Mindig lehet még lejjebb?

Ön négy esztendőn át volt járatos a kulturális minisztérium ös?szes emeletén és folyosóin. Miként véli ma: ha Szlovákiában a hiábavalóságot hétfokú skálán mérnék, akkor a hazai művészvilág becsben tartása mára melyik grádicsra csúszott?

Általában optimista lélek vagyok, úgyhogy az ötöst fogom mondani. Még nincs a teljes hiábavalóság csúcsán, de láthatóan közel járunk hozzá.

A kormányzati politika sértődős. Egykettőre ingerülten odaveti, hogy a kulturális szféra ne lamentáljon folyvást, ha az ott dolgozók felhozzák az egyébként sem preferált ágazat két éve húzódó üresjáratainak gondjait.

Íratlan szabály, hogy egy demokráciában a politikai elit a vezetőit szabadon megválasztó társadalom leképeződése. Szlovákiában eléggé lehangoló azt tapasztalni, hogy itt ki és mi a politikai elit. Az életben sokszor elhangzik, hogy ez vagy az rosszabb már nem is lehet, ám az itteni valóságot és benne a kultúra társadalmi helyzetét nézve úgy tűnik, hogy több vonatkozásban sikerült fölülírni az efféle véleményeket. Az előző és nem minden ok nélkül ördögtől valónak tartott kormányt leváltva, ez a mai kormányzat tavalyelőtt azzal lépett az ország élére, hogy egészen új fejezetet nyit Szlovákia történetében. Megtisztítja a politikai életet, a közszférát, más arculatot kap a közélet. Nos, ma már kijelenthető, messze nem csak a fertőző világjárvány az oka annak, hogy az indítékok, amiért az emberek tömegesen a mai kormánypártok mellé álltak, lényegében ködbe vesznek. Szlovákiában nem látni egy racionálisan gondolkodó politikát. Ami pedig a mostani kormány után körvonalazódik, az elég veszedelmesnek ígérkezik. Ha az utóbbi trendek megmaradnak, akkor az ismét fölfelé törekvő Robert Fico – most a Hlas és a Sme rodina pártok támogatásával – jóval radikálisabb formában és a felvirágzott konspirációs elméletek hadával térhet vissza. Ezért előre pillantva sem lehetünk különösebben bizakodók. A kultúrát illetően sem, mert az elmúlt harminc esztendőben azt még egyetlen szlovákiai kormány sem kezelte prioritásaként.

A szaktárca államtitkári posztján hogyan lehetett lenyelni ezt a békát?

Talán úgy, hogy a független támogatási alapok létrehozásával mégiscsak sikerült egy meghatározó fontosságú előrelépést tenni. Az audiovizuális, a művészeti és a kisebbségi alapokról beszélek. De a kultúra szerepéről és fontosságáról mostanában érdemben alig esik szó. Mintha a szlovákiai társadalomban a kultúra pusztán valamiféle sokadlagos kényszer lenne; mintha ennek természetes kívánalma a jelentéktelen témák körébe tartozna. Sajnos, itt ez egy elterjedt hozzáállás, ami a pandémia eddig megélt két évében még inkább elmélyült.

Rigó Konrád: „Ha a szlovákiai politizálás nem alakul át hosszú távú építkezéssé, úgy a kultúrában sem számíthatunk jó fordulatra. És akik ebben jelenleg az irányt meghatározzák, azok elég nagy deficittel bírnak.”

Mondhatni, Szlovákia az eurózóna egyetlen országa, amely lényegében ignorálta a kulturális és kreatív iparnak a pandémia okozta gondjait. Ez miképpen történhetett meg?

A kulturális minisztérium az utóbbi napokban-hetekben kifelé azzal takaródzik, hogy a szóban forgó szegmensben 111 millió eurót osztott szét. Azonban ez csúsztatás, mert ebbe olyan cégek is beleszámítanak, amelyek a koronaidőkben más minisztériumok, illetve egyéb források révén is anyagi segítséghez jutottak. És hát szó ami szó, az azért szintén része az objektív igazságnak, hogy bár szerény mértékben, de ebben a kényszerű pangásban főként a szabadúszó művészeket segítve – például a kisebbségi és művészeti alapok révén – voltak azért a mindennapok túlélését is célzó támogatások. Ha nincs ez sem, úgy még nagyobb a katasztrófa. Meg merem kockáztatni: enélkül a segítség nélkül a bajba jutottak kilencven százaléka ma már nem azzal foglalkozna, mint amivel ma két esztendeje még igen.

Fölvetésként a hazai művészkörökben nemegyszer hallani, hogy a politika a kultúrában is meg akarja őrizni a dominanciáját, így fennhatóságának jeléül ezen a téren takaréklángra fogta támogató jóindulatát. Osztja ezt a skrupulust?

Én azt gondolom, hogy a jelenlegi politikai elitnek nem ez a meghatározó motivációja. Szerintem a kultúrára azért költenek kevés pénzt, mert ezt a területet egyszerűen nem tartják különösebben fontosnak. Pedig ez hatalmas tévedés! Kezdve azzal, hogy már az is kultúra, ha két ember beszélget. Vagy hogyan, miként viszonyulunk egymáshoz, milyen életstílust űzünk, kézbe veszünke könyvet, érdeklődünk-e a művészet iránt? Nem elég egyre csak azt hajtogatni, hogy egy toleráns és elfogadó társadalmat akarunk kialakítani. Ennek érdekében elsősorban tenni kell, és ez a társadalmat kényesen érintő időszakokban különösen fontos, beleértve persze a kultúrára, a közművelődésre fordítható anyagi bázist. Különben könnyen egymás farkasaivá válhatunk.

A kormányzatnak nincs kellő fogékonysága ehhez? Hogy a kultúra közéleti küldetését annak értékén és szerepén minősítse?

Ez ördögi kör, fókuszában a meglehetősen szűk látókörű, többnyire populista politikával. Azonban ez nem segíti előbbre és feljebb a társadalmat, hanem egy lefelé tartó spirálisba kényszeríti. Ha tehát a szlovákiai politizálás nem alakul át hosszú távú építkezéssé, úgy a kultúrában sem számíthatunk kedvező fordulatra. És akik ebben jelenleg az irányt meghatározzák, azok eléggé nagy deficittel bírnak.

Visszanézve a koronaidők 23-24 hónapjára, nálunk nem az elsőkként bezárt színházak mutathattak görbe tükröt a hétköznapok fonákságainak, hanem a ripacskodó politika bukdosása vált színházzá?

Tény, hogy itt több politikus is celebként tekint önmagára, az ő viselkedésük valóban olyan, akár a színpadi pojácáké. Nagy kár, ha az embereknek kénytelen-kelletlen így kell megismerniük a maguk választotta politikusokat. Színházi előadások helyett őket nézzük/néztük, rajtuk mulatunk. Mondjuk a Szentivánéji álom helyett egy lázálmot látunk.

Az viszont mekkora gikszer, hogy a kultúrában dolgozók köréből hiányzott a mértéktartó asztalcsapkodás. Azért harcolva, hogy ne ez a szakterület legyen a járványidők arcpirító kárvallottja.

Igen, a dolgok színét és fonákját is látva, ez szintén hiba. Bár arra már a szaktárcánál 2016-tól eltöltött négy év alatt rájöttem, naiv elképzelés azt várni, hogy a kulturális közeg összefog és országosan kiáll egymás érdekeiért. Most sem ez történt, még ha 2020 tavasza óta volt is pár fellángolásféle érdekérvényesítő kezdeményezés. Tárgyaltak ugyan a kulturális minisztériummal, de érdemlegesen nem történt semmi. Csak az érintettek kiábrándultsága erősödött.

Rigó úr, jóleső érzés, hogy ebben a zűrzavaros kormányzati gépezetben nem ön a szóban forgó szaktárca államtitkára?

Valóban úgy tűnik, hogy egyelőre éppen a kulturális minisztérium a kormány legelerőtlenedettebb láncszeme. Nem lenne szerencsés most ott lenni.

Gondolom, érdemes azt is meglátni: a közönség zokszó nélkül elfogadta, hogy a koronaidőkben pont a kulturális élet szünetel a leghuzamosabban…

Nem hiszem, hogy az emberek könnyedén lemondtak róla. Hiszen alapvetően mindenkiben él ez az igény. Inkább csak kiegyeztek magukban egy adott helyzettel, és a teljes kapunyitás után visszatérnek. Más kérdés, hogy a természetes egyéni igényen kívül a szlovákiai társadalom egésze sajnos még nem tart ott, hogy a kultúra is olyan fontos legyen számára, mint mondjuk az adópolitika.

Mit árul el az országról, hogy itt már 2020 karácsonyától a síés ródlipályák nyitása fontosabb a kultúránál?

Ez katasztrófa. És amolyan banánköztársasági allűr. Mert komoly személyes érdekek állhatnak mögötte, ha például a parlament elnökének is van egy jól menő síközpontja. Közben az már az első járványhullám után világos volt, hogy a kultúra olyan tágabb terű helyiségeit, mint a múzeumok és a galériák nem is kellett volna bezárni.

Az embernek néha az a benyomása támad, hogy Szlovákiában a politika 32-33 évvel a rendszerváltás után is önmagára nézve veszélyesnek tartja a művészetet. Mert a bornírtságait tudja felmutatni!

Szeretném rámondani, hogy igen. De az a valóság, hogy a politika nálunk a kultúrának még akkora súlyt sem tulajdonít, hogy tartson tőle. És ez a kérdésben megfogalmazottaknál is rosszabb.

Elfogult szemrehányás, hogy a Covid-19 szlovákiai megjelenésétől számított két éven belül a kormány a kulturális szférán tesztelte: a járványfékezési rendeletekben meddig feszíthető a húr? A szakminiszter, Natália Milanová pedig ennek nem tudott gátat vetni?

A kormány úgy nézett erre a területre, ahogyan a krízisekben a járulékos károkra szokás tekinteni. Csakhogy ez óriási tévedés, hiszen a kultúra az élet szerves része. És miközben annak intézményei zárva tartottak, az utcák az abszurd drámák elemeit mutatják: csődületekbe verődve extrémista és fasisztoid erők papolnak ott önmagukból kikelve az emberi és szabadságjogokról! Sajnos, ezzel az aljas politizálással a legalapvetőbb emberi emóciókra játszanak, amiben azért a kultúra társadalmi csatornái elszigetelődésének is komoly szerepe van. Amióta a fertőző járvány nálunk is fölütötte a fejét, nincs megfelelő tudományos érvekkel bizonyított, a közművelődés kulturált formáiba illő párbeszéd a járványkezelés értelmes eljárásrendjéről. Csak kapkodást látni, és közben a hazai társadalom lényegében három táborra szakadt. A józanul gondolkodó lakossági harmadra; az ingatag és kevéssé tájékozott, ezért könnyen rossz irányba rángatható rétegre, illetve az extrém erők és a konspirátorok nem kis táborára. Visszahozni az embereket ebből az eltévelyedett világból roppant nehéz lesz. Talán majd egy generációval később…

Nem föltűnő „apróság”, hogy az országos járványkezelés szakértői grémiumában a kultúrának nincs állandóan jelen lévő képviselete? Ahogyan hasonló rangon a politika szociológust, pszichiátert, pszichológust sem hívott meg ebbe a körbe.

Ez is jelzi, hogy a kormány a probléma egészének a szükségesnél kisebb és nem eléggé egyesítő jelentőséget tulajdonít. Ezért hát ez az ország úgy fog kijönni a koronavírusjárvány örvényéből, hogy nem tett meg érte semmit, hogy egy következő válsághelyzetben ne fordulhasson elő újra ez a megosztó indulatoskodás.