Minden konfliktus központjában az ember áll

Anya gyermekkel – akiknek ugyancsak nincs ínyére a gázai övezet kiürítése – és az esetleges tüntetés megakadályozására felvonultatott erőkČTK/AP-felvételA szlovákiai magyar CCPg – Communication and Conflict-Prevention Group, azaz kommunikációs és konfliktusmegelőző csoport szervezésében Hunčík Péter Tel Avivban és környékén konfliktusmegoldó tréninget mutatott be zsidó, iszlám és keresztény résztvevőknek. Tapasztalatairól, a konfliktusok enyhítésében elért eredményekről kérdeztük.

Sikerült egy asztalhoz ültetni, és párbeszédre bírni az említett vallási csoportokat?

Tel Avivban zsidó–zsidó csoporttal találkoztunk, Lodban palesztin–zsidó ellentét, Mrár városában pedig drúz–keresztény feszültség volt a téma. Általános tapasztalat, hogy mindenütt kész receptet várnak. Nekünk nincs modellünk, de van használható elképzelésünk. Minden konfliktus központjában az ember áll a maga esendőségével, gyengeségével, vágyaival, és ebből kell kiindulni. Megdöbbentek, amikor szembesültek a ténnyel, hogy tulajdonképpen önmagukkal kell megbékélniük. Arról próbáltuk meggyőzni őket, hogy lehet változtatni a helyzeten, ha van elegendő bátorságuk hozzá, hogy kezükbe vegyék a dolgok irányítását.

Kik vettek részt a foglalkozásokon?

Mrár faluban a vezetőség jött össze. A másfél napos brainstorming-szerű tréningen próbáltunk lehetőségeket felvázolni. A legfontosabb teendő, hogy az egyén, az egyes ember szintjére vetítsük le a konfliktust, mert anélkül a csoportok közti párbeszéd nagyon nehéz. Ez volt a jeligénk: egyéni szinten foglalkozni a problémákkal. Lodban háromnapos tréninget tartottunk olyan embereknek, akik már dolgoztak konfliktusmegoldásban, és szerettek volna újat tanulni. Lod olyan város, ahol az arab–izraeli feszültséghez nagyon erős szociális feszültség is társul: munkanélküliség, drogfogyasztás, kriminalitás. Olyan csoportot kellett ott létrehozni, amely felül tud kerekedni az etnikai feszültségeken, és tudatosítja, hogy a kriminalitásnak semmi köze a nemzetiséghez vagy a valláshoz.

Hogyan értékelték önök a tréningeket, és mennyire voltak elégedettek a zsidó és arab résztvevők?

Fontos tanulsága ennek a missziónak, hogy számíthatunk zsidó és palesztin értelmiségiek támogatására. Együttműködésükkel, segítségükkel, pontosabban az általuk nyújtott háttéranyag és értékes tapasztalataik felhasználásával ki tudunk dolgozni egy speciális izraeli tréningprogramot, melyben közép-európai mintára trénerek hálózatát hozzuk létre. Megerősítettük egymást abban a meggyőződésünkben, hogy az ember igenis képes túllépni a saját árnyékán: lám, jövőre vegyes, palesztin–zsidó trénerekből álló csoportot fognak szervezni. Intenzív tréning formájában ottani szakembereket képezünk erre a módszerre. Eleinte szupervízorként együttműködünk velük, hogy később maguk képezhessék a saját szakembereiket, akik közvélemény-formáló erővel bírnak.

Mit tapasztaltak ottlétük során, milyen hangulat előzte meg a várható visszatelepítéseket?

Döbbenetes volt tizenhárom év után újra Izraelben járni. A csodálatosan virágzó, békés, korszerűsödő, jókedvű ország mostanra kiürült, alig vannak látogatók. A félelem, a szorongás, az irtózatos feszültség a mindennapok velejárója. Most például folyik a zászlók háborúja: azok, akik nem értenek egyet a kitelepítéssel, az izraeli zászlót narancsszínben használják, akik meg kitelepítés-pártiak, a klasszikus izraeli zászlót lobogtatják. A hosszú ideje tartó izraeli–palesztin feszültség után most zsidó–zsidó konfliktus van kibontakozóban. Véleményem szerint a zsidó társadalom nagyon mély válságban van. Ennek több oka van, az egyik az, hogy a legújabb izraeli vezetés döntése értelmében úgy próbálnak a palesztinokkal kiegyezni, hogy visszaadják azokat a területeket, melyeket a 67-es háborúban elfoglaltak. Az a baj, hogy azóta Izrael emberek ezreit telepítette ezekre a területekre, ez már a második, sőt a harmadik generáció. A telepesek visszahívása irtózatos feszültséget szült Izraelben. Nagyon sokan továbbra sem bíznak a palesztinokban, nem hiszik, hogy ha kihozzák a telepeseket, megszűnnek a robbantások.

További problémákat is említett, amelyek megosztják az izraeli társadalmat...

Ötvennyolc éve létezik a zsidó állam. Ez idő nem elég arra, hogy egy szétszóródott népet harmonikus egységbe tudjanak kovácsolni. Nagyon sokan mentek oda Romániából, Oroszországból, de Etiópiából is hatalmas zsidó törzseket telepítettek haza. Most például Indiából és Jemenből próbálnak zsidókat nagy tömegben hazatelepíteni. Ez újabb feszültséggóc, mert ezek az emberek szerte a világon különféle rezsimek alatt szocializálódtak, tehát a másságot is magukban hordozzák. Más értékrendjük van, más az elképzelésük a jövőről, mások az érzelmeik, a demokráciához fűződő viszonyuk. Nem beszélve arról, hogy ezek az emberek különféle társadalmi rétegeket alkotnak, akiknek felettébb nehéz egymással kommunikálni, közös nevezőt találni. Van ugyan, ami összeköti őket, ez a zsidó öntudat, de sok a szétválasztó elem. Most, amikor sikerül többé-kevésbé megegyezni az arabokkal, ezek a belső konfliktusok egyre jobban kidomborodnak.

Mi újat tud mondani egy szlovákiai magyar konfliktusmegoldó-csoport két, egymással évtizedek óta harcban álló népnek, olyan országban, ahol amerikai és nyugat-európai szakemberek sokasága próbálkozott már konfliktusmegoldással?

Szlovákiából jöttünk, ahol szlovák–magyar probléma volt. Vajon hogyn végződött volna kilencvenháromban olyan kísérlet, hogy magyarokat juttassunk bee a kormányba? Abszolút kilátástalan lett volna. 1998-ban jött egy minőségi változás, és már ott tartunk, hogy Bugár Béla Szlovákia harmadik legnépszerűbb politikusa, és több magyar minisztert is elfogadnak, elismernek szakemberként. A mienkéhez hasonló lépéseket ott is meg tudnának tenni. Ha a televíziónézők heti néhány alkalommal látnák, hogy ott van a zsidók között az ősellenség palesztin, és együtt tárgyal a kormány többi tagjával arról, hogy hogyan oldják meg például a gazdasági kérdéseket, ez bizonyára megérlelné a társadalmi szemléletváltást. Ha objektíven végignézek az elmúlt tizenhárom éven, úgy látom, hogy Szlovákia egy elfogadható, élhető ország lett. Ha viszont hagytuk volna a 90-es évek elején, hogy a magyar nép kollektivitását és Trianont meg kitelepítést delegációk hangoztassák, soha az életben nem jött volna létre párbeszéd. Tulajdonképpen ez az egyetlen nagy tanulság: le lehet bontani az emberekről ezeket a szerepeket, rá lehet vezetni őket, hogy éljék meg a saját érzelmeiket, használják a saját agyukat, kreativitásukat, spontaneitásukat. Ne nagy nemzeti vágyakkal, ne torzult bibliai hivatástudattal és Koránnal felfegyverkezve menjenek az utcára. Azt hiszem, van remény, sikerült elmozdulni ebben az irányban. Ennek az a jele, hogy a foglalkozások végén, a kiértékelésen egyetértésüket fejezték ki, és meghívtak a jövőre is.