Mindenhol otthon van, de sehová sem tartozik

Somogyi Tibor felvételePrága és Budapest hivatalos idegenvezetője. Élt Svédországban, Finnországban, ĺrországban és Japánban is. A nemzetisége magyar; a lelke azonban, úgy érzi, finn. Drenko Dénessel Budapesten beszélgettünk.

Mindig ilyen „utazós” életet szerettél volna élni?

Soha. Tulajdonképpen véletlenek láncolata az életem. Rengeteget tettem persze azért, hogy ezek a véletlenek megtörténhessenek, viszont semmi nem úgy alakult az életemben, ahogyan terveztem.

Miért, milyennek tervezted?

Természettudományi irányultságú gimnáziumban végeztem Rozsnyón. Biológusnak készültem. Nyelvérzékem volt ugyan, anyámtól örökölhettem, de a nyelvek soha nem foglalkoztattak. Brünnbe jelentkeztem mezőgazdasági egyetemre. Aztán valami hirtelen ötlettől vezérelve átirányítottam a jelentkezési lapomat a pozsonyi Komenský Egyetem bölcsészkarára. Angolt szerettem volna tanulni. Nem akartam vele különösebben mit kezdeni, de mivel élnek rokonaim Kanadában, egyértelmű volt számomra, hogy angolul tudnom kell. Az angol nem jött össze, így keveredtem a magyar–szlovák szakra. Amiből később igyekeztem kikeveredni.

Hogyan?

Abban az időben finn lektor, Marja Seilonen oktatott finnt a magyar tanszéken. Elkezdtem finnül tanulni. De ez is ösztönös volt. Még csak azt sem mondhatom, hogy mindig érdekelt az északi kultúra. Azonkívül, hogy szauna meg Helsinki, semmit nem tudtam Finnországról. Ezért is hatott rám minden az újdonság erejével, ami a nyelvvel együtt jött. A fordulat évében, 89-ben harmadéves egyetemistaként én is egy „kis forradalmat“ csináltam. Szegeden részképzősként magyar irodalom helyett heti 18 órában finnt tanultam. Harmadév végén Marja révén kijutottam Finnországba egy nyári táborba, majd újra visszamentem Szegedre. Egy hungarológiai konferencián – véletlenül – összefutottam Rákos Péterrel, a kiváló hungarológussal. Neki köszönhetem, hogy a Károly Egyetem finn tanszékére kerültem.

Tehát a Komenský Egyetem után a Károly Egyetemen is diplomát szereztél?

Igen, finn–svéd szakon. Összesen 13 évig jártam egyetemre, ezt persze megszakítottam néhányszor finnországi és svédországi ösztöndíjas tanulmányokkal. Hadd tegyem hozzá, a prágai tanulmányaimat már nem finanszírozták a szüleim, idegenvezetésből éltem. Budapest–Prága–Bécs körutakon vezettem főleg finn és svéd csoportokat. Akkoriban ez hihetetlen pénzforrás volt, mert amikor Prága megnyílt a külföld előtt, szinte senki nem beszélte az északi nyelveket.

Mielőtt hivatásos szinkrontolmács lettél, mivel foglalkoztál?

Sok minden voltam. Egy évig Japánban magántanárként svédet és angolt tanítottam. Onnan Budapestre jöttem, mert egy finn konferenciaszervező cég ajánlott itt állást.

Hogyan kerültél Japánba?

Svédországban ösztöndíjasként vettem részt egy Európai tanulmányok nevű egyéves tanfolyamon. Rajtam kívül két külföldi volt: egy japán és egy mexikói. Ők főként svédül szerettek volna tanulni, de mivel ez egy bentlakásos iskola volt Észak-Svédországban, a hó kellős közepén, a svédek pedig hétvégén elhúztak, én segítettem nekik a svéd házi feladatokkal. Fél év után a japán lány szólt, hogy nyárra hazautazik, nincs-e kedvem kimenni hozzájuk két hétre, hogy gyakorolja velem a svédet. Mondtam neki, két hétre nem érdemes Japánba menni, én legalább egy évre utaznék ki. Ezzel elfelejtettük ezt a történetet. Egy hónap múlva jött a lány, és szólt: oké, akkor egy évre. Közölte, hogy megbeszélte a szüleivel, szereztek nekem állást is. Magántanárként a lányt tanítottam svédül, emellett hetente egyszer angolt egy suliban. Elég tehetős család volt, az apukája például Rolexeket gyűjtött.

Mikor fordult meg a fejedben, hogy ha a nyelvtanulás és a tolmácsolás ilyen jól megy, kezdhetnél vele valamit?

A kilencvenes évek közepén kezdett úgy tűnni, hogy Magyarország, Csehország és Szlovákia is csatlakozhat az Európai Unióhoz. Ekkor kezdtem komolyan foglalkozni a gondolattal, miképp lehetne közelebb kerülni a tolmácstanfolyamokhoz. Finnország EU-csatlakozása óta a turkui egyetem kétévente szervez tanfolyamot, így felvettem velük a kapcsolatot. Az én nyelvpárosításom, a magyar–cseh–finn–svéd–angol nagyon ritka, mindenképpen érdekelte volna őket, de nem tudtak oktatót finanszírozni rá. Finnországban ugyanis a pilótaképzés után a szinkrontolmácsképzés a legdrágább. 2003 őszén végül az én nyelvkombinációmmal is indítottak tolmácstanfolyamot Helsinkiben. 240 jelentkezőből nyolcat vettek fel, ebből ketten voltunk magyarok. Tíz hónapos kemény képzés volt, reggel nyolctól délután fél ötig, egyórás ebédszünettel, viszont brüsszeli EP-fizetéssel. Tehát szakmailag és anyagilag is nagyon előnyös volt. Bő fél évvel azután, hogy elvégeztem, 2005 decemberében felhívtak a helsinki egyetemről, és egy ugyanilyen tanfolyamon már az oktatói posztot ajánlották fel.

Ezután visszaköltöztél Budapestre?

Ez volt a tervem, de a finn EU-elnökség idejére, tehát 2006 végéig a finn miniszterelnöki hivatal „liaison officer”-állást ajánlott fel – ez kapcsolattartót jelent. A magyar miniszterelnök és a miniszteri szintű delegációk finn kísérője voltam. Én tartottam a kapcsolatot a finn miniszterelnöki hivatal, az érdekelt magyar minisztérium és a magyar külképviselet között Finnországban. Tizenhárom miniszterelnöki vagy miniszteri szintű konferenciát tartottak ez alatt az idő alatt, amelyek általában háromnaposak voltak. Bármilyen ügyes-bajos dolguk akadt a magyar delegáció tagjainak ez alatt a három nap alatt, hozzám fordultak.

ĺrországba hogyan kerültél?

Kényszerből. Amikor felvettek a tolmácstanfolyamra, azt hittem, a hivatalos nyelvkombinációm a cseh–finn–svéd lesz. Mivel azonban senkinek nem volt ilyen, a svéd helyett az angolt kellett vállalnom. Én nem angol szakon végeztem, ezért a tolmács záróvizsga után úgy döntöttem, mindenképpen ki kell mennem angol nyelvű országba, hogy jobban belerázódjak a nyelvbe. Elküldtem az életrajzomat fejvadászoknak, és az első ajánlat ĺrországból jött. Egy amerikai utaztató cégnél finn és svéd ügyeket, panaszokat intéztem. Arra volt jó, hogy eltartsam magam, és emellett tudtam nyelvsuliba járni. De ĺrország nem az én helyem. Nem szeretem a barna sört.

Melyik a te helyed?

Finnország. Öt évet tanultam, dolgoztam ott, és az elmúlt másfél évtizedben legalább évente egy hónapot ott tartózkodtam. A második otthonom.

Miért érzed ott jól magad?

Ami miatt itt nem érzem jól magam.

Skandináv a lelked?

Egy része biztosan. Nem szeretem ezt a magamutogató közép-európai életmódot. Sokkal jobb a kis megbújós, nyugodt északi élet. Ott hagynak élni. Nem mászik senki a képedbe, azt csinálhatsz, amit akarsz. Nem aszerint ítélnek meg, hogy rövid a szempillád vagy piros a hajad. Itt meg minden a külsőségekről szól. Finnországba mindig imádok visszaköltözni, és mindig nagyon szeretek onnan eljönni. Ami vonz benne, egy idő után taszít is. A kiszámíthatóság, a nyugodtság, a kiegyensúlyozottság. De amikor Magyarországon leszívják az agyamat, mindig oda menekülök.

Soha nem kapott el az északi depresszió?

Depressziós itt szoktam lenni. Valami nem stimmel velem. Szerintem nem oda születtem, ahova tervezve voltam. Vagy nem tudom. Úgy érzem, nem tartozom sehová. Nincs baráti köröm. Több barátom van, de nem tudnak egymással kommunikálni. Mind más országban él. Egy időben elég lehangolt is voltam emiatt, de most már nem foglalkoztat a dolog. Mindenhol otthon érzem magam, de sehová sem tartozom. Magyarországra a legkevésbé.

Meg sem fordult a fejedben, hogy visszatérj Szlovákiába?

Nem. A diákéveimben Pozsony dögunalmas, halott város volt. Abból az időből csak a néptelen belvárosra és a lepukkant épületekre emlékszem. Évekig nem is jártam Pozsonyban. Aztán mielőtt kiutaztam volna Helsinkibe a tolmácsképzésre, volt nyolc hónapom, amikor nem voltam alkalmazásban, és visszatértem a tolmácsolás-idegenvezetéshez. Akkoriban elkezdtek ömleni a finn turisták Pozsonyba. Amikor az első finn iroda felhívott, hogy menjek Pozsonyba idegenvezetni, megrémültem: mit fogok ott mutatni az embereknek?! Meglepődve tapasztaltam aztán, hogy Pozsony eszméletlenül hangulatos, jópofa, vidám város lett. A finnek is imádták. Prágában, Budapesten és Bécsben egyfolytában voltak panaszok, Pozsonyban azonban a több ezer finnből, akikkel ott megfordultam, egy sem panaszkodott.

Mi az, amit a tolmácsolásban szeretsz?

Hogy rengeteg olyan helyre eljutok, ahová egyébként soha nem jutnék el. Szülészettől az üvegfújó műhelyig számos helyen megfordultam, nagyon sok érdekes gyárban jártam, ezeket különösen szeretem. Amikor például az Audi a TT Coupét készült bemutatni szeptemberben a párizsi autószalonon, én már augusztusban tolmácsoltam ott svédeknek, és kívülről-belülről alaposan megnézhettük azt a modellt, amelyet hivatalosan még nem is dobtak piacra. Kísértem farmereket lengyel–cseh–magyar körúton, ahol a mezőgazdasági minisztériumtól kezdve a tehenészeten keresztül a vetőmagcsávázóig sok helyen jártunk. Nekem időnként kilométerhiányom van, és jó, hogy tolmácsként gyakran utazhatom. A munkám során rengeteg érdekes emberrel ismerkedhettem meg. Tolmácsokkal is. Mert tegyük hozzá, hogy akik ezen a területen dolgoznak, általában „hétpróbás gazemberek”, akik sok országban éltek és sok mindent csináltak.

Ha visszatekintesz az eltelt évekre, mi az, amit ez a munka adott neked?

Talán szabadságot. Hogy nem vagyok földhöz kötve. Nem kell egy országban megélnem. Nem kell egy kultúrában evickélnem. Ha az egyik nem működik, könnyen tudok lépni. A külföldön töltött sok év megtanított arra, hogy nyitottabb legyek és elfogadóbb. Nincsenek egyértelmű igazságok a számomra, és nem feltétlenül gondolom, hogy az, amit én csinálok, az egyetlen járható út. Azt hiszem, jobban meg tudom élni a saját életemet, mint korábban. Jobban megtanultam értékelni azt is, ami bennem van. Vagy ami a kultúrámban van. Szerintem mindenkinek jót tesz, ha bizonyos távolságból látja önmagát. Az ember, amikor először kerül külföldre, és megtapasztalja az igazi magányt, amikor senki nincs körülötte, és a nulláról kell mindent kezdenie – először szembesül önmagával. Kemény önismeretre tanított engem is. Abszolút a saját határait próbálgatja az ember. Kipróbálhattam magam olyan helyzetekben, ami nem sok embernek adatik meg.

Mit csinál egy tolmács szabadidejében?

Általában nem tolmácsol. Én igyekszem csendben lenni. Egyre inkább szeretek elvonulni mondjuk az erdőbe. Ez biztosan a skandináv évekből jött. A legtöbb barátomnak ott nyaralója van, meg saját szigete, saját erdeje, saját tava, és elvonulnak a csendbe. Ezt én már az elején is értékeltem, de most, hogy múlnak az évek, egyre inkább. Főleg, hogy általában mindig fővárosokban lakom, ahol nagy a nyüzsgés. Nagyon jót tesz a dobhártyámnak, amikor madárfüttyöt is hallok, és nemcsak az autók zaját.

Ilyen sűrű élettempó mellett biztosan vannak érdekes, emlékezetes sztorijaid.

A legviccesebb dolgok Japánban történtek. Akaratomon kívül naponta többször csináltam magamból bohócot. Mert amikor az ember nem tudja, hogy egy kultúra miképp működik, úgy „közlekedik” benne, mint az elefánt a porcelánboltban. Mondjuk a WC-papucsban bevonul a nappaliba, ami óriási botránynak számít. Japánban ugyanis bizonyos szobához külön papucs van, a WC-hez különösen. A benti papucsból át kell „vedleni” a WC-papucsba, azzal belépni a WC-be, onnan kijőve visszacserélni a szobapapucsot, és a WC-papucsot az ajtóban hagyni. De mondjuk a tatami szegélyére papucsban sem szabad rálépni. Én viszont számtalanszor elkövettem azt a hibát, hogy a vécépapucsban végiggyalogoltam a nappaliban, és ezt nem nézték túl jó szemmel.

Kellemesebb emlék?

Sok éve elmentem a prágai Golem filmfesztiválra, ahol egyik este egy magyar film premierje volt. Egy budapesti barátommal szerettük volna megnézni, de kiderült, hogy a vetítés zártkörű, csak a zsűri számára tartják. A barátom aznap éjjel már utazott volna haza, így teljesen elkeseredve üldögéltünk ott. Akkor megláttam, hogy nem messze tőlem áll Max von Sydow, a nemzetközi zsűri elnöke. Gondoltam, ezt az alkalmat nem hagyhatom ki, hiszen svéd, és a kedvenc Bergman-színészem. Odamentem hozzá azzal, hogy „bocsánat, de ön az egyetlen, akit itt ismerek. Egy mezei magyar diák vagyok csupán, és szeretnénk bekerülni erre a filmvetítésre.” Ő erre annyit jegyzett meg: „Persze, mezei magyar, és svédül beszél.” De közölte, semmi gond. Később elkeveredtünk egymástól, egyszer csak láttuk, hogy megy be a vetítőterembe, így elindultunk utána. A terem előtt persze feltartóztattak bennünket, erre Max von Sydow megfordult az ajtóban, és csak annyit mondott: „we are together” (együtt vagyunk). Az a jó az északiakban, hogy sohasem játsszák meg a szupersztárt. A svédek például mindenkit tegeznek. A miniszterelnököt is. A magázás ugyan létezik mint nyelvi forma, de nem használják.

Ne maradj adós egy „finn sztorival” sem.

Idegenvezetőként Pozsonyban a Café Mayer teraszán ültem egy csoporttal. Egy pillanatra bementem sütit választani, a finnek pedig kint maradtak. Egyszer csak odajön hozzám a pincér, és felháborodva mondja: szerinte ő egészen jól beszél magyarul, nem érti, miért nem reagálnak ezek az emberek. Magyarul beszélt az én finnjeimhez. Ők meg néztek rá, hogy mit akar. Annyi rokonság tehát van a két nyelv között, hogy neki szlovákként nem tűnt fel a különbség.