vagyok. Tudtad pl., hogy az Európai Unióról azért nem beszélek, mert már benne élek? Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon is aktív adófizető vagyok? És mindhárom országban saját vánkosom van, ahol lehajthatom megfáradt taréjomat? Amerika csak flört és ráadás.... Nem kérdezed meg, hogy hát akkor mi hiányzik? Akkor is kimondom: A HAZA !