Miklósi Péter: (Vasár)Napjaink avagy halálugrás a gyanakvásba

A szerző hangját valószínűleg jóval többen ismerik, mint személyét, s a gondolatait számosabban, mint írásait. Ezért választottam könyve címét írásom címének, közelebb visz művéhez. Érzékelteti, hogy vasárnapi rádiójegyzeteiről van szó. A műfaj meghatározza jellegüket: meghallgatásra készültek, tehát a pillanatnak, a „szó elszáll” törvényének a késztetésében, de ahogy olvassuk őket, megérezzük, hogy az „írás megmarad” feltételének is bőven megfelelnek. Figyelemre méltó, felelős komolyságot bizonyít, mely nélkül a közíró munkája valóban csak pillanatnyi érdeket szolgálhat. A publicista más szóval közíró, ezért megítélésénél a közérdeket nem lehet kihagyni. Ilyen értelemben Miklósi a közírók hagyományos fajtájából való, mint a vele készített interjú elején Mislay Edit írja: „a hazai magyar újságírás egyik nagy öregje”. Bár, teszi mindjárt hozzá, „a 60 évét frissességgel és kedélyes humorral ellensúlyozza”. Az interjúból kiolvashatjuk, milyennek tudja Miklósi a felelős publicisztikát. Amikor az újságírást kezdte, „a 60-as élvekben, minden eszmei kaloda és korlátozás ellenére volt például az újságírásban egy belső emberi melegség. Volt egy műhelymunka, ami nagyon fontos, és ma hiányzik.” S további gondolat ennek a minősítésére: „a szlovákiai magyarságról szólt az újságírás. Ez adott egyfajta ragaszkodást, összetartást és összetartozást.” Azokra az időkre a Hét szerkesztőségéből magam is emlékszem. A jó riporter ismerte a társadalompolitika elveit és szempontjait, de kiutazva, a terepen, az emberek között az életigazságokat kereste általuk. Az építési terveket elfogadta, ám a valóságban meglevő esélyeiket és realitásukat kereste. A kisebbségi újságírás tisztában volt az internacionalizmus jelszavával, de igyekezett általa a magyarság igazát fogalmazni és érvényesíteni. A hazai magyar újságírás döntő hányadának, a pártsajtónak (Új Szó) is, az értékközpontú gondolkodás és sajátos nemzetiségi öntudat és identitás kimunkálása lett elfogadott kötelessége és felelőssége.

Miklósi az Új Szó szerkesztőségében kezdett bojtárkodni újságíróként. Tanítóként Zsilka Lászlót, Fónod Zoltánt és azt a Szarka Istvánt említi, aki később a konszolidáció idején kárára lett. Pályája során részt vállalt a kultúraszervezésben is, sőt Csáky Pál szóvivőjeként, tehát kormányalkalmazottként a politika gyakorlatába is belekóstolt. Igazából mindvégig közíró maradt. Alkatában is közösségi gondolkodó olyan értelemben, hogy a közösségben élő ember vagy népcsoport szociológiai és kulturális helyzete és kapcsolatrendszere, másrészt konkrétan magának a (magyar) közösségének a léthelyzete és gondjainak köre, életfeltételeinek az alakulása, egyszóval a hazai magyar valóság természete érdekli. Számára ez a valóság gazdag és mély értelmű. Ezért érdeklődése és szemlélete történeti értelemben fogékony, a magyar közírásnak ez is klasszikus vonása, a jelenben s a máról gondolkodik, de eszmefuttatásaiba a múlt élményei és történelmi értékek szövődnek, olyan erős szálakként, melyek növelik a gondolati anyag tartósságát, teherbíró képességét, értékét. Ily módon publicisztikáját mintegy az idő méreteinek a teljessége jellemzi, s emellett nem nehézkes, sem feleslegesen bölcselkedő. Interjújából megtudjuk, hogy megszervezte és összehozta az Örökhagyók című antológiát, melyben a hazai magyar értelmiség egy része, alkotók és tudósok vallanak magukról, meg a Fotóvilág című albumot, a szlovákiai magyar fényképezés riporteri és művészeti seregszemléjét. Közismertek és figyelemmel kísértek vasárnapi rádióbeszélgetései közéleti személyiségekkel.

Új könyve tehát a közelmúlt rádiójegyzeteit gyűjti egybe. Sajátos műfaj ez, már érintettem, nem könnyű formavilág! Az élőbeszédre épít: illékony formájában kell megragadnia, kifejtenie és meggyőző erővel bemutatnia a gondolatot, aránylag rövid időre korlátozottan kiteljesíteni témáját. Az írók tudják, mily nehéz, néha szinte emberfeletti munka megszabott, zárt terjedelmen belül, lényegre törő tömörséggel kifejteni a gondolatokat. Amikor meglódul a képzelet s a szavak gazdagon ömlenek, és a szöveg úgy növekszik, duzzad, hogy szinte lecsorog a papírról! Az írás ökonómiája az írói munka legnehezebbje, s a kiszabott műsoridő önfegyelmet követel. A szövegnek így is teljesnek kell lennie. Sem felületes, sem gondolatszegény nem lehet. Ilyen játékszabályok következménye, hogy Miklósi Péter könyvében szinte azonos sorszámú írások követik egymást. Egykor magam is „rádiós” lévén, tudom, hogy a szerző az adásban olyan gondolati anyagot bocsát az éterbe, bolyongó útjára, melynek során az értő befogadóját keresi, mely láthatatlanná és megfoghatatlanná válik, mintha eltűnt volna, s valami csoda folytán mégis megmarad s mintegy anyagiasulva visszatér a hallgatóhoz, a valóságba. S mintha a zene tulajdonságait venné fel, spirituálisan hat, mert nem alkalomszerű, megszervezettségében mágikus erő van, zártságában művészi teljesítmény, hangvarázsában az alkotóerő jelenléte. Éteri és közben életes! S a képbe a vasárnap is belép, az ünnep és várakozás hangulata emeli az ügy fontosságát és súlyát. Egykor Karinthy Frigyesnek volt vasárnapi cikksorozata, ezek megjelentek könyv alakban is, 52 vasárnap alcímmel. De a Karinthy-mű címe műfaji ismérv, s a mához is szól: Minden másképp van. Miklósi könyve is sugall valami hasonlót, mintha nem azt látnánk a jelenségekben, ami a mélyükön van, a felületet szemléljük csupán, a külső formát, a látszatot érzékeljük.

A lényegre a publicista mutat rá! Legalábbis becsvágya ez. Miklósi témái változatosak, sokszínűek. Elég egy villanásnyi kép, egy ellesett pillanat, parányi mozaikszemcse. Megragadja őt és arra készteti, hogy kibontsa értelmét és következményeit. Máskor súlyos politikai tény, tett vagy program ösztönzi véleménymondásra, olyan közéleti momentum, mely mindenkit érinthet. A focivébé vagy a hejcei tragédia mellett olyan mindennapi apróság is szóra bírja, mint a Mókuskerék vagy a Harangzúgás. Megállítja a Széljárás változása, meg a Médiabuldózer zakatolása, rosszallásra készteti a Rendőrgaliba. Gyakran nem is a témája lényegi, hanem a kifejtés lelkisége, érdeklődésének és ítélete moráljának természete. A dolgok lehetnek mindennapiak, a rájuk vetett pillantás lényeglátó és a gondolatsor logikája szellemes. Rokonszenves vonása, hogy az értelmi szemléletet s az iróniát nem a csúfolódó eredetieskedésre hegyezi ki, hanem az emberséges humorizálás és jóízű szellemesség felé viszi, valamiféle egészséges derű irányába, mellyel némi szkeptikus fejcsóválással bár, ám bölcs nyugalommal próbáljuk elviselni mindennapi gondjainkat. Amikor klasszikus közírásról szólok, a hagyományos vonáson túl elsősorban a folytonosságra gondolok. Az írásbeliség története során változnak a formák, alakulnak a szemléletmód és stílus benső erőforrásai, de mélyükön valahol marad valamilyen állandósági tényező, mintegy vörös fonál, mely azonos és maradandó szellemi minőséget éltet: a mindenkori valósághoz való hűséget, a jelenségek megítélésének felelős komolyságát és a tények tiszteletének erkölcsét. A mai újságírás jelentős része, ha nem az egésze, különféle pártszemléletek, személyes vagy csoportérdekek erővonalai mentén, a demokratikus politizálás ellentmondásainak az útvesztőjében küzd az „igazságért”. Ezért gyakran nem találja, mert nem is találhatja meg. A maga igazát véli annak, és a közösségi érdeket ritkán közelíti meg. Miklósi Péternek megszabott keretei között és szövegei „éterisége” mellett sikerül becserkésznie s a közelébe férkőznie a közérdeknek, amitől írástudó többet ma talán nem is akarhat.

(Clara Design Studio, 2007)