Mindig örül, ha valami meglepővel állhat elő

Zuzana Mináčová felvétele)Napjaink egyik legmarkánsabb zeneszerző-egyénisége csaknem húsz Greenaway-filmhez komponált immár klasszikusnak számító muzsikát. Köztük A rajzoló szerződéséhez, a Z és két nullához, A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretőjéhez és a Prospero könyveihez. De dolgozott Volker Schlöndorffal, Neil Jordannal és Jane Campionnal is. Ez utóbbival az Oscar-díjjal jutalmazott Zongoraleckékben.

Michael Nyman a filmzenék mellett operákat és balettzenéket is komponál, de ugyanilyen kihívásként fogadja azokat a felkéréseket is, amelyek által könyv- és divatbemutatókon csendül fel a zenéje. Érdekességként pedig megemlíti: komponált ő már 16. századi olasz költő erotikus verseihez is meg számítógépes játékokhoz, sőt egy neves angol futballkommentátor „szabadon választott” szövegeihez is.

Modern zenész, de abból a fajtából, aki élvezetes és mégis összetéveszthetetlen dallamokkal hódít a világban. Bár a londoni Royal Academy of Music és a King’s Co-llege növendékeként a hatvanas években a lehető leghagyományosabb zenei képzést kapta, ma mégis a folyamatosan kísérletező, experimentális zene egyik világszerte elismert vezéralakja. Együttesével, a Michael Nyman Banddel nemrég a prágai Rendi Színházban adott nagy sikerű koncertet. Hat fúvósa ezerrel fújta, négy vonósa játékától szinte izzottak a húrok, gitárosa mesterien pengetett, zongoristaként pedig ő maga késztette ámulatra a közönséget. Közben persze dirigált. Ülve! Tehát vagy a magasban, vagy a billentyűkön járt a keze. Nagy méretű kottalapjaival szinte betakarta a zongorát, majd anélkül, hogy bármelyikbe is belenézett volna, egyetlen mozdulattal az összest lesöpörte. Látványos produkció volt. Érzéki zenéje hallatán valósággal tombolt a közönség, hatalmát, páratlan tudását nem volt és nem is lehetett, ki fékezze, netán legyőzze.

Prágában nyilván sokan arról faggatják, kit érez a legközelebb magához a cseh zeneszerzők közül...

... már mondom is, ha hallani akarja: Bohuslav Martinut. Egyszer Cannes-ban, egy zenei konferencián valaki az egekig emelte a Hatodik szimfóniáját. Meghallgattam, és egyáltalán nem tetszett. De nem adtam fel, valami nem hagyott nyugton benne. Elkezdtem böngészni az alkotásai között, és ráakadtam egy olyan művére, amelyet hallgatva egy teljes percig úgy éreztem: a saját zenémet hallgatom. Pontosan olyan volt, mintha én komponáltam volna. Nem szeretném, ha ezt úgy tolmácsolná, hogy nagyképűen hangozzék, de ha valaki képes egyetlen perc alatt ekkora élményben részesíteni, akkor az valóban jeles zeneszerző.

Magyar vonalon kitől kapott hasonló élményt?

Bartóktól. Volt egy időszak az életemben, amikor elsősorban zenekritikusként, zenei íróként tevékenykedtem, és önként vállalt „házi feladatként” hosszasan tanulmányoztam Bartók Béla alkotásait. Főleg a vonósnégyesei és a népzenei ihletésű darabjai voltak rám nagy hatással. Amikor elkezdtem zenét szerezni, Mozart mellett Hindemith és Sosztakovics volt fontos számomra. Később a klasszikus zenére épülő kísérleti zene, majd India, Japán és Kelet-Európa zenéje, amelyre ma azt mondjuk: world music. A véletlen mindig nagy szerepet játszott az életemben. A londoni Királyi Zeneakadémia növendéke voltam, amikor az egyik professzorom megjegyezte: – Lehet, hogy egy évre külföldre kellene menned! – Akkoriban jöttem meg egy tíznapos párizsi útról, alig vártam, hogy újra utazhassak. Hova menjek? – kérdeztem. – Kelet-Európába! – felelte a profeszszorom. – Romániába vagy Bulgáriába. – Olaszul és franciául már akkor is beszéltem, így a nyelv miatt Románia mellett döntöttem. Briliáns ember volt a professzorom, nagy kaliber. Ha ő nincs, lehet, hogy ma zenetudós vagyok, és Bach életművét tanulmányozom. De az az egy év, amelyet népzenegyűjtéssel töltöttem, egészen új mederbe terelte az életemet. Egy hatalmas Tesla-magnóval az oldalamon jártam a falvakat. Feltérképeztem az egész országot. Cudar év volt. Mindenre pontosan emlékszem. Még arra is, hogy hol laktam és mit ettem. Este 7-8 óra felé már lassan forgott a magnó szalagja, gyenge volt az áramszolgáltatás. Komikus is volt ez a helyzet, meg elkeserítő is. Számomra teljesen szokatlan. De amit a vidéki muzsikusoktól hallottam, az nagyban befolyásolta a zenei gondolkodásomat. Nem kellett Indiába vagy Thaiföldre mennem, hogy élő kultúraként éljem meg a népzenét, elég volt átlépnem pár határt, és még mindig közel voltam Londonhoz. Hallgattam, hogyan játsszák két helyen ugyanazt a zenét, miközben a két falu nem is kommunikált egymással. Gyászdalokat kottáztam a szállodai szobámban. Mindennap órákat töltöttem el így. Ugyanazt a dalt ötféleképpen énekelték. Számukra ez volt az önkifejezés, nekem meg a munka és az elmélyülés egy egészen különös kultúrában.

Ma már azt mondja: a komponálásnál semmit sem szeret jobban. A zenében rejlő erő, érzelmi skála, dinamika izgatja kezdettől fogva.

Önző dolog, tudom; az a legnagyobb örömöm, hogy új ötleteket vihetek a zenébe. Megírok valamit, s megszólalnak a kottafejek. Létrejön egy dallam, egy képlet. Huszonnégy évesen, amikor kritikát írtam mások munkájáról, egyszer csak úgy éreztem: hatalom van a kezemben. Ettől aztán meg is ijedtem. A komponálás során soha nincsenek rossz pillanataim. Előbb mindig az önmagammal szemben támasztott elvárásoknak igyekszem megfelelni, s ha a végeredmény másoknak is tetszik, boldog vagyok. Aki hallgatja a zenémet, annak bizonyára különböző történetek jutnak az eszébe, s ebben nem tudok megállítani senkit. Nem is szeretnék. Nem akarom befolyásolni a hallgatót, rábízom, milyen hatással van rá, amit létrehoztam. Próbálni sem nagyon szeretek. Szétosztom a kottákat a zenészek között, és nem terhelem őket túl sok instrukcióval. Ismernek. Érzik, mi van a papíron. Úgy játszanak, mintha felülnének egy vonatra, és hagyják, hogy a vonat vigye őket. Egyszer lassabban, máskor gyorsabban, de a leggyakrabban nagyon gyorsan. Közben nézik, mi van az ablakon túl.

A Michael Nyman Band minden tagja korábban szimfonikus zenekarban játszott, de a rockzene sem áll távol tőlük.

Energiával, szenvedéllyel szólaltatják meg a kompozícióimat. Ha hónapokon át nem találkozunk, akkor is pontosan érzik, mit várok tőlük. A fúvósoknak ugyan gondot okozok néha, de megértőek velem szemben. Ekkora lojalitást nem is várok tőlük. Öt percig fújják, de úgy, hogy közben alig tudnak levegőt venni, a végén mégis mosolyognak. A vonósokat sem kímélem. Nekik is sokszor kínszenvedés lehet, mit művelek velük, de már megszokták, és szívesen csinálják. Izgatja őket a zeném, én meg élvezem, hogy ők élvezik. Pedig nálam még a lassú zene is gyors. A Zongoraleckék zenéjéről sokaktól hallom, hogy megérinti őket, valósággal belefolyik az életükbe, sőt még gyógyító hatásról is beszélnek. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy a zene túllép a funkcióján. Ellenőrizhetetlen a folyamat. Csoda. Kiszámíthatatlan a hatása. Nemcsak a lelket, a testet is megrázza. Mivel sokan szeretik a zenémet, a kritikusok gyakran azt írják: kiszolgálom a hallgatóimat. Hogy eleget akarok tenni az elvárásaiknak. Ha népszerű valaki, az már gyanús.

Első jelentős sikerét Greenaway oldalán, A rajzoló szerződésével aratta. De nem ez volt az első és nem is az utolsó közös munkájuk. Én tizenegy Greenaway-filmet számoltam össze, amelynek hangulatához, érzelmi vonulatához komoly köze volt, mások szerint még ennél is többször dolgoztak együtt.

Az az igazság, már egyikünk sem tudja, sem Peter, sem én, hogy hány közös filmünk van. De ha csak kettő vagy három lenne, az is kihatott volna az egész életemre. Ha filmzenét komponálok, félre kell tennem az egómat. Húszévesen erre még képtelen az ember, később azonban már meg tudja tenni. A filmnél mindig a történetet kell szolgálni. 1976-ban, amikor találkoztam Peter Greenawayjel, harminckét éves voltam. Tehát nem egy naiv fiatalember. Zeneszerzőként azonban még mindig ártatlan. Peter filmes tapasztalatai rengeteget segítettek a munkában. A rajzoló szerződése előtt öt független filmben dolgoztam vele. Ezek között volt ötperces és háromórás alkotás is, de a zenét mindegyik esetben már csak azután írtam meg, hogy a film elkészült. A rajzoló szerződésénél azonban más volt a helyzet. Ez a film csaknem egy évig készült, a zenét viszont még a forgatás előtt le kellett adnom. Peter mindig, minden elképzelését pontosan vázolta, a forgatókönyv alapján az egész filmet magam előtt láthattam. Az ezt követő munkáiban viszont már úgy vettem részt, hogy a kép és a zene egy időben született. Az alkotói szabadságomat tehát minden esetben meg tudtam őrizni. A többi rendező, akivel dolgoztam, minden erejét bevetve igyekezett irányítani, hogy aztán abból, amit megírtam, kiválassza azt, ami a saját ízléséhez a legközelebb áll. De mint a turkálóban a használt ruhadarabok között, úgy válogattak. Mindig a dialóg tartalma volt a lényeg, ahhoz kerestek megfelelő zenét, nem a képsorokhoz vagy a film egészéhez. Peter a szó szoros értelmében felhasználta a zenémet, de még pontosabban fogalmazok, ha azt mondom, hogy kihasználta. Ennek eredményeként sok esetben a muzsika erősebb hatást gyakorolt a nézőre, mint maga a kép. Peter számára a zene mindig is fontos, a kelleténél sokszor hangosabban is szól nála, bizonyos helyeken nem is szavakkal, hanem zenével viszi tovább a történetet. Neki köszönhetem voltaképpen, hogy a moziból szabad átjárásom lett az operaházakba és a koncerttermekbe. Az a tizenöt év, amelyet vele töltöttem, eddigi pályám legtermékenyebb időszaka volt.

Én az ön alkotásaiban azt szeretem, hogy érzelmileg követhetőek, erősen hatnak rám, izgalmas, érzéki dallamokkal borzolnak.

Volt több mint tíz év az életemben, amikor csak azért nem komponáltam, mert iszonyúan zavart az a fajta zenei stílus, amelyet egy fiatal zeneszerzőtől a hatvanas-hetvenes években elvártak. Akkoriban mindenki Stockhausent és Boulezt istenítette, az ő hideg zenéjükkel azonban sem intellektuálisan, sem érzelmileg nem tudtam azonosulni. Egy húszéves, tehetségesnek tartott zeneszerzőtől azonban, így tőlem is, avantgárd körökben mindenki azt várta, hogy hasonló utakon járjon. Mintha más irány nem is létezett volna. Engem annyira dühített, hogy azt mondtam: megvárom, míg változnak az idők, s ha valóban olyan ígéretes zeneszerző vagyok, mint ahogy sokan állították, akkor mindent áthidalva képes leszek folytatni a pályát. Mint ahogy az később bebizonyosodott: ez a kihagyott tizenkét év nem múlt el nyomtalanul, rengeteget tanultam az alatt. Amikor egy rendező, történetesen Greenaway arra kért: Purcell stílusára emlékeztető barokkos zenét komponáljak neki, pontosan tudtam, mire van szüksége. Ha egy másik filmben a negyvenes-ötvenes évek szvinges zenéjét kellett megszólaltatnom, akkor arra a feladatra is alkalmasnak bizonyultam. A saját stílusom azonban ott is felismerhető.

Kollégái, a világ leghíresebb filmzeneszerzői közül kit tart a legjobbnak?

Morriconét. Számomra ő az első. Az Egy marék dollárért, A Jó, a Rossz és a Csúf vagy a Cinema paradiso zenéje egyszerűen felülmúlhatatlan.

S a még régebbi alkotók zenéi közül?

Eizenstein minden filmjének kifejező zenéje van. Dziga Vertov Ember a felfevőgéppel című némafilmjéhez pedig én komponáltam muzsikát.

Ezt mutatta be 2002-ben Londonban, a The Royal Hall Festival színpadán?

Ott már könnyű dolgom volt. Sokkal több energiámba került szinkronba hozni a zenét és a filmet. A felvételek során ugyanis ott ültem a zongora mögött, s úgy dirigáltam, hogy közben játszottam is, miközben le nem vehettem a szemem a mozivászonról.

Ön azonban nemcsak a mozit, a play station megszállottjait is megajándékozta már.

Még mindig ugyanarról a zenéről beszélünk. Az Enemy Zeróról. Megrendelésre komponáltam. Nagyvonalakban jellemezték a figurákat, mondták, hogy ez egy digitális tragédia, ami inspirációként is jól jött, aztán úgy álltam neki a munkának, mintha egy általam még nem is látott filmhez kértek volna tőlem zenei aláfestést. Én mindig örülök, ha valami meglepővel állhatok elő, ami provokálja a közönséget. A zenének amúgy is ez a feladata. Ahhoz viszont, hogy provokálni tudjon, nekem is ezt kell tennem. Egy klasszikus zeneszerzőtől egyébként sem várja el senki, hogy japán számítógépes játékhoz adja a tudását. S hogy miért fogadtam el a felkérést? Pusztán azért, hogy bebizonyítsam, egy ilyen látszólag triviális dologhoz is lehet érdekes zenét komponálni. Nemrég egy német motorgyár felkérésének tettem eleget. Fennállásának 200. évfordulója alkalmából nagyszabású házi ünnepségükhöz kellett izgalmas dallamokat írnom. Olyan zenével jártam a kedvükben, amelyben a motorhangok is megszólalnak. Visszatérve az Enemy Zeróra: amikor a Dziga Vertov-filmhez kértek tőlem zenét, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha éppen ezt illeszteném a történethez? Vajon hogyan működne? És a végeredmény engem is lenyűgözött. Az 1929-ben készült moszkvai felvételekhez illett ez a hangzásában modern zenei alkotás.

Az extra felkérések, gondolom, azóta is megtalálják.

Nemrég a neves japán divatkreátor, Yondzsi Yamamota kért fel az együttműködésre. Egy divatshow-hoz egyszerű és kifejező zene kell, én viszont negyvenöt perces hegedűversenyt komponáltam neki. Olyan nehezet, mint előtte még soha. Komoly, mondhatnám bonyolult muzsikát egy banális rendezvényhez. De ugyanilyen érdekes felkérésnek könyveltem el azt is, amikor egy neves angol futballkommentátor kiragadott szövegeihez komponáltam zenét. Beckham Crosses/Nyman Scores (Beckham passzol/Nyman gólt rúg) lett az opus címe, csak hogy jelezzem a mű játékos hangvételét. Anglia és Argentína 2002-es világbajnoki mérkőzésén hangoztak el azok a mondatok, amelyek inspiráltak a zene megalkotására. Gondoljon csak bele: miközben újra és újra azt hallja, hogy „Beckham, Beckham, mindannyian tudjuk, mi történt ’98-ban...” (amikor ugye, leküldték őt a pályáról, és Anglia elvesztette azt a mérkőzést, amelyet meg kellett volna nyernie), egy vonósnégyes húzza elképesztő szenvedéllyel. Számomra ez őrjítően izgalmas munka volt.

A zeneszerzés mellett van egy új keletű szenvedélye is: embereket és különböző objektumokat fényképez.

Már ezen az úton is megtettem az első lépéseket. Zenét komponálok a képekhez. Nemrég Madridban jártam. Ültem az utcán, és néztem az embereket, egyszer csak észrevettem, hogy a szemközti gyorsétterem homlokzatán levő, rettenetes fagylaltreklámot bámulják. Körülbelül százhúsz arcot örökítettem meg profilból. Mit mondjak? Elképesztő sorozat! Remélem, a zenével majd hozzá tudok tenni valamit.