Mit jelent a nyilvános érintkezés az államnyelvtörvényben?

Azt is többen felvetették már, hogy az egyik tisztázatlan fogalom a nyelvtörvényben a nyilvános érintkezés. Ez elsősorban is azért problematikus, mert a kisebbségi nyelvhasználati jogokat érintő minden releváns nemzetközi dokumentumban az olvasható, a kisebbségeknek joguk van arra, hogy anyanyelvüket nyilvánosan is használják. Ez a jog a kisebbségvédelmi keretegyezmény 10. cikkében ilyen módon fogalmazódik meg: „A Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy minden, valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személynek elismerik kisebbségi nyelvének szabad és beavatkozás nélküli használatát úgy magánbeszélgetésben, mint nyilvánosan, szóban és írásban.”

A keretegyezményhez fűzött értelmezés szerint az idézetben előforduló nyilvános nyelvhasználat jelentése: ’nyilvános helyen, más személyek jelenlétében történő nyelvhasználat’. A szlovák államnyelvtörvényben a nyilvános jelző mást jelent, legalábbis ez derül ki a törvény indoklásából. Eszerint a nyilvános érintkezés a magánérintkezés ellentéte: míg az utóbbi esetben két személy magánemberként beszélget egymással, a nyilvános érintkezés során kommunikáló személyek bizonyos társadalmi funkció betöltőjeként állnak szemben egymással. Tehát pl. hivatalnokként, tűzoltóként, rendőrként beszélnek a feljebbvalójukkal vagy a kollégájukkal. Az államnyelvtörvény az így értelmezett nyilvános érintkezést, annak a törvényben részletezett esete is szabályozza.

A kérdés azonban az, hogy egyrészt szükséges és indokolt-e, másrészt viszont kivitelezhető-e ilyen terjedelemben és mélységben szabályozni a nyelvhasználatot. A már idézett indoklásban az olvasható, hogy az államnak joga, sőt kötelessége saját területén a nyelvhasználat szabályozása. A szerzők ezt az állítást semmilyen érvvel nem támasztják alá, ugyanakkor tudjuk, a világ legtöbb országa kiválóan működik annak ellenére, hogy a szlovákiaihoz hasonló nyelvtörvénye volna.

Szlovák politikusok az államnyelvtörvény módosításának szükségességét nem egyszer azzal indokolják, hogy rendszeresen megsértik a dél-szlovákiai szlovákoknak az anyanyelvű tájékoztatáshoz való jogát. Konkrét példát azonban egyik megszólalótól sem hallottam. Tudtommal a kérdéssel a kormány néhány éve foglalkozott, az előterjesztés a szlovák lakosságot diszkrimináló esetként az alábbiakat említi: a helyi hangosbeszélőben csak magyar nyelven hirdetnek (Nagyszarva, Bodrogszentmária); az emléktábla csak magyar nyelvű (Alsócsitár); csak magyar nyelvű plakátokat helyeztek ki (Ógyalla, Martos, Rimaszombat). Ha ezek a „törvénysértések” tömegesen fordultak volna elő, nyilván valamilyen statisztikát közölt volna a jelentést készítő kulturális minisztérium, ilyen adatot azonban sehol sem közölnek. Fel kell azonban tennünk a kérdést: mennyiben sérül akárkinek az anyanyelvű tájékoztatáshoz való joga, ha például magyar önkormányzati rendőrök egymás között nemcsak a futballmeccs eredményét beszélik meg magyarul, hanem azt is, ki hol fog járőrözni, és mire kell kiemelten figyelni. Ezzel a példával egyúttal arra is rá szerettem volna mutatni, hogy a valós életben az államnyelvtörvény egyes rendelkezései betarthatatlanok, ugyanis általában nagyon nehéz a két szférát („nyilvános” és magánérintkezés) egymástól elválasztani. (Szabómihály Gizella; a szerző nyelvész, a Gramma Nyelvi Iroda vezetője)