Miért (ne) utáljuk őket?

RAVASZ ÁBEL

A folyamatot – a témát – valójában már a sajtóban gyakran Iszlám Államnak aposztrofált, általam inkább (az iszlám szó kisajátítása ellen tiltakozandó) Kalifátusnak nevezett szervezet megjelenése és térnyerése indította be. Irak és Szíria azonban messze van, így a közvéleményt inkább az indította be, hogy Európa szívében is terrortámadásokat hajtottak végre radikális iszlamisták.

A népnemzeti politikai elitek reakciója kiszámítható volt: élve a lehetőséggel, sok képviselőjük öntött további olajat a tűzre, a történteket egyfajta civilizációs harcként lefestve, esetleg a multikulturalizmus bukását vizionálva. Ez az értelmezés egyébként végigfutott a szlovákiai közéleti és politikai elitek teljes spektrumán, a liberálisoktól a balosokon át egészen a keresztény-konzervatívokig akadt olyan releváns közszereplő, aki ilyen jellegű értelmezési keretet választott az eseményekkel kapcsolatban. De a dolog a legjobban a szélsőjobboldaliaknak megy, akiknek „hazai terep” a kategorikus, sőt manicheánus (a világot jóra és rosszra osztó) beszédmód. De vajon miért van ennek az értelmezési módnak közönsége abban a Szlovákiában, ahol a bevándorlás minimális, a bevándorlókkal kapcsolatos problémák száma pedig elenyésző?

Kulináris találkozók

Frank-Olaf Radtke német oktatáskutató kategóriáit továbbgondolva három olyan területet neveznék meg, ahol a civilizációs/multikulti-ellenes beszédstratégia érdekes lehet a közönsége számára. Az első ezek közül a kulináris, fogyasztói vonal. Az átlag szlovákiai állampolgár a leggyakrabban a városokban megjelenő, valamely etnikumhoz kapcsolódó éttermekben és boltokban találkozik személyesen bevándorlókkal. Sokak viszonya ehhez is ambivalens: az ilyen éttermek jelenléte egyrészt új lehetőségeket tesz elérhetővé a fogyasztóknak, másrészt azonban sokan félnek vagy legalábbis irritációt éreznek, ha újszerű, szokatlan jelenséggel kerülnek szembe. Arról nem is beszélve, hogy a munkanélküliséggel küzdőket sokszor zavarja a bevándorlók vélt vagy valós gazdasági sikeressége. A kulináris találkozók efféle ambivalenciáját használják ki a nacionalista rétorok, amikor olyan őrületekkel reagálnak a biztonságpolitikai kihívásokra, hogy fel kell számolni a török ételeket áruló kebabosstandokat stb. Szlovákiában a bevándorlóknak intézményei (közösségi terek, iskolák, imahelyek) alig-alig vannak, ezért az általuk üzemeltetett boltok és éttermek válnak a gyűlölet fókuszpontjaivá, ott válik megfoghatóvá az egyébként amorf idegenkép.

A tolerancia ködképe

A második szint a pedagógiai-kulturális. Nem történhet terrortámadás anélkül, hogy valaki be ne mondaná: most már le kell számolni a tolerancia eszméjével vagy a multikulturalizmussal, mert csődöt mondott. Ha ezt egy népnemzeti politikus állítja, az némileg kevésbé problémás, mint amikor az ország kormánya teszi, gondolva itt például Miroslav Lajčák külügyminiszternek a párizsi események utáni kijelentéseire. A fő érv itt az, hogy miközben a nyugati társadalmak olyannyira toleránsak a mássággal szemben, a bevándorlók a gesztust nem viszonozzák. Ebben az esetben azt gondolom, hogy az érv egy csalóka képzeten alapul, az pedig az, hogy a ma közép-európai közbeszédje és közoktatása valaha is eljutott volna a toleranciáig.

Nyugat-Európában az eszmecsere a pedagógiai multikulturalizmus gondjairól abból adódik, hogy az állam által üzemeltett rendszerek ideológiai nyitása a kisebbségek felé nem talált megfelelő minőségű partnerekre egyes egyre inkább bezárkózó, tömbösödő muszlim közösségekben. Szlovákiában egyrészt ilyen közösségek nincsenek, másrészt sem az állam, sem a tőle független közbeszéd, sem a közoktatás nem nevezhető a tolerancia, urambocsá’ a multikulturalizmus fellegvárának. Egy olyan országban, ahol az őshonos kisebbségeknek sincs meg a legalapvetőbb kollektív autonómiájuk sem, kár ilyesmiről beszélni. Ettől persze ez jól hangzik, és mindazok, akik úgy érzik, hogy a közbeszédből valóban kiszorított gyűlölködő beszédmódjuknak lenne tér a nap alatt, boldogan hallgatják a multikulti bukásáról szóló lózungokat.

Nyugtalanító szaporulat

A harmadik terület pedig a demográfiai. Nem telhet el hét anélkül, hogy valaki ne vizionálná az őshonos lakosság bevándorlók általi „túlszaporodását”. A probléma általában a romák kontextusában merül fel, de ha minden olyan esetben kapnék egy eurót, amikor (általában kereszténydemokrata) aktivisták megpróbálják nekem elmagyarázni, hogyan haladunk Szlovákia muszlimok általi átvételéhez, nos, az nem lenne rossz fizetéskiegészítés.

A másik csoport, amelyről általában feltételezni szokták a nyugtalanító szaporulatot, a kínaiak (talán a kínai éttermek sikeressége meg az „egymilliárd kínai” közismert ténye révén). Ez az értelmezési keret egyébként nagyrészt Nyugat-Európából importált, és ott van is valamiféle alapja: Rotterdam, London és Berlin gyengébb idegzetű konzervatív lakosait nyilván erősen irritálja a bevándorlók nagy tömege, de hogy Pozsonyban (vagy mondjuk Zsolnán) az ilyen félelmek alaptalanok, az nem kérdés.

Ez a három terület egy szélesebb csoport megszólítására alkalmas. A kulináris dimenzió elsősorban a gyenge szociális helyzetűek irigységét próbálja mobilizálni. A pedagógiai dimenzió a magukkal otthonról intoleráns beszédmódot hozó, annak a közbeszédből való eltűnését megemészteni nem tudó rétegnek az ún. PC (politikailag korrekt) beszédmód elleni gyűlöletére épít. A demográfiai dimenzió pedig az önjelölt nemzetpolitikusok között tarol. Mindhárom dimenzió korábbi reflexekre és narratívákra épül. A kulináris az antiszemitizmusból kölcsönöz: a zsidó üzletek és érdekeltségek elleni támadások annak nagyon fontos részét képezték, és a gazdasági erő vélt vagy valós egyenlőtlensége az antiszemitizmus legfontosabb propagandaeszközének tekinthető. A pedagógiai dimenzió az antiliberalizmus napjainkban virágzó hagyományát gondolja újra, liberális gondolati terrort vizionálva. A demográfiai dimenziónak pedig egyértelműen a romaellenesség ágyaz meg, amelynek unokatestvére például az USA-beli feketeellenesség is.

A gyűlölet hagyománya

Hát ez, mármint a különböző dimenziók bekapcsolásának lehetősége és ezáltal a legkülönbözőbb közönségek egyszeri megszólításának ereje az, ami olyan vonzóvá teszi a civilizációk csatájáról szóló vagy akár a multikulturalizmus-ellenes megszólalásokat egy olyan országban, ahol a bevándorlásnak alapvetően témának sem kellene lennie. Ma Szlovákiában összesen mintegy 70 ezer bevándorló él, kétharmaduk uniós állampolgár, további tizedük ukrán. A megmaradt mintegy 17 ezer fő az összlakosság 0,3 százalékát teszi ki, ez funkcionálisan a nullával egyenlő. Aki gyakrabban utazik Európában, tudja, hogy Pozsony a bevándorlást tekintve az egyik leghomogénebb főváros a régióban, hogy az ország maradék részéről ne is beszéljünk.

A helyzet tehát az, hogy a bevándorlóellenes – vagy konkrétan muszlimellenes – retorikát használó politikusaink és elemzőink nem tesznek mást, mint hogy átvesznek nyugat-európai (és egyébként emellett oroszországi) értelmezési kereteket olyan problémákkal kapcsolatban, amelyek ugyan az említett régiókban kiterjedtek és relevánsak, nálunk viszont minimális jelentőséggel bírnak. Teszik és tehetik ezt azért, mert van rá közönség. Az antiszemitizmus, az antiliberalizmus és a romaellenesség megágyazott azoknak az értelmezési lehetőségeknek, amelyek vonzóvá teszik az ilyen lózungokat a saját társadalmi helyzetüket vesztesnek vagy vesztésben levőnek érzők közt.

A másság gyűlöletének jelentős hagyománya van, és ez a hagyomány azokban az esetekben is képes működni és erőt kifejteni, amikor a „mások” objektíven semmiféle veszélyt nem jelentenek az őslakosokra. Ez, ha az olvasó megengedi a szubjektív és egyáltalán nem analitikus megjegyzésemet, nagyon szomorú.

Retorika és realitás

Mit lehet tenni? Egyrészt ott van a közbeszédben megszólalók felelőssége. Aki egy élhető, toleráns, elfogadó országban szeretne élni, az sokat tehet ezért azáltal, ha a közbeszédben nem terjeszti a fenti és hasonló értelmezési kereteket. Sok olyan személyt ismerek, aki általában toleráns, de van egy-két „kedvenc” csoportja, amelynek azért oda-odaszúr. Ennek minősített esete a liberális iszlámellenes narratíva (lásd pl. a magyarországi ATV hírműsorait), amely nem képes azon belátó rétegzettség alkalmazására az iszlámmal kapcsolatos témákban, mint teszi azt a többi csoport esetében. A másik rész pedig a közbeszédbe elsősorban befogadóként bekapcsolódók (például az átlagolvasó) lehetősége a szelekcióra. Érdemes az uszító retorikát összemérni a valósággal: valóban a kebabos miatt nincs munkája az unokaöcsémnek? Valóban a tolerancia diktatúrájában élünk, ahol nem lehet elmondani, amit az ember gondol? Valóban túlszaporodnak minket a muszlimok, és az unokánk már mecsetbe fog járni? Ezekre a kérdésekre a válasz három nem (a népszavazásos áthallás nem a véletlen műve). Ha pedig nem, akkor az erre nyíltan vagy közvetetten utalgatók mondandója értelmetlenné válik, lelepleződik mint propaganda, előítélet és/vagy politikai taktika, és akkor azt nemcsak terjeszteni, hanem komolyan venni sem kell.

Persze eljöhet az az idő, amikor Szlovákiának is szembe kell néznie a bevándorlók tömegei által generált integrációs kérdésekkel. Ez az idő azonban nem a következő hónapokban jön el, ha egyáltalán eljön valaha. Szlovákia nem multikulturális ország, így multikulturalizmusa nem vallhatott kudarcot. Majd akkor javítsuk ki a multikultit, ha már egyszer bevezettük.