Minden Egész nem törött

Dénes Imre a festés mellett tartja fontosnak, hogy a teret is meghódítva, általában saját civil jelenlétéből kiinduló „akciójegyzetekben” láttassa az őt foglalkoztató témákat. Napló helyett mintha csak az íróasztalát rendezgetné a művész, gesztus-esszéket alkot a jelöletlen, a mindennapiból kiemeletlen térben. Az alkotó a hétköznapok trambulinjáról dobbant, hogy saját problémáinak egyetemes párhuzamait megtalálja. A megismerés mindennapos vágya ebben az esetben Szindbád nyughatatlanságában találja meg a mintát. Dénes nagyon egyszerű, banális tárgyakkal vázolja fel filozófiai tételét: „Minden hajónak jár egy horizont”. Az indulás izgalma a papírhajó hajtogatása, az út kalandja a papírra rajzolt zsírkréta-horizont, a megérkezés ünnepe az összekoccanó két pohár egyikéből felhajtott vörösbor. Hatszor ismétlődik meg a gyerekfantázia láttató erejére számító, egyszerű akciósor. Hetedszer nincs megérkezés, a horizontokkal megtelt papírlapot feje köré csavarja az utazó, a mindennapok kalandora, kezében az utolsó papírhajóval a levegőbe rajzolja a horizontot, nincsen már konkrét cél, a megvilágosodás láthatatlan kegyelme felé indul a szemével már nem, csak lelkével látó Szindbád.

Ladik Katalin költészetében is valami zsigeri, titkos tudás rekonstruálására tesz kísérletet, melyben nagy szerepe van a testbe zártságnak, a nemi szerepeknek, a természet értésének. Performanszában opálos kék fénnyel megvilágított fóliaburokból vajúdja elő magát lassan, gyötrelmesen a meghatározhatatlan nemű lény. Maszkot visel, és létezését egy nehezen rekonstruálható mítosz szótörmeléke kíséri. „A létra sebei”, „a sebek nagy csodája” „a tűzmadár körkörös fekete torka”, „a fényben szűkölő ebek”, „a keresztre feszített húr rezgése” – és sok más titokzatos költői kép villantja fel azt a világot, amely kiköpi magából s a földi léttől megrágva visszafogadja gyermekét. A maszkos alak az emberi lét banalitását is kipróbálja: neonrózsaszín szilonharisnyával rajzolja meg testének körvonalait. Hasából kék műanyag fóliát ráncigál ki, és a testtől óvó mágikus körré alakítja a lelket. Ősi szimbólumok keverednek a rémisztően ízléstelen mával. A ráolvasásszerű varázsigék, az erdélyi siratóének, a Carmina Burana szenvedélyes, az élvezet démonait kiszabadító dallama egyaránt az angyalszületésre utal. És előttünk áll a papírszárnyas, madárhangon rikácsoló, harisnyába bújtatott karú lény, és lassan hátrálva beleolvad a háttérbe, ismét eggyé lesz a kezdet káoszával. Ladik varázslónőként teszi a teret szakrálissá, de nem feledkezik meg arról sem, milyen akadályokba ütközik az, aki a spiritualitás élményére vágyik szekularizált világunkban. Akciója egyszerre átszellemült ima és féktelen, pogány révülés.

Kovács István szobrászként papírszobrairól ismert. Önmagamba zárva című, a szabadban lezajlott akciójának is hangsúlyos eleme egy fóliába tekert, fához kötözött, kasírozott papírangyal. Kovács lemondott önmagáról, és a vegetatív lét szabályainak engedelmeskedve szaladozik elveszetten a térben, de sorsa meghatározott, feladata, hogy átörökítse magát, szaporodjon. Fehérre meszelt teste el-eltűnik a buja zöld növényzet között, s amikor újra felbukkan, mindig más színű foltok láthatóak a testén. A meztelenség ebben az esetben az abszolút természetesség és a természettel való organikus kapcsolat jelképe is. Ennek a lénynek nem adatott más, csak az, amit születésekor kapott: teste és képességei megélni és túlélni a világ ezer megmagyarázhatatlan jelenségét. Nem felfogja, ami történik, hanem magába szívja. Mozdulatain látszik, kíváncsiságának valami gátat szab. Egyre nyöszörgőbb, zihálóbb, hörgőbb hangokat hallat, egyre nehezebb szabadon léteznie. Fémkalitkára húzott fóliába bábozódik, és a megtalált feladat programjával szabadul ki. Vad rohangálása egy ciklus beteljesítésévé válik. Már csak gépiesen körbejár. Homokkal teli fémtál alá kucorodik, egy zsákba rejtőzve, s mielőtt teljesen eltűnne, kiderül, egész idő alatt több méter hosszú fóliacsíkot tartott a szájában. A köldökzsinórt maga köré öklendezi, eltűnik a zsákban, s a szimbolikus föld alatti térből egy tojás gördül elő. Ismét egy átváltozás, a lét szintjeinek gyötrelmes váltogatása.

Szindbád utazóból horizonttá vált, a belső utazás végcéljává. Az angyal semmiből szövi meg, a természeti lény pedig egyre intenzívebben olvad bele teremtő környezetébe. Az akcióművészek szerint tehát létezik egy Egész, melyet érdemes felkutatni és feladni benne az érzelmek és az individuum nyűgét. Persze ez az állapot nem valamiféle önáltató, profán ataraxia, hanem a hagyományok biztonságérzete.

Dénes Imre a civilizációból lép az ismeretlen területekre és próbál meg misztikumot kicsiholni a hétköznapi környezet lehetőségeiből, s így kapni választ teljesen világi kérdéseire. Ladik Katalin szóként kezeli a mozdulatot, a hangot, a tárgyat, s ezekből a tér-szavakból állítja össze létezés-költeményét. Dénes Imre mögött látszik a város, a társadalom, Ladik Katalin kozmosszá tágítja saját magát, a világot, amelyet magából tud kiszabadítani és amelyet a világegyetemből magába tud fogadni. Kovács István a természetbe ágyazott lényként szembesül az emberi test korlátaival, s a természetből kiszakadva könyörgi vissza magát, a kitaszítottság és a magány rémületes érzését a látszólagos rabsággal felcserélve. Tehát mindnyájan a káoszból a rendbe szabadulás keserves útját járják be.