Nagy kapuk előtt áll, kulcsokkal a kezében

Kováts Adéllal az Amerikai Elektrában Alföldi Róbert a Vígszínházban eltöltött nyolc év után 2000-től a maga ura. Ahogy ő mondja: a Vígben sem volt megbéklyózva soha, de amióta „szabadon“ mozog a pályán, mindent azért csinál, hogy jól érezze magát.

Én is jól éreztem magam, amikor az új Nemzeti Tragédiájában Luciferként láttam. Szép, fényesre csiszolt alakítás.

De tegyük gyorsan hozzá: ez azért hálás szerep! Ezt még a legnagyobb zűrzavar közepette, akár egyedül is meg lehet csinálni, mert arról szól, hogy ő mindig egyedül van, és úgy szemlél, s csak akkor szólal meg, amikor bele akar kotnyeleskedni a dolgokba. Igazából nem függ senkitől és semmitől. Ilyen szempontból nem irigylem sem az Ádámot megformáló Szarvas Józsefet, sem az Évát alakító Pap Verát, akik ebben a hatalmas őrületben játszanak. Én meg is mondtam Szikora Jánosnak, a darab rendezőjének, hogy én már gyerekkoromban is utáltam a Vidámparkot.

És ez most olyan, mint a Vidámpark?

Pontosan. És ezért lehet olyan nehéz dolguk Veráéknak. Jóval nehezebb, mint nekem. Lucifer hálásabb szerep, mint Ádám vagy Éva. Sokkal hálásabb. Ezt mindig el szoktam mondani, mert igazságtalannak érezném, ha nem hangsúlyoznám.

Csakhogy a hálás szerep általában veszélyesebb.

De itt azért egy csomó olyan dolog volt, ami ezt kiküszöbölte. Például a puszta tény, hogy János rám osztotta a szerepet. Vagy a korom, hogy harmincöt éves vagyok. Meg hogy milyen típusú színész és milyen ember vagyok. Ez mind nagyon fontos szempont. Nem kellett sem egy általános, sem egy klasszikus képpel megküzdeni. Aki meglátott és elfogadott az első pillanatban, az már nem foglalkozott azzal, hogy bárkihez is hasonlítgasson.

Ellenségei szerint azért is áll önnek olyan jól ez a szerep, mert az életben is intrikus.

Hát...! Akik ezt mondták, azok szokták kavarni a kakát. Én nem nagyon szoktam, mert nem ismerem a „játékszabályokat“. Amikor megpróbáltam keverni, pillanatok alatt elsüllyedtem a sűrűben. Nem emlékeztem ugyanis, hogy kinek mit mondtam, és mit kellett volna elhallgatni. Szerintem iszonyú melós és macerás munka a keverés. Még hogy intrikus vagyok! Ezt még sosem hallottam.

Mit hallott?

Azt, hogy karrierista vagyok.

Ezt viszont vállalja.

Teljes mértékben.

S ha azt hallja, hogy felszínes?

A szokásos! Már azt is mondják, hogy eladtam magam. Ide is, oda is, amoda is. Nagyon sok helyre.

Főleg műsorvezetőként?

A könnyű műfajnak, a politikának, a sikernek.

Hozzám az is eljutott, hogy azért ment az új Nemzetibe, mert az édesapja MSZP-képviselő.

Volt. Négy éve. De nem azért mentem. Egyszerűen megörültem a szerepnek. Ilyen is előfordulhat, nem? Utálom már ezeket a kavarásokat. Az én játékszabályaim mások. Nem azért, mert én hihetetlenül jó fej vagyok és erkölcsös, hanem, mert nem tudok benne működni. Próbáltam. Nem ment. De ezt már említettem. Attól a perctől fogva, hogy elvállaltam a Tragédiát, már nem érdekelt, hogy ki mit mond. Minden mocsokság és szörnyűség ellenére a mai napig is azt tartom, hogy legyünk boldogok, hogy felépült végre az új nemzeti, és büszke vagyok arra, hogy szerepet kaptam a Tragédiában.

Színháztörténetet ír Luciferrel.

Ha más nem, ennyi biztos marad utánam. Száz év múlva már kérdés leszek a Legyen ön is milliomosban. Mert nem is olyan rég tizenvalahány millió forintos kérdés volt, hogy ki játszotta legelőször Lucifert.

Az intrikust.

Szerintem nem az. Lucifer nem gonosz, csak kérdez. Megpróbál véleményt alkotni. Az attitűdje kicsit olyan, mint az enyém. Nem hisz a megmásíthatatlanban, abban, amit sokan szentnek tekintenek, nem érdekli őt, hogy ebben vagy abban hinni illik, neki nincs szüksége arra, hogy valaki felülről utat mutasson. Nagyjából én is ilyen vagyok. Az általánoshoz képest nagyon is önálló személyiség. De azt azért nem gondolom, hogy attól lehet jól eljátszani egy szerepet, hogy az ember hasonlít a figurára.

Ádám és Éva gyakran vált jelmezt a darab során. Lucifernek hány kosztüme van?

Nagyon sok. Sajnos nem tudtam elérni, hogy ne kelljen annyit öltöznöm.

A lelkét viszont nem nagyon változtatja a figura.

Egyáltalán nem változtatja. Ezért is tartom tök feleslegesnek a sok jelmezcserét. De János azt mondta, azért kell több ruha, mert Lucifer igyekszik idomulni ahhoz a környezethez, amelyben Ádám él.

Ha az attitűd közös, akkor talán nem kellett túlságosan nagy csatát vívnia a szereppel. Hogy úgy mondjam: adta magát. Ami persze semmit nem von le az alakítás értékéből.

Én erre nem tudok válaszolni.

Elolvasta a szerepet, és úgy érezte, megvan?

Ez nagyon fontos szerep. Ha megérted, mit beszél, el tudod játszani. Pályám során kaptam már egy-két klasszikus szerepet, de technikailag még nem kínlódtam meg senkivel sem annyira, mint most Madáchcsal.

Kínlódott?

Igen. A néző persze nem láthatja, nem érezheti meg, hogy mit küzdök a szöveggel. Azt előbb fel kell fogni. Az egész szájberendezésnek rá kell állni. Ez ugyanis nagyon furcsa szöveg. Nehezebb, mint Shakespeare-é. Más a ritmusa, a dallama. Bonyolultabbak a mondatfűzései. Rá kell trenírozni a szájat a garattal, a torokkal, hogy bírjad hanggal, hogy ne rekedj be a végére, hogy ne artikuláld túl a szöveget, hogy úgy fogd össze a mondatot, hogy legyen elég levegőd. Ugyanakkor benne kell lennie annak is, hogy miről mit gondolsz. Sok ez így együtt, nagyon nehéz. De hatalmas iskola, az biztos.

Mennyi segítséget várt hozzá Szikorától?

Én mindig sok segítséget várok. A rendező ugyanis azért van, hogy segítsen.

De egy olyan színész, aki már-már többet rendez, mint ameny-nyit játszik, könnyen kirángatja magát a bajból.

Á! Tök más!

Az Amerikai Elektrában Tordy Géza rendezte. „Főállásban“ ő is színész.

Nem lehet összehasonlítani a két előadást. A Tragédiában több a forma. Az sok mindent behatárol. Orinként szabadabb vagyok, mint Luciferként. A Tragédia jobban „beszorít“. Ha zeneileg kellene megfogalmaznom a különbséget, akkor azt mondanám, a Tragédia olyan, mint egy Bach-fúga, amelyet kőkeményen tartani kell, különben szétesik. Ehhez képest az Amerikai Elektra romantikus zenemű. Egy Beethoven-szimfónia.

Kovács Zita felvételei Akkor én is úgy fogalmazok: felemelő koncert kiváló rendezővel.

Furcsa csillagzat alatt született ez az előadás. Sem Tordy Géza, sem én nem dolgoztunk még Kováts Adéllal, de Horváth Lilinek sem voltam még a partnere. És olyan kis meleg fészekben éreztük magunkat. Géza nagyon tudta, mit akar, mindent tisztán és pontosan látott, jól fogalmazott, tehát nagyon értettük egymást. És bíztunk egymásban. Ez a legfontosabb. Az első pillanattól kezdve úgy próbáltunk, hogy hittünk egymásban.

Reggeli műsorvezetései miatt, furcsa mód, talán éppen akkor érte a legtöbb támadás, amikor ezeket a súlyos szerepeket kapta.

Én erre magasról és nagyot...! Ha nem vállaltam volna el a Reggelit, nem tudtam volna szabaddá válni. Ahhoz ugyanis, hogy nyugodtan tudjak dolgozni, meg kellett teremtenem az anyagi biztonságot. Három éve a magam ura vagyok. Tényleg! Az van, amit én akarok. Nem kell elvállalnom olyan dolgokat, amelyeket a megkérdezésem nélkül rám osztanának.

Nyitrai Hamlet-rendezését, némi idő távlatából, hogyan értékeli?

Nekem nagy fájdalmam Nyitra. Nagyon sokszor láttam az előadást, és próbáltam objektíven nézni. Az igazság az, hogy nem tudok róla mást mondani, mint hogy eddigi életem legfontosabb munkája. A Macbeth-tel együtt. Összeszedett, tiszta, átgondolt előadás ez is, az is.

Akkor hol a fájdalom?

Ott, hogy bár boldogságos, szeretetteljes munka volt, sem Nyitrán, sem Pesten nem fogadta egyértelmű szakmai elismerés. Én nagyon mást gondolok a színészekről, mint amit írtak róluk. Ők nagyon jók voltak. Én ma is meghatódom attól, milyen nagyszerűen játszottak. Engem lenyűgöztek. A kritikusok közül azonban sokan nem így gondolták. És ez fáj olyan nagyon. Aztán az is kiderült számomra, hogy a két ország, színházi vonalon, teljesen másképpen működik. Ha nálunk botrányosnak kiáltanak ki egy előadást, akkor az még nagyobb tömegeket vonz. Nyitrán nem ez történt. Ott elmaradtak a nézők.

A Népszabadság kritikusa rendezői és színészi sablonáriumot emlegetett.

Ez nem olyan fájdalom nekem, bár szeretem, ha jól írnak rólam. Nekem az előadás hányatott sorsa fáj. Azt hittem, kő kövön nem marad Nyitrán, annyian mennek majd megnézni. És hogy szeretni fogják. Sajnos nem ez történt.

De azért újra menne, ha visszahívnák?

Már hívtak. Csak most annyifelé hívnak, hogy egyelőre nem mehetek.

A legnagyobb várakozással, gondolom, Amerika tölti el.

New Yorkban rendezem majd A velencei kalmárt. Jövő májusban lesz a bemutató. Már kint voltam színészeket válogatni. Nagyon nagy sikerélmény volt ez is. Senki ne vegye nagyképűségnek, amit most mondok: négy napig jöttek-mentek a színészek. Totálisan felkavartam az ottani színházi helyzetet. Hétfőn kezdtem el a válogatást, de kedden már úgy jöttek hozzám, hogy „hol van az az őrült magyar?“

Mivel bolondította meg őket?

Náluk az a szokás, hogy aki elmegy a meghallgatásra, az felveszi a szép ruháját és elmondja a monológot. A legtöbbször persze borzasztóan, hiszen ilyen helyzetben nem könnyű megfelelni. Én meg levetettem velük az elegáns zakót, és mindenkivel vagy fél órát dolgoztam, hogy kiderüljön valami a személyiségéről. Ennek aztán nagyon gyorsan híre ment szakmai körökben.

És megtalálta azokat a színészeket, akiket keresett?

Elmondtam a casting directornak, hogy milyen típusokban gondolkozom, és behívta őket. Egészen fantasztikus színészekkel találkoztam, tehát úgy tudom kiosztani a szerepeket, ahogy szeretném.

Nyitra után New York szédítő lehet.

Budapestről nézve is az. Igazából fel sem tudom fogni, hogy én New Yorkban fogok rendezni. Talán így a jó. Ha sokat foglalkoznék vele, fel sem mernék ülni a repülőgépre. Szerencsére a színházi emberek mindenütt egyformák. Ugyanaz a cél, ugyanaz a munka, ugyanaz a nyitottság. Ha te is nyílt vagy és őszinte, már kapod is a visszajelzéseket. Amúgy pedig New York sem a világ vége. Nyolc óra alatt ott vagy.

Mit válaszol azoknak, akik arra kíváncsiak, hogyan jutott ekkora lehetőséghez?

Az igazat. Pesten járt egy amerikai csapat előadásokat nézni, mert kelet-európai rendezőket akartak meghívni, és Eszenyi Enikővel meg Szász Jánossal együtt engem is kiválasztottak. Anyukám szokta mondani, hogy csak megszületni volt nehéz.

Élni könnyebb?

Nem, de igen.

Mert ugye, mégis csak bódító, hogy világvárosban dolgozhat.

Nem bódultam el. Nincs rá idő.

De hiszen azzal is időt nyer, hogy olyan darabot állít színpadra, amit itthon már megrendezett. A velencei kalmárt.

Azóta eltelt öt év, és ne felejtsük el: most egy egészen más társadalomban, más színészekkel rendezem meg a darabot. Én amúgy sem szeretem a saját előadásaimat reprodukálni. Az is más lesz majd, amit Oregonban és Portlandben rendezek. Mert oda is meghívtak. És még valami: nekünk itt elég hamis az Amerika-képünk. Sokkal jobb és mélyebb emberek ők, mint ahogy mi gondoljuk. Attól, hogy nem tanultak Schillerről, nem biztos, hogy felszínesek. New Yorkban az is izgalmassá teszi majd a helyzetet, hogy ez a világ legnagyobb zsidóvárosa. Ott az antiszemitizmus, az idegengyűlölet vagy a végletesség mindig központi kérdés. Amikor megkérdeztem, voltaképpen miért hívtak meg, és miért akarják A velencei kalmárt, azt felelték: ez az előadás számukra szívbemarkolóan és megrendítően arról szól, hogy az ember, gyűlöletében, meddig tud eljutni. Ők pedig ezt tavaly szeptember 11-én megtapasztalták. Ez az Amerika már nem a régi Amerika.

A nyitrai tapasztalatokat bizonyára New Yorkban is kamatoztatni tudja.

Nyitrán megtanultam, az a legfontosabb, hogy az ember nyugalmat teremtsen magában. Az idegen nyelvi közeg csak két hétig érdekes. Alapjában véve azonban minden színház egyformán működik. Nekem pedig azzal kell foglalkoznom, ami a dolgom. Létre kell hoznom az előadást.

Operát is rendez majd, méghozzá Nizzában. Bátran, nagy lendülettel vág bele mindenbe.

Nagyon nagy kapuk előtt állok, érzem. De már megkaptam a kulcsokat. A kérdés csak az, ki tudom-e nyitni a zárakat.