Napjainkban nehéz eladni a klasszikus értékeket

A 2007-es néptáncantológia, valamint az Eszterlánc, a gyermekcsoportok seregszemléje alapján el lehet mondani, hogy ha mennyiségin nem is, de minőségi változáson megy át néptáncéletünk. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a csoportvezetők ma már nem elégednek meg az alapismeretekkel , hanem tudatosan keresik továbbképzésük módját, évről évre felkészültebb csoportvezetők és alkotók dolgoznak hazai együtteseinknél, igaz kevesen. Mivel a szlovákiai intézményrendszer majdnem egyenlő a nullával, ezért mindenki a maga módján, a határok szabaddá tétele után a magyarországi intézmények lehetőségeit kihasználva gyarapítja tudását. Itthon hála az Ifjú Szivek tevékenységének a budapesti Táncművészeti Főiskola kihelyezett tagozatán most már Pozsonyban is lehet iskolapadokat koptatni, de más lehetőség, sajna nincsen. Az, hogy egy-egy seregszemlén nívós produkciókat láthatunk, kizárólag az egyes emberek önszorgalmán múlik. Egy nem létező intézményrendszer nem tud lehetőségeket nyújtani szakmai továbbképzésre, és ezt a hiányt sok éven keresztül éreztük, amikor a hazai néptáncegyüttesek műsorát néztük. A szoci rendszer bukása után egyre több lehetőség nyílott arra, hogy a magyarországi szakma szerves részévé váljunk. Természetesen ott is változott a rendszer, hála az ottani mozgalom folyamatos munkájának. Itthon fokozatosan leépült szinte minden, a határ túloldalán egyre bővültek a lehetőségek. Megalakult a Hagyományok Háza, az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület, a Martin György Néptáncszövetség, a Táncház Egyesület, a Muharay Elemér Népművészeti Szövetség, létrejött a művészeti iskolák rendszere. Hatalmas tömegbázissal rendelkező mozgalom van odaát, van mire támaszkodnunk. Sajnos ezeket a lehetőségeket mi csak részben tudjuk vagy akarjuk kihasználni, hiszen a szabadidejükben dolgozó kisebb csoportok vezetőinek ez fokozottan idő- és pénzigényes „szórakozás”. A többség szeretné magát továbbképezni, de itthon nincs hol. A szlovákiai népművelési intézetek ebben a témában, főleg a nemzetiségiek terén vajmi keveset tudnak felmutatni. A Csemadok nem túlzásba vitt ez irányú tevékenysége teljesen leépült, a Szlovákiai Magyar Folklórszövetség próbálkozásait elnyelte a fennmaradásért vívott eredménytelen küzdelem. Művészeti iskola témában, a szlovákiai iskolarendszeren belül, szinte lehetetlen gondolkodni. Ebben is fontos dolga van a most formálódó Néptáncosok Szakmai Fórumának, amely a kezdeti lépéseknél tart. Hogy mi lesz belőle, azt eldönti az utókor és lehetőségek kiaknázásának módja. Viszont az, hogy ez a melléklet megjelenik, már a fórum érdeme is. A pozsonyi táncművészeti képzés, valamint a Duna utcai gimnázium népművészeti osztálya reményeink szerint valamit változtat a helyzeten, de ez is még a jövő zenéje. Felmerül a kérdés: hol fognak dolgozni, miből fognak élni azok, akik ezt a pályát választották. Szinte mindnyájan, akik ebben a szakmában dolgozunk, kénytelenek vagyunk valahol főállásban dolgozni, hogy azt csinálhassuk, amiért élünk-halunk. Együttesek mellet már nem állnak fenntartó szervek, amelyek munkahelyet tudnának teremteni. A szponzoroknak nem téma a néptánc, inkább egy rossz focicsapat. Röviden, az egész néptánc szakma infrastruktúrája a békának ama bizonyos ülepe alatt leledzik. Ebből eredően kész csoda, hogy a szlovákiai seregszemléken (lásd: Antológia, Eszterlánc) nagyon is tisztességes, sőt kiemelkedő produkciókat láthat az ember. Ehhez hozzájárul az a tény is, hogy hazai együtteseink immáron több éve a magyarországi minősítéseken vesznek részt, nem is elhanyagolható eredményekkel (lásd a többszörösen kiválóan minősült Szőttest vagy Ilosvait...). Az eddigi kelet-nyugati gondolkodásunk észak-délire változott, aminek megvannak az előnyei. Nagyobb szakmai tudás, egy erős mozgalomhoz való viszonyítási alap, több mozgáslehetőség stb. Hátránya viszont az, hogy lassan nem ismerjük egymást kelettől nyugatig. Igenis hiányoznak azok a fórumok, amelyeken azelőtt évente többször találkozhattak az együttesek, ahol szinte névről ismerték egymást a táncosok. Rengeteg a hiányzó láncszem, még több a tennivaló ezen a téren, ha egyáltalán még helyre lehet hozni valamit is. No, de ne legyek pesszimista! Hiszen egyre csökken a hagyományos népművészet iránt érdeklődők száma. Régi dolgok már ezek, nem nagyon érdemes vele foglalkozni. Nézzünk a jövőbe, éljünk a mának. Manapság, aki nem tesz egy önmagában is gyönyörű táncra egy kis „világzenei”, vagy „etno” showelemet, akkor nem nagyon rúghat labdába. Nehéz eladni a klasszikus értékeket. Lepusztult „sztárvendégekkel” illik hülyíteni a „nípet”.

Kósza gondolatok ezek, sok mindenbe belekaptam, de reménykedve a melléklet hosszúra nyúló életében, talán lesz még módunk ezekről a dolgokról többet is csevegni.