Miért nincsenek baleseteik a kisebbségieknek?

Mintha a kisebbség egy elit lenne, mintha a tömegkultúra, a meggyőzés, az üzenet fogalmát a múlt század első felében megszokott módon kezelnék, mintha az érdekes és szórakoztató egy az egyben azonos lenne a bulvárral.

Amikor a közszolgálati televíziózásról beszélünk, ne feledjük el, indulásakor annak szerves részét képezte a szórakoztatás is. Aztán ez egyszerűen kihullott, a kereskedelmi tévék vállalták magukra e funkciót, hisz nyilván ezzel lehet nyereségessé tenni a vállalkozást. A műfajok jellege is változott, ma az infotainment-nek áll a zászló, azaz a szórakoztatás és az ismeretterjesztés keverékének. Természetesen a nézők szokásai is megváltoztak, az emberek úgymond választhatnak és választanak is, de hogy például melyik adó híradóját nézik, az mégis sokban függ attól, mi megy az adott adón előtte és utána, nem pedig az értékektől, a várható politikai üzenetektől, egyebektől.

A magyarországi közszolgálat azonban erről tudomást sem vesz, és különösen nem, ha a HTM-okról van szó. Mintha bűn lenne őket szórakoztatni – veszélyben a nemzet, csak a nagy kérdések boncolgatása, a komoly hangnem ideillő, minden más hazaárulás. Nemzetietlen cselekedet viccelődni a HTM-on, amikor de nagy bajban vannak. Ez azonban a teljes és tökéletes félreértése a televíziózásnak.

A televíziózást másnak képzeljük el, mint ami, folyamatosan értelmiségi kritikával illetjük, és olyan helyet tulajdonítunk neki a nyilvánosság szent terében, ami ma már biztosan nem áll. Azt várjuk el a tévéktől, hogy tisztességesen és sokoldalúan informálják a közösséget, közvetítsék a kultúrát, helyet biztosítsanak a különféle diskurzusoknak, hangot adjanak eltérő véleményeknek, és úgymond a jó irányban befolyásolják e közösségeket, amelyek mintegy magukat is formálják így, miközben megismertetjük őket más közösségekkel, és ezáltal majd csökken az előítéletesség, kevesebb lesz a konfliktus, demokratizálódunk és europaizálódunk.

Az effajta célkitűzéseket egyszerűen nevetségeseknek érzem a tévé esetében is – noha például a pályázatokban, a kiírásokban és a jelentkezők érvelésében is, magyarán a fetisizált projekt-világban, szisztematikusan ezek a szempontok jelennek meg. Kissé sarkítva viszont azt mondanám, hogy a magyarországi közszolgálati tévék HTM-os műsoraira semmi szükség sincs, legalábbis nem tudok jó érveket felsorakoztatni mellettük.

Magyarán mondva: elrohant mellettük az idő. Ha megfontoljuk a Manuel Castells nevéhez fűződő elméletet a hálózati társadalomról, akkor egyet mondhatunk: az információs szakadék egyre nő a HTM közösségek esetében, akárcsak a többi provincián. A szóban forgó tévéműsorok pedig nem lépéshátrányban vannak, hanem egyre inkább csak tetézik e hátrányt, bár ebből a szempontból meg direkt jó, hogy hatásuk elenyésző, és közel sem múlik rajtuk annyi. A kérdést tehát úgy kellene megfogalmazni: mi legyen a közszolgálati tévézéssel a provinciák esetében?

Persze, ha kevésbé vagyok szigorú, látok pozitív jeleket: az, amit eddig szidalmaztunk, ti. hogy e közösségeket archaikus, múltba révedő, néptáncoló és fafaragó közösségekként mutatják be, háttérbe szorult, legalábbis a Duna Televízió naponta jelentkező Világunkjában, amely a legfontosabb ilyen jellegű vállalkozás ma. De ettől még nem lett hitelesebb és jobb tévéműsor.

Ennek pedig az az oka, hogy – ahogyan a médiaszociológusok mondanák – még mindig a valósághatás modelljében hisznek, amikor is képesek simán hatást kiváltani (ezt sugallják és követelik tőlük munkaadóik is), s minek eredményeképpen „a ’gyanútlan’ befogadók a média bemutatta valóságot nem konstruált világként, hanem az objektív valóságként érzékelik, és átveszik a média által használt nézőpontokat, szelekciós szabályokat, fogalomrendszert, fontossági és értékítéleteket”. Elmúltak azok az idők – már ha voltak –, amikor a közszolgálati tévék révén választásokat lehetett nyerni, a nézők kézpénzként fogadták el azt, amit láttak. Ehhez képest mi történt, különösen a Világunkban is, illetve a Duna TV és az MTV egyes műsoraiban egy hónappal ezelőtt: a felvidéki MKP melletti legtipikusabb politikai, illetve explicit pártpropaganda. Bemutatták a jelölteket a lehető legszocreálabb stílusban, stúdióvendégekként magyarázták a helyzetet a felvidéki politikusok, magyarellenesnek – s nem MKP-ellenesnek – nevezték a szlovák pártok összefogását stb. És mi lett az eredmény? Láthattuk. Még jó, hogy a szlovákok vagy az EU-sok nem látták e műsorokat, biztosan reagáltak volna beavatkozás címszóval.

De ez ellen senki sem tiltakozott, mert hát mi folyamatosan nagy veszélyben vagyunk – a HTM politikusoknak folyamatosan alákérdeznek a műsorvezető-riporterek, a szocialista érában nem volt ennyire kinyalva a valaguk a politikusoknak, mint itt. Az RMDSZ, a VMSZ, az MKP totális propagandát folytathat itt – csak valahogyan ez nem látszik meg az eredményeiken. Tehát ha pl. a Duna TV ezt annyira akarná is, mert erre kötelezik és ezt kérik tőle, akkor sem kellene csinálnia, hisz egyszerűen hatástalan. Az emberek nem vevők erre, és kész.

Jelenlegi koncepciójuk nem veszi figyelembe, hogy a közönség nem passzív néző és hallgató, a közönségviselkedés indítékokat vagy örömöt foglal magába, például a társas együttlétet és tartalomtól függően a médium használatának élvezetét. Amíg e média a HTM közösséget strukturálatlan egészként kezeli, nem veszi figyelembe differenciáltságát – kezdve onnan, hogy nem egy régióban élnek, egészen az életkori sajátosság mentén meghatározható különbségekig –, s amíg tehát a rituális és a propagandamodell nyomvonalán építkezik, azt hiszem, sajnos, nekünk itt nincs miről beszélnünk. Olyan célokat tűztek ki maguknak, amelyek a csodavárással egyenlők, mintha a mennyországot várnánk vagy magát a kommunizmust, ahol harmónia van, békés együttélése a nemzeteknek és nemzetiségeknek, testvériség-egység, nincs tőkés kizsákmányolás, konfliktus, még a generációk között sem stb. Nem tudom, észrevették-e: a HTM ifjúsági szubkultúrákról ugyanúgy nem vesznek tudomást, ahogyan ki voltak tiltva az ún. első nyilvánosságból a szocializmusban.

A televízió nem egy csodadoboz, amelyből csak úgy ömlik a sok okosság és igazság, a nép pediglen felvilágosul, és nemzetünk végre integrálódik. A Duna TV szándéka szerint ugyanis valami ilyesmit akar. Az egységes érzet kialakításához egységes képet akar kialakítani egy értékrendszerről. Ám fals ez a munkálkodás: attól nem lesz itt egységes semmi – és nem is kell, hogy uniformizálódjunk –, hogy a HTM-ság értékmegőrző, szinte rurális közösségként mutatódik be. Ez a francot sem érdekli, mert ez már nem így van, és – non plus ultra – azok meg, akik így élnek, egyszerűen nem tudják a Duna TV és az m2 adását fogni. De ez sem jut eszébe senkinek, mivel a HTM-ok tévénézési szokásairól és lehetőségeiről sincsenek felmérések.

A homályos nemzetképből még homályosabb műsorok keletkeznek. A modernizációra, az új technológiákra és minden egyébre azért odafigyelnek, így aztán az együvé tartozást kellene, hogy jelentse, amikor az egyik műsorban régiókként a bankkártya-használatot vizsgálják meg. De egy vajdaságit miért érdekelné az, hogy miképpen használják máshol a kártyát, a felvidékit meg miért az, amikor a budapesti stúdióban a szakértő elmondja a magyarországi adatokat a kártyahasználatról. A szerbiai gyermekágyi segély nagysága miért érdekelné a kárpátaljait?

Nem érdekli, mert nem érinti, s így unalmas. A televízió érdekesség és érintettség nélkül halott. A nagy narratívák nem illenek hozzá.

Én egy ún. HTM faluban élek, úgy ötezer magyar közt, és még sohasem hallottam, hogy az emberek arról beszélgettek volna, mit láttak a Duna TV-ben. Jó egy évvel ezelőttig azért, mert csak az nézhette, akinek volt szatellit-antennája, egy éve meg azért, mert kábeltévé van vagy ötven programmal, és a Duna TV és az MTV kisebbségi műsorai egyértelműen unalmasak. Még röhögni sem lehet rajtuk, mint mondjuk az Újvidéki Tévé egyes műsorain – amelyek minőségileg persze katasztrofálisak, de mégis közelebb állnak az emberekhez, hisz valamelyest aktuálisabbak és földközelibbek, a képernyőn megjelent újságírók rossz magyarsága meg abból a szempontból hitelesebb is, hogy a nézők is ezt a rossz magyar nyelvet ismerik, tehát érzik, a beszélő közülük való. Emezek viszont a közszolgálatiság jegyében, isten tudja, mikor, mit, honnan, kinek közvetítenek ízes budapesti szalonnyelven. Az Újvidéki Tévé híradója este hétkor viszont ezt vagy azt mégis bemond, ahogyan kiszámíthatóbbak a regionális rádióadók is. Ha az ember meg érdekes műsorokat akar a mindennapi életről, amolyan közszolgálatiasan, a horvát közszolgálati tévét nézi. A Tenger gyümölcsei című például biztosan népszerűbb, mint a Héthatár és a többi pesti műsor. A fodrásszal folyton erről beszélgetünk, a tengerről, és biztos, hogy nem csak velem ez a témája. A vajdasági magyarokat tapasztalataik miatt a tenger érdekli, nem az erdélyi havasok, és ezt a tévé nem fogja megváltoztatni, legfeljebb majd az idő. Mindenkit más érdekel, nagyon helyesen, de ebből a szétszórtságból nem kell és nem is lehet egységet kierőszakolni.

Az én kis falumban nemrégiben volt egy súlyos trichinosis-járvány – adekvát módon semelyik média sem tájékoztatott erről, rémhírek terjengtek, végül a helyi kábeltévé közleményéből tudtuk meg, mi van. Volt súlyos közlekedési baleset is, fiatal magyart gázolt el egy helybéli macedón, egykori rendőrségi ember. Napokig ez tartotta lázban az embereket. Újabban pedig egy falunkbéli leány, aki bejutott a Megasztár döntőjébe, ezzel kábé elleszünk májusig. A tv2 már többször járt a falunkban, még a munkanélküliségről is beszélt a lány, hogy ez szégyen-e a falun vagy sem stb. És ezen nincs mit fanyalogni. Bármely téren lekörözik e műsorok a közszolgálati próbálkozásokat, miután utóbbi egy köztes teret foglalna el – csakhogy ez egy légüres tér.

A HTM-ok – láss csodát – közösségekben élnek. Csak nem etnikai közösségekben élik mindennapjaik minden egyes percét, ahogyan azt a nemzetmentők elképzelik. Hanem pl. munkaközösségekben. Ha tanárokkal beszélünk – és mondjuk, a fiatalabbakkal –, megtudhatjuk, azért néznek bizonyos műsorokat, mert különben a szünetekben kimaradnának a beszélgetésekből, ergo ahhoz, hogy társasági lények lehessenek, tévét kell nézniük. És az RTL Klub műveltségi vetélkedőjéről értekeznek, mert hát az mégiscsak műveltség, nem olyan snassz, mint egy sorozat.

És ez így van jól – miért ne szórakozhatna, ráadásul épp a Milliomoson, egy tanárnő is? Senki sem él úgy, a műsorkészítők sem, de ők azt a mintát kínálják fel, hogy a HTM értelmiségi, különösen a tanárember, verssel kel és fekszik. Nemi életet is csak akkor él, ha a nemzet megmaradása a tét.

A kommunikátorok azonban nem csak emiatt hiteltelenek. A Mucuska-ügy kapcsán a Heti hírmondó erdélyi származású vezetője, Csáki úr Erdélybe akarta hazazavarni a kémkedéssel vádolt Szatmárit. A vajdasági kisebbségügyi miniszter pedig éppen az exvajdasági magyar tévésekre is gondolva mondta azt, hogy rossz képet festenek a Vajdaságról, ahelyett, hogy a pozitívumokat emelnék ki, ami pszichológiailag érthető is, hisz így tudják igazolni, hogy miért mentek el és miért nem jönnek vissza. Korhecz Tamás véleményével én ugyan nem egyezek, de mint vélemény érdekes, és alighanem nem is egyedülálló. Mert lehet, sőt, biztos, hogy a Duna TV professzionálisabb, mint a helyi tévék, de a befogadó is figyelembe veszi, honnan érkezik a hír, a műsor: gondoljunk csak a Szabad Európára a hidegháború idején. Gyökeresen más történelmi helyzet volt az, de sokan azt is külföldi és hazug propagandaként élték meg – ám itt a kommunikátor hitelességéről lenne szó. Mondok egy példát: mint visszahallottam, engem néhányan azért nem tartanak hitelesnek otthon, a Vajdaságban, mert a NATO-bombázások alatt emigráltam, és Budapesten is írtam az otthoni, szerbiai és vajdasági dolgokról. Legyinthetek én erre, hogy mekkora hülyeség is ez – de ez a szempont létezik, és alighanem nem csak esetemben merül fel.

Azt se feledjük el, hogy azok az újságírók, akik a határon túl dolgoznak a Duna TV-nek vagy az MTV-nek, az újságíró-kaszton belül, egyáltalán, a helyi közegen belül előrébb lépnek a társadalmi hierarchiában, s ez persze habitusukra, viselkedésükre is kihat. Természetesen a jobbak közé tartoznak, de státusuk rögtön más lesz, hisz a hazai viszonyok közepette mégis jobban keresnek. Az átfedésekről nem is szólva: ugyanazt eladják több helyre.

Az előbb már szóltam a média valósághatás modelljének lejárt szavatosságáról. A kutatók ma már inkább a performatív hatást kutatják – triviális, ámde igaznak tűnő állítás, hogy a közszolgálatiság kora a televíziózásban lejárt (már ha volt), és ebben a műfajban egyértelmű, hogy a kereskedelmi média korát éljük. Ahogyan erről a szakértők írják: a nézők motiváltsága válik a média befogadásának kulcsfontosságú tényezőjévé. Az a program gyakorol hatást, amely képes a nézőt mobilizálni, felkelteni a figyelmét és motiválni, rávenni arra, hogy elfogadja és működtesse a program által felkínált diskurzust, hogy felfüggessze távolságtartó, felszínes, passzív és gyanakvó befogadói magatartását.

A szóban forgó, úgymond, közszolgálati média viszont úgy viselkedik, mintha tükröt állítana a HTM-ság elé, amely egyben paszszív befogadó is. Csakhogy ebben az új korban az a műsor lehet sikeres, amely egyszerre tesz kísérletet a kreatív és alávetett befogadói magatartás aktiválására, hovatovább interaktív. Itt viszont csak alávetés van: lásd a szlovákiai választások esetét. Amikor is egyszerűen azt szajkózták, kire kell szavazni – a választás lehetőségének még az illúzióját sem kínálták fel.

A performatív megközelítés másik fontos eleme, hogy eszerint a média befogadásának középpontjában az identifikáció áll: „A média befogadója a műsorok fogyasztása révén teremti meg saját közéleti identitását, mégpedig azáltal, hogy azonosul valamely ’termelővel’ (párttal, műsorral vagy személyiséggel), belehelyezkedik a termelő által felkínált diskurzusba, és azon belül fogalmazza újra önmagát.” Csakhogy ezt az önazonosulást nem kínálják fel, azt például a Megasztár teszi meg. Propagandájuk, amely elsősorban a HTM pártok propagandájaként jelenik meg, legfeljebb az idült szavazókra hat, új nézőket nem vonz. Ne feledjük, hogy a HTM-ok edzett tévézők: noha a többségi tévék rájuk öntötték a szocialista propagandát, majd – például Szerbiában – a milosevicsit is, ezeknek sohasem ültek fel. Kondicionálódtak, miközben a tévézés e módszere még mindig kiskorúakként kezeli őket, akiket fel kell emelni valahová. Azoknak beszél a doboz értékről és hagyományról, akik így vagy úgy megőriztek értékeket és hagyományokat, olykor – ha a hivatalos diskurzust nézzük – túlságosan is. Az új nemzedékek számára ez még kiüresedettebb beszéd, és a hiba nem az ő készülékükben van, az, hogy számukra e műsorok nem mondanak semmit, a kereskedelmiek meg igen, megint csak nem az ő kiskorúságukról szól. Egyébként érdekes megfigyelni, hogy a HTM újságírók terepi riportjaikon hogyan bánnak a megszólaltatott, ún. egyszerű emberekkel: akárha kandi kamera lenne, nem mulasztják el, hogy bevágják azon részeket, amikor értetlenül állnak egy-egy kérdés előtt, illetve ha nem tudnak válaszolni az egyébként is értelmetlen kérdésekre. A HTM elittől, a meghívott vendégektől, pártcsinovnyikoktól viszont sohasem mernek így kérdezni.

Bízzunk-e? Rossz a kérdésfeltevés. Még a piacban meg az emberekben sem kell bíznunk, világos, hogy ez a típusú tévézés nem kell, idejét múlta. A nyilvánosság története jól mutatja, hogy minden erőszakos beavatkozás e rendszerbe végül mivel jár – magának a médiának a kiüresedésével, de a rendszer korrigálja önmagát. Úgy gondolom, a magyar közszolgálati média erőlködésére a HTM-ok körül már kár a szót pazarolni, és inkább azon kellene morfondírozni, hogy a HTM közösségek hogyan emelhetők ki az információs szakadékból. Ez alighanem a fontos.

A szerző Vajdaságban élő író

(Az előadás Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány „A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média” című konferenciáján hangzott el.)