Miklós Béla: lazsálva nem megy

„Nem tudom, hogy a szövetség milyen kulcs szerint osztja a befolyt pénzeket, de annyit mondhatok, hogy a jogdíj nem kevés.” Somogyi Tibor felvételeNeves közgazdászként miként cseppent bele a szlovákiai labdarúgásba?

Miután elvégeztem a prágai Közgazdaságtudományi Egyetemet, a reklámszakmában kezdtem dolgozni. Egy ideig a Pepsi Cola moszkvai képviseletének az igazgatója is voltam. A rendszerváltás után egyebek mellett Progress néven reklámügynökséget is alapítottam, amely a Szlovák Labdarúgó Szövetség társulásával Športprogress lett. ĺgy keveredtem az élfociba. A mi feladatunk a labdarúgómeccsek, legutóbb pedig a jégkorongmérkőzések tévéközvetítési jogdíjainak eladása. Mert ez is áru.

Márkás vagy csak bóvli?

A szlovákiai jégkorong márkás termék, a foci sem a legrosszabb minőség. Olykor egészen kiváló, mint például a Szlovákia–Anglia mérkőzés volt. A jogdíjak nyolcvan-nyolcvanöt százaléka a szövetséget illeti meg, a többi a mi részesedésünk.

Akkor vagy sokat tart meg a szövetség, vagy alacsonyak a jogdíjak, mert szinte minden élvonalbeli klub filléres gondokkal, adóságokkal küszködik...

Azt nem tudom, hogy a szövetség milyen kulcs szerint osztja a befolyt pénzeket, de annyit mondhatok, hogy a jogdíj nem kevés, habár nyilvánvalóan lehetne több, s remélem, lesz is. Konkrétumokról nem szólhatok. Közgazdászként mondom, hogy nagyon ráférne már a rendszerváltás a labdarúgóklubokra is. Hogy ne az állam bácsira, égi mannára vagy dúsgazdag jótevőre várjanak, hanem maguk igyekezzenek növelni a bevételt.

Ez ön szerint miként lehetséges?

Erre csak egy recept van. Látványossá kell tenni a mérkőzéseket, hogy a stadionban vagy a képernyő előtt ülő néző jól szórakozzon. Ha unatkozik, legközelebb különb időtöltést keres. A nyugati kluboknál a bevétel harminc százalékát a megvásárolt belépőjegyek adják, nagyjából ugyanilyen arányú a televíziós jogdíjakból, továbbá a reklámokból befolyt összeg. Nálunk a klubok bevételének alig öt százalékát teszi ki a megvásárolt jegyek ára, tíz százalék körüli a tévés jogdíjak arányos része. Világos, mi a gond, merre kellene elmozdulni.

Csakhogy Pecze Károly a minap azon sopánkodott, hogy aki már egyeneset tud rúgni a lasztiba, az külföldre szerződik. Akár harmadosztályú osztrák kiscsapathoz, mert ott sem keres rosszul. Akkor ki játsszon idehaza látványos meccseket?

Közgazdászként azt mondom, hogy ilyen a piac. Aki tud valamit, az elvárja, hogy tisztességesen megfizessék, ha nem itt, hát Ausztriában vagy más külföldi klubnál. Idehaza pedig csak úgy lesz több pénz, ha jó meccsek lesznek. Ehhez pedig keményen kell edzeni. Hadd mondjak egy friss példát. A minap Garami József, a Ferencváros edzője amiatt panaszkodott, hogy amikor a ciprusi edzőtáborban tesztmeccset játszottak a Torpedo Moszkvával, akkor az oroszok olyan kemények voltak, úgy hajtottak, mintha az életük függött volna ettől az összecsapástól. Nézze meg, hol áll a ranglistán az orosz és hol a magyar válogatott. Az oroszok vérbeli profik, hajtanak minden edzésen, minden mérkőzésen, mert ott lihegnek mögöttük a bevetésre kész tartalékok. Sokat is keresnek, ezt már cseh focisták is tanúsíthatják.

Igen ám, csakhogy a hazai klubok nagyon szegények, ha nincs pénzük, mivel tüzeljék az otthon maradott focistákat?

Volt idő, amikor például a Slovan több pénzt kapott a Szlovák Gázművektől, amennyi már összemérhető volt a középmezőnyben szereplő német csapat akkori költségvetésével. Tudjuk, miként sáfárkodtak ezekkel a nagy pénzekkel. Hadd folytassam cseh példával. Láthattuk, miként végezte a Spartában Alexander Rezeš. Néhány cseh vezető lakat alá is került. Aztán a klubvezetők rájöttek, hogy nincs önzetlen szponzor, aki számolatlanul adja a milliókat. A pénzmosás meg életveszélyes. Ezért mára már olyan piaci produktumot hoztak létre, amely eladható. Elfogadható a nézőszám, jó a színvonal, számos cseh játékos az európai élcsapatokhoz került. Jönnek is a befektetők, mert látják, hogy megtérül a pénzük.

De a szegény szlovákiai klubokba vajon ki fektetne be?

Mértékadó felmérések szerint Szlovákiában a tizenkét évesnél idősebb férfiak hatvanhét százaléka érdeklődik a foci iránt. Ez nagyon magas arány, hiszen ez az összlakosság csaknem negyven százaléka. Nagy szakmai kihívás edzőnek, sportvezetőnek, mindenkinek, aki a szlovákiai profi fociban vagy körülötte dolgozik, elérni azt, hogy közülük minél többen térjenek vissza a stadionokba vagy legalább a képernyő elé, amikor hazai focimeccset közvetítenek.

Mintha ön sem bízna ekkora fordulatban, hiszen fotoszolgáltató cége is van, legújabban pedig a szabadidősportnak helyt adó, korszerű létesítményt építettek Dunaszerdahelyen.

Nem erről van szó. A fotocégünk akkor alakult, amikor a reklámügynökségünk. Azt is látjuk, hogy Szlovákiában is egyre többen ismerik fel, hogy a jó testi és szellemi kondíció elengedhetetlen része a kiemelkedő munkateljesítményeknek. Ezért a napi tíz-tizenkét órás munkaidejüket megszakítva vagy legalább a hétvégeken sportolnak. Ezt az igényt szeretnénk kielégíteni a korszerű dunaszerdahelyi Aréna Sportcentrummal is.

Az sem akármi, hogy ön Csiliznyáradon lakik, s naponta hatvan kilométert autózik Pozsonyba. Nem fárasztó ez?

Örömmel járok munkába és természetesen a családomhoz is. Miért lenne hát fárasztó a szülőfalumból elindulni és oda visszatérni? Ma még presztízsértékű, hogy valamilyen cég Pozsonyban van-e bejegyezve. Néhány év múlva azonban úgy lesz, mint Nyugaton: a céget a teljesítménye és nem elsősorban a székhelye minősíti, habár az sem mellékes. Az Európai Unióban nagy jövő előtt áll a Csallóköz és a Pozsony–Győr–Bécs arany háromszög. Vagyis a szülőföldem és a lakóhelyem semmiképpen sincs és nem lesz a periférián.