Mit üzen ma 1989. november 17.? II.

Urbán Péter, a TANDEM nonprofit szervezet vezetője

1989 novemberében még csak kisiskolás voltam egy gömöri kis faluban, így inkább csak a felnőttek elbeszéléseiből jutottak el hozzám a rendszerváltás hírei. De amikor Ján Kuciak és jegyese meggyilkolása után elindult a hatalmas tüntetéshullám egy tisztességes Szlovákiáért, akkor újra megjelentek bennem azok az érzések, amelyeket gyerekként a felnőtteken megfigyeltem: hogy itt valami nagy dolog történik éppen. Szerintem a rendszerváltás óta soha nem volt olyan markánsan jelen november 17. üzenete, mint idén: hogy az emberek nem birkák, akiknek felülről kell megmondani, mi a jó nekik, hanem felelős állampolgárok, akiknek jár a döntés szabadsága, különösen, ha az életükről, az országukról van szó. És hogy ezt a szabadságot képesek kivívni. 

Nagyon nagy dolognak tartom, hogy az utcára vonulva, békésen tiltakozva sikerült elérni, hogy távozzon a kormányfő és a belügyminiszter. A kitartó tüntetések nélkül még mindig a helyükön lennének, ebben biztos vagyok. 

Persze, nem dőlt össze azonnal a maffiával összefonódásokat mutató kormányzati rendszer, és nem lett egy csapásra Kánaán Szlovákiából, de újra megtapasztaltuk, hogy az alulról építkező társadalmi összefogásnak igenis van ereje. Nekem ez november 17. legfőbb üzenete.

Németh Zoltán irodalomtörténész, költő

1989. november 17. olyan lehetőség volt a térség számára, amely százévente egyszer adódik. Számomra, aki pozsonyi egyetemistaként csoporttársaimmal együtt az első tüntetéstől kezdve

szinte mindegyiken részt vettem, nyomtatóba tintapatront csempésztem ki az iskolából, református püspökkel tárgyaltam, éjjelenként plakátokat ragasztottam, falugyűlésen lázítottam, szinte leírni is hihetetlen, szóval, számomra, számunkra meghatározó élmény volt, és az ma is. Abszolút siker, megkérdőjelezhetetlen.

1989 után kinyílt a világ, információkhoz férhetünk hozzá, szabadon alkothatunk véleményt. Ezzel nem azt mondom, hogy tökéletes világban élünk, de a szabadság, a gondolat szabadsága szempontjából galaktikus ugrás volt 1989.

N. Tóth Anikó tanár, író

1989 novembere a szabadság mámorát hozta. A bátorságot és elszántságot, mely régóta vágyott világ berendezéséhez adott lendületet, melyben értelmet kaptak olyan fogalmak, mint jogállam, demokrácia, szolidaritás. A személyes felelősség tudatosítását, ami nem csupán az egyén, hanem a közösség, a társadalom boldogulását is szolgálja. Az új rend szabályainak elsajátítása azonban nem bizonyult egyszerűnek: sokan nosztalgiával gondoltak a biztonságosnak hitt régi életükre (még akkor is, ha az állítólagos jólétnek nagy ára volt), mások pedig, élve és visszaélve a lehetőségekkel, politikai és anyagi tőkét kovácsoltak (miközben kiforgatták a polgári értékrendet).  

Most azt látjuk, hogy a közép-európai államok vezető politikusai rendre felrúgják a demokrácia szabályait, elveit, ezért résen kell lennünk, 

el kell utasítanunk a korrupciót, a hatalom arroganciáját és populizmusát, a mindennapjainkra rátelepedő gyűlöletbeszédet. 1989 a szabadságra és a tisztességre tanított, ezt nem kéne felednünk és feladnunk.
 

Hégli Dusan koreográfus, az Ifjú Szivek Táncszínház művészeti igazgatója

Gyakran eszembe jut, hogy a november 17-ei események óta eltelt 29 év egy akkora szelet az életemből, mint amekkora mondjuk az 1919 és 1948 közötti időszak. Hasznos számomra ebből az aspektusból is belegondolni 89 jelentőségébe, hiszen így egyértelműen egy pozitív történelmi esemény képe rajzolódik ki, amely tartósan jobbá tette az életünket. 

Szalagavatóra készülő gimnazista voltam akkor, és  nagyjából úgy képzeltem el az elkövetkező majd’ három évtizedet, ahogy megtörtént, de bevallom, hogy a mečiarizmussal, vagy azzal, hogy újra felmerül, Nyugathoz vagy Kelethez tartozzunk, nem számoltam, és ez zavar.

Valahol hiba történt, mert aki megélte, hogy milyen volt a ’89 előtti időszak, az ma semmiképp sem lehet elnéző a demokráciát megkérdőjelezőkkel szemben. Akkor sem, ha épp a kedvezményezettje egy nem demokratikus rendszernek. Azoknak pedig, akik nem éltek egy autokrata, felülről vezérelt társadalomban, nekünk kell elmagyaráznunk, miért veszélyes a visszakanyarodás. Ha kell, újra és újra, mindig új eszközöket keresve. Talán még nem késő.

Juhász R. (Rocco) József multimediális művész, költő

1989. november 17. egyfajta társadalmi földcsuszamlás volt. Nem volt forgatókönyv a rendszerváltás megvalósítására, nem voltak felkészült ellenzéki politikusaink. Majdhogynem ösztönösen, euforikus hangulatban liberális demokráciát kezdtünk el építeni. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy rengeteg politikusra, intézményre és szakemberre van szükség, és miután elmúlt az eufória, jöttek a rossz kompromisszumok. Szinte biztos, hogy a régi rendszerből sokan kerültek vissza a régi/új intézményekbe. Az azt követő pár év tükrében 1989. november 17. Pandora szelencéjének a kinyitása volt. Egy fiatal, forrásban lévő rendszer szinte minden problémája a felszínre került. Demokratikus eszközökkel, törvényi és végrehajtói keretek hiányában nem lehetett megfelelő módon véghezvinni a rendszerváltást. Maradt a foltozgatás és jött a parlamentáris demokrácia, na és persze a populista, nacionalista, szélsőséges politizálás. 

Azt gondolom, hogy 1989. november 17. ikonikus dátum Szlovákia történetében. 
Hogy az utcai tüntetéseknek mekkora ereje van, azt bizonyítják a közelmúlt eseményei. Ez talán november 17. üzenete a mának.

Bokor Réka  énekes, újságíró

Ahogy a forradalom kezdőpontját hirdető tábla is állítja Prágában – „Ki, ha nem mi? Mikor, ha nem most?” („Kdo, když ne my, kdy, když ne teď!”) – nincs időnk tétovázásra, kivárásra. Aki tettre kész és érez magában bátorságot, hogy változtasson, segítsen környezetén, közösségén, hogy közéleti kérdésekben megnyilvánuljon, az ne teketóriázzon, hanem fogjon neki még ma. 

A változás kicsiben kezdődik. Sőt, a forradalom is kicsiben kezdődik: az ember szívében, az igazságtalanság ellenében. Nekünk sem szabad tűrnünk az egykor leváltott rezsimre oly jellemző megfélemlítés, megaláztatás, jogfosztás és hatalmi arrogancia legkisebb jeleit sem.

Fel kell lépnünk egymásért, magunkért és a következő nemzedékért.

S ezt nem csak a kiváltságosok, a sorsfordító események résztvevői élhetik át: helyi szinten, szomszédként, kollégaként, szülőként, szakemberként, magyarként, szlovákként, cselekednünk kell! Van, hogy a rabiga nem törhető le, akkor reménykedve tűrni kell. Ám amint mutatkozik esély a kitörésre, az emberségesebb életre, miért tétováznánk élni vele. „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” (József Attila) 
November 17-ét emellett azért is meg kell becsülnünk, mert a szlovákok és a magyarok számára is pozitív esemény. Jelzi: bár nyelvünk, dalaink, nemzeti emlékeink különbözőek, az emberi jogok és méltóságteljes élet iránti vágy (is) közös bennünk.