Monoszlóy Dezső Összegyűjtött versei

Nem minden költő olyan szerencsés, hogy kézbe veheti saját összegyűjtött munkáit, az összes versek kegyelme pedig esetenként még a legnagyobbaknak sem adatik meg. (Babitsnak például még nincs.) Ezért minden vállalkozás dicsérendő, amely összegezni képes egy költő alkotásait, benne mindennel, amit a költő tulajdonos őszintén vállal.

Az AB-ART Kiadó kezdeményezésére most megjelentek Monoszlóy Dezső összegyűjtött versei. Hatszázhetvenkét oldalon, kiegészítve betűrendes mutatóval, amelyben összesen 889 verset-költeményt találunk. A szándék és a forma szempontjából a kötet mindenképpen méltósággal tükrözi azt a megbecsülést, amelyet költőnk, a Budapest—Pozsony—Bécs háromszög kultúrájából táplálkozó és nyolcvankettedik születésnapjához közelítő Monoszlóy Dezső kétségtelenül méltán megérdemel.

A nagyszerű papíron és szép barna bőrborításban kézbe vehető költői korpusz — amely nagy, de korántsem teljes (a gyermekköteteket terjedelmi okokból nem tartalmazza) — a kutatónak kiváló lehetőséget nyújt két fontos kérdés megvizsgálására. Egyrészt, hogy a múló emberi idő adta kivételes lehetőséget kihasználva (esetleg annak nyomása alatt?) milyen mértékben változtatta meg költeményeit a költő (ha egyáltalán), másrészt pedig, hogy mi rejlik a változtatások hátterében. Más műnem képviselőivel összehasonlítva kétségtelenül a lírikusok érzik legfájdalmasabban „szövegeik csiszolásának, folytonos tökéletesítésének, a változatképzésnek a lelki kényszerét” (Péter László szavai), az utólagos csiszolgatás nekik technikailag is kivitelezhetőbb, habár számos regényíró említhető lenne, akinek a nyomtatott megjelenés nem jelenti a mű lezárását. Ezen a ponton csábít bizonyos alkotás-lélektani motivációk boncolgatása; például, hogy tényleg egyszerűsödött-e Monoszlóy stílusa (ahogy azt eddigi pályáját ismerve gyanítjuk), vagy a korrekcióvágy csupán technikai izgalom eredménye-e (amelyet a gépelt-nyomtatott szöveg puszta látványa váltott ki), vagy hogy beszélhetünk-e esetében bármiféle öncenzúráról, esetleg fennáll-e a didaxis túltengésének veszélye (amiként gyermekeink életébe is hajlamosak vagyunk minduntalan bele-beleszólni). Csakhogy nekünk ezek helyett egy értékelésbe hajló kérdést kell föltennünk, ami mindig kérdés, amikor magának a szerzőnek van módja saját szövegeinek utólagos formálásra, mégpedig: A korrekció jelent-e minőségi javulást? A költőnek természetes joga, hogy köteteit átszerkessze, mint ahogy az is, hogy ne; ez egyébként sem egyszerű feladat egy olyan termékeny költő esetében, mint Monoszlóy, akitől korábban már legalább három versválogatás megjelent. Ebből a kötetből az látszik, hogy költőnk határozottan fenntartja jogát az életmű nyitva tartására (ebbéli vágyát egy pillanatra sem szabad megkérdőjelezni!), viszont elfogult ahhoz, hogy radikális önreflexiót hajtson végre. Ennek eredménye egyfajta következetlenség, amely úgy nyilvánul meg, hogy egyfelől az önkritika kizárólag a legkorábbi versekre irányult (az 1941/42-es Égből üzenek című kötetéből semmit nem vett föl), másrészről viszont kimondottan igényli az összegzés érzetét. Legyen a példánk a Virrasztó szerelem. Ez a kötet az eredeti, 1964-es megjelenésekor hat ciklusba osztva 93 verset tartalmazott, most pedig 96-ot; kikerült belőle négy vers (köztük A holnap hitével című szonettkoszorú), bekerült viszont hét új költemény (az eredeti Arcképek című ciklus elejére helyezve). Azaz: Monoszlóy elhanyagolható mértékben módosított a korpusz terjedelmén, akkor is inkább bővített (íme, a Virrasztó szerelemben 3,2 %-os a növekedés), ráadásul sem a versek eredeti szövegén, sem sorrendjén gyakorlatilag nem változtatott. Ami annyit jelent, hogy a versek életművön belüli súlyozását a költő nagyvonalúan majdani életrajzíróira hagyta.

A minőség szempontjai mellett a textológia egyik bosszantó, de jogos antinómiáját is föl kell vetnünk, tudniillik nem hamisítás-e egy bizonyos korban keletkezett műnek az utólagos átdolgozása. Van-e a költőnek joga lemondania múltjáról? A probléma annál kényesebb, mivel irodalmunkban erre vonatkozólag élnek bizonyos szövegkezelési hagyományok, amelyeknek tudomásul vétele vagy éppen figyelmen kívül hagyása textológiai harccá fajulhat. (A költő végakarata, a saját életműve átértékeléséhez való joga pl. hosszabb vita tárgya volt az Élet és Irodalom hasábjain 1975-ben.) Az egyik tradíció Gyulai Páltól származik, aki az általa 1864-ben összeállított tizenkét kötetes Vörösmarty Minden Munkáiban írta okításul: „Visszatetsző, hogy egy oly költő művei, mint Vörösmarty, nagyrészt a magok idejében még közönség elé nem bocsátott kísérletekkel nyílnak meg, s mintegy lehangolják az olvasót. Ezért az 1821—1826 közt írt költeményei közül csak azokat vettem föl, amelyeket költeményeinek 1833-ban kiadott gyűjteményébe maga is fölvett, melyeket pedig nem vett föl, Ifjúkori kísérletek cím alatt, áttettem az utolsó kötetbe, ahol aki Vörösmarty ifjúkori fejlődését kívánja vizsgálni, szintén megtalálja.” (Idézi Péter László: ĺrók, költők textológiai nézetei. Irodalomtörténeti Közlemények, 1995/1, 77.) Mások másként vélekedtek. Babits Adyról szólva tartotta fontosnak leszögezni azt a felismerést, hogy „még a leginkább jelentéktelennek látszó versek is, amint szomszédaikkal egy szempillantásban fogja át őket tekintetünk, megmutatják a maguk rejtett fontosságát” (Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. Budapest, 1978, 2. kötet, 274.). És megint mást gondolt a verstan elméletével behatóan foglalkozó Weöres Sándor, amikor arra szólította föl (főleg az ifjú) költőket, hogy „ne tartsák szent tárgynak a verseiket”. Nyilvánvalóan legalább három szempont van. A figyelmes olvasóé, akit érdekel, vajon korábbi köteteihez képest hogyan alakította, változtatta Monoszlóy saját életművét; a szerzőé, aki teljesen szabadon dönthet, kíván-e élni az összegyűjtött versek adta lehetőséggel, hogy mintegy újraértelmezze költészetének addig befutott ívét és állomásait; és végül van az örökkévalóság szempontja, amely (aki?) majdan hűvös kézzel fog rostálni — mindnyájunk helyett.

Számomra nagy gondot okoz, hogy az összegyűjtött versekből eltűntek az eredeti cikluscímek. Ez nemcsak azért probléma, mert így nehezebb a tájékozódás (azoknak is, akik korábban is olvasták őt, az új olvasóknak meg főleg), hanem azért is, mert a ciklusok nagyobb jelentőséggel bírnak, főleg időben távolodva a versek keletkezésétől, mint általában gondoljuk. Ahogy a bevezetőben írtam, összes versekhez (pláne kritikai kiadáshoz) nagy szerencse kell. A kiadástörténeti összefoglalást meg a jegyzeteket, vagyis az efféle kiadványok estében szokásos filológiai apparátust nem is kérem számon; tudom, ennek tudományos feltételei tájainkon nagyon korlátozottak. De a kiadónak legalább ragaszkodnia kellett volna egy utószóhoz, amelyben eligazítást kapunk a gyűjtemény megszületésének körülményeiről, valamint a szöveggondozás elvi, módszertani-technikai szempontjairól. Filológiai kommentárt minden általam ismert efféle gyűjtemény tartalmaz — itt is kötelező lett volna időt és energiát szánni rá. Ami persze csak nagyon kicsit von le abból az örömhírből, hogy Monoszlóy Dezsőnek mostantól hozzáférhetők összegyűjtött versei.

Vajda Barnabás