Mindig egyetlen Magyarországban hittem

„Ha valaki görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy szlovákiai magyar író akar lenni, az az ő baja.” Somogyi Tibor felvételeMegszoktuk, hogy állandó lakhelyed Bécs, pontosabban egy belvárosi lakás a Fleismarkt utcában. A császárvárosból azonban vissza-visszaruccansz Pozsonyba, ahonnan idestova harmincöt éve távoztál, és vissza-visszatérsz szülővárosodba, Budapestre is, ahol most is beszélgetünk. Valójában meg tudod mondani, hol a hazád? Ha jól számolom, háromszor váltottál országot...

Igen, de a sor így nem teljes, hiszen Bécs, Pozsony és Budapest mellett számomra a Vajdaság is kedves, de Kolozsvár a legkedvesebb. Amikor a rendszerváltás után első ízben közeledtem Kolozsvárhoz, nem ismertem rá a városra, hiszen utoljára 1944-ben láttam. Aztán, ahogy beértünk a főtérre, kezdtem felismerni. Például a New York szállodát, amely megvolt, csak átkeresztelték. Mint ahogy mindent átkereszteltek. Felolvasó estet tartottam, és soha olyan lelkes közönséget! Halálos szegénység volt, és az utcán sorakoztak az emberek.

Bécsből egyik városba sem jártál haza több, mint két évtizedig. Még turistaként sem, amikor már lehetett volna.

Valamikor a hetvenes évek elején Londonban jártam, ahol összekerültem többek közt Cs. Szabóval, aki azt mondta: „Ide figyelj, Dezső, a helyzet az, hogy én Márait ugyan nem szeretem, de sem a Márai nem jár haza turistaként, sem én, sem a Szabó Zoltán, és remélem, hogy te sem. Én ezt megjegyeztem, és ehhez is tartottam magam. Közvetlenül a halála előtt volt egy közös irodalmi estünk Cs. Szabóval Bécsben, és akkor már megtörtént az a bizonyos eset, hogy átcsempészték Magyarországra. Természetesen nem maradt titokban a dolog, és egyes emigráns körökben nagy volt a felháborodás. Már nagyon törékeny volt, és így szólt hozzám: „Te is haragszol rám.” Akkor eszembe jutott egy történet, melynek a groteszk rárímelését nem hagyhattam ki. Martin Du Gard 40 éves korában azt mondta egy interjúban: „Nincs Isten, és ha később, 70 éves koromban ezt visszavonom, és vén szamárként mást fogok mondani, akkor ne annak higgyenek, hanem amit most, negyven évesen mondtam. ĺgy hát – feleltem Cs. Szabónak –, én megbocsátok és megértelek.” Én spirituálisan mindig egyetlen Magyarországban hittem, amelyet nem lehet tőlem határokkal elválasztani, de soha nem tettem be a lábam sem a magyar nagykövetségre, sem a Collegium Hungaricumba.

Hatvannyolcban érdekes módon nem Nyugatra indultál, hanem a Vajdaságba, amely rövid kitérő volt távozásod után.

Több volt, mint kitérő. Kérdezték is többször Nyugaton, hogy van az, hogy én voltam az egyetlen, aki nem Nyugatra menekült? Ennek nagyon komoly oka volt. A vajdasági világgal, az akkor ott élő jelentős vajdaságiakkal régebben kapcsolatban voltam, beleértve például Danilo Kišt, aki fordított tőlem verseket. Jugoszlávia akkor maga volt Amerika. A Vajdaság ötven éves letelepedési engedélyt adott nekem (mert kommunista ország nem adhatott menedékjogot kommunista országból érkezőnek). Szerették volna, ha örökre ott maradok. Talán még ma is ott laknék, ha elém nem áll egy ismeretlen ember, aki így szólt: „ĺró úr, mit gondol, ki jött ide ötvenhat után? Sokan. És ki maradt itt? Senki. Most meg ki jött ide? Magán kívül senki.” Ezen az utaláson mélyen elgondolkodtam...

És arra következtetésre jutottál, hogy jobb lesz továbbállni.

Hatvankilenc novemberében kaptam egy osztrák PEN-meghívást. Senkitől sem akartam elbúcsúzni. Emlékszem, utolsó találkozóm Bori Imrével volt, de tőle sem búcsúztam el. Akkor még volt egy autóm. Az autót feltörték, és ellopták az egyetlen télikabátomat, úgyhogy Bécsbe kabát nélkül érkeztem meg, a legnagyobb hidegben. (Aztán vagy három év múlva értesítettek, hogy a kabát megkerült, mehetek érte Jugoszláviába. Mondanom sem kell, nem éltem a megtisztelő lehetőséggel.)

Következett tehát Bécs, ahol...

Ahonnan az amerikaiak ki akartak vinni. Nem kellett táborba vonulnom, kaptam egy kis lakást tőlük, amelyért aztán fizetni kellett volna, mivel nem akartam kimenni. Pedig mindenki Amerikába akart menni. Hogy lehet ezt megúszni, törtem a fejem, mert nem akartam Amerikába menni. Egy Sebestyén nevű, Bécsben már jól megkapaszkodott magyar – később PEN-elnök is lett – tanácsolta, mondjam azt az amerikaiaknak, hogy honvágyam van Európa után. Mondtam is, meg is értették, nem is kellett megfizetnem a lakást (igaz, nem is lett volna miből), és maradtam Bécsben.

Nem voltak nyelvi nehézségeid? Köztudott, hogy később németül írt rádiójátékokból éltél.

Németül tulajdonképpen már gyerekkoromban jobban tudtam, mint most, amikor sok éve élek németek közt. A nyelvekhez jó viszonyom volt, kiválóan tudtam franciául és angolul, de ezeket azóta mind elfelejtettem. Ne felejtsd el, hogy francia elemibe jártam, ahol minden tantárgy franciául volt...

Rengeteg anekdotát ismersz, kérlek, mondj el egyet a legkedvesebbek közül.

Most, negyedikén, amikor a Collegium Hungaricumban köszöntöttek, feltűnt egy figura, akit én huszonöt éve nem láttam, s akit én Londonba elkísértem egy kiállítására. Van a Menekülés Szodomából c. regényemnek egy apró részlete, amely Londonban játszódik. Ahol ez a regényemben szereplő figura valódi. Megyünk egy ernyő alatt, mert több nem volt, és pénzünk sem volt. S egyszer csak ez a nyavalyás azt mondja, hogy nem szereti, ha az egyik oldala ázik, rosszul tartom az ernyőt. S elrohan, és az utolsó pénzünkért vesz egy ernyőt. Ami hihetetlen luxus volt. Felelevenítettük a hajdani londoni történetet. A festő barátomnak remekül megszervezték a kiállítást, jó helyen is voltak a képek, csak hát a legolcsóbb kép négyszáz font volt. Mondanom sem kell, semmit sem adtunk el. Egy-két angol meg is jegyezte: „Meg van őrülve ez az ember, a befutott angol festőket sem lehet megvenni ennyiért.” Ott ülünk hát a kiállítási csarnokban, már nem is beszéltünk egymással, nem azért, mert haragudtunk egymásra, hiszen örök barátok voltunk, és nagyon sajnáltam, hogy elveszítettem. Most megtaláltam. Akkor Londonban ültünk valami kocsmában, valami rossz spanyol borunk még volt, azt szopogattuk, amikor odajön egy angol, és azt mondja: egy amerikai milliomosnő, aki itt él Londonban, minden hónapban rendez egy nagy fogadást, és szeretne meghívni. Mondom neki, a művész a másik szobában. „Azt is meghívjuk.” Egy pincelakásban laktunk, ahol szinte hihetetlen megtalálni valakit, és akkor előáll egy öreg Rolls Royce, és elvisz minket egy palotába, ahol az egész angol főúri világ ott volt. A milliomosnő mezítláb jön elénk. Lehet, hogy egy bunda is volt rajta különben, de mezítláb volt. Szerencsétlenségemre rögtön kiszúrt, és azt mondja: „Mivel foglalkozik?” Mondom én: a modern regény időelméletével. Azt mondja: „Nagyszerű. Akkor erről tartson előadást.” Kérdem, milyen nyelven? Angolul végképp nem tudok. Lehet németül? „Kiváló! Itt van a leghíresebb német Shakespeare-fordító, ő fog önnek tolmácsolni.” Ha rosszat álmodok, ma is a terem közepén ülök, csak mondom, mondom, már mindenki zabálni szeretne, és én csak nem tudom befejezni az előadást. Semmi nem jut az eszembe, amivel be tudnám fejezni. Egyszercsak az angol tévé főszerkesztője odarohan hozzám, és azt mondja: „Maga vagy őrült, vagy zseni!” És elhurcol a terem közepéről.

Megoldotta a helyzetet.

És a további létezésünket is, mert annyira nem volt pénzünk, hogy mi abban a pincében valósággal éheztünk. Emlékszem, volt a háziúrnak, aki szintén nyomorgott, valami szilvalekvárja, azt ettük napokig, pedig kifejezetten utálom. Na ezek után minden este meg voltunk híva egy lordhoz, aki egy nagyon híres írónőnek a férje volt. Mi tehát elindultunk reggel, megnéztük, merre megy oda a földalatti, és vagy harminc kilométert gyalogolva megérkeztünk este. Minden nap. Ott aztán ettünk, ittunk, cigarettát is vettünk magunknak, mert szabad volt. ĺgy éltünk ott. Mindezt azért meséltem el, mert ez a figura most, december negyedikén feltűnt a Collegium Hungaricumban, ahol az osztrák kormánytól vettem át a Nagy Becsületrendet. Az volt a szerencsém, hogy akkor, ha jól emlékszem, hetvenkettőben, már megjelent egy nagy cikk a Neue Zürcher Zeitungban, két oldalon, hogy én vagyok a nem tudom micsoda, és ez eljutott Londonba. És megjelentem a legrangosabb angol irodalmi lapban, és kaptunk hatvan fontot. S miután nem adtunk el egy képet sem, azt mondja a barátom: „Te, én kimegyek ide, az ócskapiacra, ahol öreg képeket lehet venni öt fontért, bevásárolok a hatvan fontért, és ráfestek valamit.” Mondanom sem kell, abból sem lehetett eladni semmit. Nem hogy öt fontért, de semennyiért sem.

Mániákusan visszatérek a kérdéshez: hol a hazád? Hiszen Pozsonyba is, Pestre is úgy jársz vissza, mint haza.

Egyszer egy budapesti nemzetközi PEN-találkozón azt mondtam, hogy a haza ott van, ahol senki sem járt. Állítom, hogy ez így igaz. Ott kell megtalálni a hazát, ahol az ember otthon érzi magát.

Akkor úgy kérdezem: hol érzed otthon magad?

Valamikor év elején ünnepelték itt, Pesten az aggastyánokat, amelyre engem is meghívtak. Kosáry Domokos nem jött el, rajta kívül Hubaynak és Mészöly Dezsőnek a nyolcvanöt évét, nekem a nyolcvan évemet, Konrádnak a hetven évét ünnepelték. Tarján Tamás kérdezett nagyon okosakat tőlünk, majd elérkezett az utolsó kérdéshez: ki, hol akarja ünnepelni a születésnapját? Azt feleltem: az én születésnapomnak nincs helye. Én a születésnapomat olyan emberekkel szeretném ünnepelni, akik szeretnek engem, s akiket én is szeretek.

Tehát mindegy, hol. Ebből számomra az derül ki, hogy megválogatod, kiket szeretsz. Hanem hogy állsz azzal a kérdéssel, hogy melyik irodalomban érzed otthon magad? Milyen magyar írónak tartod magad, miután szinte az összes magyar nyelvterületen éltél hosszabb-rövidebb ideig?

Evidens, hogy csak egy magyar irodalom van. Amiként tulajdonképpen nincs világirodalom, mert ahhoz mindenkinek eredetiben kellene olvasni a dolgokat, mert a fordítással hihetetlenül le- és felértékelődnek a művek. Hanem hát Goethe például Weimarban élt, és világirodalmat csinált. Ilyen szempontból Pozsonyban is lehet magyar irodalmat csinálni. Ez a teljesítménytől függ és nem a határokkal való játszadozástól. Ám ha valaki görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy szlovákiai magyar író akar lenni, az az ő baja. Nekem mindig az volt a célkitűzésem, hogy magyar író akarok lenni. Nem a legszerencsésebb célkitűzés, de magasabb célt nem tudtam magam elé kitűzni. Banális dolgot mondok, de meggyőződésem, hogy kétféle ember él a világon. Az egyik, aki alulmúlja magát, a másik, aki a saját szintjéig fel tud emelkedni. Túlteljesíteni önmagadat nem tudod. De ahhoz nagyon kell erőlködni, hogy az ember a saját szintjére eljusson. Ez állandó erőnlétet és igyekvést követel, mert ez nem egyszerű.

Német nyelvterületen elismert író vagy, sőt a kritika az egyik legjobb közép-európai írónak tart. Hogyan viszonyul hozzád a magyar „kánon”, hiszen még egy Kossuth-díjat sem kaptál?

Ha van valami szívfájdalmam, akkor az a Nobel-díj. Tizenhárom éves koromban elhatároztam, hogy én leszek az első magyar Nobel-díjas író. Nem lettem, mert ez nem ilyen egyszerű, hanem közben voltam ez is, az is, ács is, meg bányában is dolgoztam, meg vizsgálati fogoly is voltam – ezt elmondtam egyébként a Tiszatájban 1963-ban. De tréfán kívül: Juhász Feri is megkaphatta volna, meg más magyar is. Ezen én már rég túl vagyok. Hemingway is, akit értek élete vége felé mindenféle sikerek, abba ment tönkre, hogy már nem tudott írni. Ez rémített meg engem is, amikor megütött a guta. Féltem, hogy már nem leszek képes írni. Nem azért, mert megbénul a kezem, vagy hasonló, hiszen lehet bal kézzel is festeni. Hanem bennem a betűk is összezavarodtak. S az volt az én legutolsó, valódi, nagy sikerélményem, hogy megírtam: „a betűk összekeveredtek, mint a kerge birkák, mikor a szavak zavaros tartalmát megúnták, elhatározták, ezentúl a gondolatnak is fittyet hánynak, hisz az a közös dajka, s akkor ez a félig-meddig elárult kisimította őket újra, mert megengedhetetlen, hogy a tudat pusztán szavakból és betűkből álljon”. Azt hittem, mindennek vége, és meg tudtam írni A gutaütöttek balladáját. Ebből olvastunk fel Katival most két nyelven Bécsben, mert már németül is megvan (és már szlovákul is).

Már gyerekfejjel író akartál lenni. Hogyan történt ez?

Csakis az akartam lenni, semmi más. Gödöllőn, a rettenetes premontrei papok között, akiknek nem volt humorérzékük, akik ütöttek-vágtak bennünket. (Az egyetlen kedves ember Mécs László volt közöttük, de hát ő nem ott élt, csak ott ismertem meg. Nekem Mécs László volt a legtündéribb találkozásom az életben – bár utóbb megírtam keményen, hogy nem az lett belőle, amit gondoltam.) A gödöllői öt év kemény volt. A Rákóczeánumban már jobb volt, a Ferenc Jóskában meg már nagyon jó. Az ott tanultakból már egyetemre járhatott volna bárki. Reggeltől estig szekíroztak. Olyan némettanárom volt, hogy kivitt bennünket legelni a dombra. Na, bikkfanyelvű magyarok, mondta, legeljetek. A többi osztályból néztek bennünket, a stréberek legeltek, én ugyan nem ettem füvet, de nekem is le kellett hajolnom. Valami elképzelhetetlen volt. A normális gimnazista túléli a napot, otthon leteszi a leckét. Minket mindig feleltettek, egészen éjszakáig. Aki tudta a leckét, mehetett szabadfoglalkozásra, ami azt jelentette, hogy olvashatott csendben, meghúzódva, persze, nem akármit, mert ellenőrizték azt is. Arany-balladákat szerencsére lehetett, úgy olvastam őket, mint egy képregényt.

Nyolcvan év alatt megélted a kapitalizmust, a kommunizmust, most pedig újra a kapitalizmust. Tehát van összehasonlítási alapod. Milyennek látod a mai világot, a nyitottság és a szabadság mellett minden durvaságával és szeretetlenségével?

Hosszú távon optimista vagyok, mert tudom, hogy rendkívül hamar teljesen megváltozik a világ. Ennek több fenyegető jele van, és ezt legalább tizenöt éve rendületlenül hangoztatom. A világ ugyanis egyre inkább nem a pillanatnyi hatalmasoktól függ – nem az elnököktől, pártfőnököktől –, hanem a pénz irányítja. Egyre kevesebb embernek a hatalmi helyzete. S a pénznek az a tulajdonsága, hogy nem képes okos lenni. Nem látja a nagy széthúzását a nyomornak és a gazdagságnak, ami robbanáshoz fog vezetni. Hogy ennek a nagy robbanásnak mi lesz az eredménye, azt természetesen nem lehet tudni, de úgy érzem, rendkívül hamar bekövetkezik egy nagy változás. Az európai tárgyalások is azt mutatják, mennyire nehéz egy világot gatyába rázni. Ilyen szempontból azért vagyok optimista, mert nem hiszem, hogy rosszabb jöhet. Jön egy katarzis, amelyben sok minden el fog süllyedni, de lehet, hogy kialakul egy új világ. Még arra is rájöhetünk, hogy nem vagyunk egyedül a világban, tehát még egy ilyen találkozástörténet is elkövetkezhet, hiszen valószínű, sőt biztos, hogy nem is egy világrendszer van, hanem rengeteg. Muszáj olyan banalitásokban gondolkodni, mint örökkévalóság, pedig annak sem tudjuk a végét. Egyszer megírtam: „Ha térdem lenne végtelen, elférne a térdemen. Bár e kérdésfelvetésre akkor sem volt válaszom, most beborult értelmemmel belátom, hogy annyi egyébbel együtt ezt is fölösleges volt kitalálnom.”

Sok egészséget kívánok a további hasonló próféciák kitalálásához.