Ne feledjük a meghurcolást, keressük a megbékélést!

Elmondani és leírni a dél-szlovákiai magyarsággal történtek keserveit, meghurcoltatásait szinte lehetetlen próbálkozás. Csak azok tudják ezt átérezni, akik részesei és elszenvedői voltak az 1947-es eseményeknek. A csehszlovákiai magyarság sorsát érintő 1945 utáni történéseket legtalálóbban a Talmudból vett gondolat jellemzi: „elmondani az elmondhatatlant, pótolni a pótolhatatlant”.

„…A csehszlovák vezetés új nemzetiségi politikájának alapját a hírhedtté vált Kassai Kormányprogram képezte, mely jogfosztottá, bárminemű kényszer szenvedő alanyaivá süllyesztette a magyarság százezreit. Ez volt az alap, melyből a diszkriminációs intézkedések sora fakadt: kiutasítások, vagyonelkobzások és bebörtönzések, a reszlovakizáció, át- s kitelepítések, majd a lakosságcserére törekvés” – olvashatjuk Vadkerty Katalin jeles történész A reszlovakizáció című könyvében.

Ha megérteni és átérezni nem tudjuk is az akkor történteket, de emlékezni és emlékeztetni kötelességünk, hogy az embertelen erőszakos kitelepítés – amely az állam cseh felében hárommillió szudétanémetet, Szlovákiában mintegy kilencvenezer magyar nemzetiségűt érintett – soha többé ne ismétlődhessen meg sem a mi történelmünkben, sem más népekében, és ez az igazságtalanság ne merüljön a feledés homályába.

Hogyan és mikor kezdődött, melyek voltak az előzmények és mik lettek a következmények – annyi évtized távlatából sokunk számára még ma is megválaszolatlan kérdések halmaza csupán. Ezt próbálom feltárni az emlékezés hullámhoszszán lelki szemeink előtt lepergetve a szomorú időszak eseményeit a puszta tényekre és dokumentumokra hagyatkozva, követve a történelem kronológiáját, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Magyarországról 1945 és 1948 között 73 273 szlovák nemzetiségű személy települt át Csehszlovákiába, akik földtulajdona 38 380 katasztrális hold volt. Csehszlovákiából az ún. lakosságcsere-egyezmény alapján 89 660 magyar nemzetiségű személy volt kénytelen távozni, az ő földvagyonuk összesen 109 295 katasztrális hold volt.

A Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam máig nem tűzte napirendre. 2004. május 1-jétől mi is az Európai Unió tagja lettünk. Fontos, hogy az egyes nemzetek minél teljesebben kiélhessék etnikai, vallási és egyéb önazonosságukat, egymás kölcsönös megbecsülése szintjén. A kitelepítés évfordulójára való emlékezés tanulsága: lehet a történelemben tévedni és lehet bűnt elkövetni, de itt az ideje, hogy az európai népek évszázadok alatt egymáson ejtett sebei begyógyuljanak. A sebet ejtőknek meg kell tanulniuk megkövetni az elszenvedőket és bocsánatot kérni tőlük, a sebesülteknek pedig meg kell tanulniuk megbocsátani.

„Emlékek nélkül nemzetnek híre csak árnyék” – vallotta Vörösmarty Mihály. A második világháború utáni eseményeket szlovák és magyar történészek mindmáig eltérően magyarázzák, értelmezik és értékelik. Ennek a múltnak objektív és valós tisztázása a jövő történészeire vár. Remélhetőleg az európai demokratikus gondolkodásmód és értékrend keretein belül ez mihamarabb meg is valósul. Én személy szerint itt megpróbáltam a háború utáni évek eseményeit, emlékeit a magam szerény eszközeivel a háttér pontos tényszerű feltárásával és a történelemi események kronológiáját követve rögzíteni, összegezni, még ha ezek az emlékek egyesek számára kellemetlenek, mások számára fájóak. (Mellékelten csatolom egy érsekújvári kitelepített vallomását.)

Azt vallom: sose feledjük a meghurcolást, de keressük a megbékélést!