Miért késik az egyetemek típusonkénti besorolása?

Somogyi Tibor felvételeMészáros Andrással, a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének oktatójával egyebek mellett arról beszélgettünk, hogy mindez a későbbiekben milyen következményekkel jár/járhat Szlovákia szempontjából. A beszélgetés felveti azokat a problémákat is, amelyek a felsőoktatás finanszírozásával és az egyetemi tudományos kutatómunka státuszával függnek össze. Ha mindezeket a dilemmákat összekapcsoljuk az elkerülhetetlenül jelentkező politikai döntések mikéntjeivel, akkor kiderülhet, hogy egy rendkívül szerteágazó és alighanem közvetlen érdekeket is érintő kérdéskörrel állunk szemben.

Mit jelent az, hogy az Akkreditációs Bizottság és az oktatási tárca megszegi a felsőoktatási törvénynek azon szakaszát, amely az egyetemek besorolását írja elő?

Tulajdonképpen arról van szó, hogy 1992 és 1998 között a szlovákiai egyetemek értékelése folyamatos volt, és mindennek megvoltak a finanszírozási következményei is. 2000 óta azonban az oktatási tárca nem veszi tekintetbe az egyetemek közti szintkülönbségeket, és a 2002-ben hozott törvény rendelkezését, amely szerint 2004-ben el kellett volna kezdeni a felsőoktatási intézmények komplex akkreditálását. A törvényt megszegve nem az Akkreditációs Bizottság, hanem a minisztérium alkalmazottja dolgozta ki az akkreditáció normáit. Eredetileg ugyanis az volt a döntés, hogy ezeket a normákat a minisztérium az egyetemek véleményezése után hagyhatja jóvá. Az evaluáció és a minőségellenőrzés öt éve egy helyben toporog. („Rossz nyelvek” szerint azért is, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalom hathatós politikai segítségével létrehozott rózsahegyi egyetem nehogy a szakfőiskola kategóriájába kerüljön. Az oktatási miniszter pedig tudvalevőleg kereszténydemokrata politikus. Az MKP és a KDH ilyen jellegű érdekegyeztetéseit most ne is említsük!) Mindennek rendkívül negatív következményei vannak abból a szempontból is, ahogyan Szlovákia a tudományos kutatások hatékonyságát illetően lemaradt a környező országok tekintetében.

Miben mutatkozik meg mind-ez?

Szlovákiára a stagnáció, a környező országokra pedig kb. ötvenszázalékos emelkedés a jellemző. Ha Szlovákiát összehasonlítjuk Csehországgal, Magyarországgal, Lengyelországgal, Ausztriával, Szlovéniával és Észtországgal, mindegyik vonatkozásban Szlovákia húzza a rövidebbet. (Csupán két példa: 2001 és 2003 között az SCI-publikációk, vagyis a nemzetközi adatbázisban jegyzett publikációk száma Csehországban 3755-ről 5280-ra emelkedett, mialatt Szlovákiában 2179-ről 2124-re csökkent. Magyarország esetében ugyanez a mutató a következőképpen alakult: 2001-ben 3666, 2003-ban pedig 4776 volt a publikációk száma.) Ha meggondoljuk, hogy Csehország 1993 után csaknem azonos starthelyzettel rendelkezett, mint Szlovákia (még akkor is, ha figyelembe vesszük az eltérő kulturális hagyományokat, valamint a művelődéshez való viszonyulás különbözőségeit), és hogy Magyarország is közeli rokonságot mutat Szlovákiával, akkor még inkább megszívlelendők ezek a mutatók, amelyek persze gyors lemaradást tükröznek, és a leszakadás rémével is fenyegetnek. Az egyetemek finanszírozása jelenleg Szlovákiában nem az egyes intézmények tudományos tevékenységére és hatékonyságára, valamint a mester- és doktorképzés szintjének elbírálására épül, hanem a tömegképzés mennyiségi mutatóit veszi alapul. Ezért fordulhat elő az az anomália, hogy azok a felsőoktatási intézmények, ahol éppen a második szinten folyó tömegképzésre és a levelező tagozatos hallgatók példa nélküli arányára (amelyik néhány egyetem esetében 40-50 százalékot is kitesz) helyezik a hangsúlyt, nagyobb mértékben részesülnek az állami költségvetésből. A miniszter urat és kiszolgálóit úgy látszik, nem érdekli, hogy egyértelmű kontraszelekcióról és a törvény szabotálásáról van szó. És mindezt az MKP – amelyik büszke az oktatási politikájára (sic!) – dzsentri nemtörődömséggel veszi tudomásul. Vagy talán érdeke is fűződik hozzá? Itt ugyanis nemcsak szakmai, hanem politikai problémával is szembesülünk. Szakmai az, hogy a minisztériumi tisztségviselő (ismétlem: nem a törvény megkövetelte Akkreditációs Bizottság) által kidolgozott és a minisztérium által jóváhagyott kritériumok semmilyen korábbi kritériumrendszerhez nem kapcsolódnak, homályos megfogalmazásokat tartalmaznak, pontatlanok, és főként bizonytalan az, hogy kik fognak a megnevezett 26 munkacsoportban dolgozni, és ezeknek a munkacsoportoknak a tevékenységét milyen módon fogják koordinálni. A politikai felelősség kérdését veti fel az, hogy egyértelműen a törvény megszegéséről van szó, és ezt egyetlen politikai párt sem tette szóvá. Mindez a külső szemlélőben felébreszti azt a gyanút, hogy valamiféle furcsa – de az egyes szereplők szemszögéből alighanem eredményes – összejátszásról lehet szó az Akkreditációs Bizottság, az oktatási minisztérium és az érintett politikai pártok között. Mindez akkor válik egyértelművé, amikor a törvény normái szerint a felsőoktatási intézményeket három kategóriába – tudományegyetem (a szlovák terminológiában výskumná univerzita), egyetem, szakfőiskola – kellene sorolni, a megfelelő finanszírozási következményekkel együtt.

Milyen feltételei vannak a típusonkénti besorolásnak?

A tudományegyetemek közé való besorolásnak komoly feltételei vannak a mester- és doktorképzés, valamint a tudományos kutatások tekintetében. Elegendő, ha csupán röviden áttekintjük, milyen tudásszintet és képességeket várunk el a végzősöktől a felsőfokú alap-, a mester- és a doktorképzés szintjén. A felsőfokú alapképzés (Bc-szint) a legegyszerűbb ebben az esetben, mert itt nem várható el a végzős hallgatótól semmilyen önálló kutatás. A mesterfokon már feltétel, hogy a végzős hallgató képes legyen saját szakjának rendszerszerű értelmezésére és a felmerülő problémák kritikai elbírálására. Fogékony a szakot érintő újszerű megközelítés iránt, és éppen ezért mindezt alkalmazni tudja saját kutatásaiban. A Bc-szintet meghaladó elméleti megalapozás nyomán alkalmassá válik, és a bonyolult helyzetekben is döntéseket tud hozni. A doktorképzésben részt vevő hallgató már nemcsak a kész ismereteket tudja alkalmazni, hanem saját kutatásai nyomán olyan új és eredeti ismereteket termel, amelyek a megfelelő opponentúrák után publikálásra érettek. A PhD-címet megszerzett hallgató olyan képességekkel kell hogy rendelkezzen, amelyen alapján bonyolult és koncepcionális jellegű kérdéseket is meg tud oldani.

Egy osztályozásnak óhatatlanul lehetnek nyertesei és vesztesei. Az egyetemek körében melyek lehetnek ebben a tekintetben különösen érintettek?

Miroslav Urban professzor, a Komenský Egyetem Természettudományi Karának tanára néhány munkatársával együtt felmérte azt, hogy a 24 szlovákiai felsőoktatási intézmény közül (mindegyik egyetemnek nevezi magát, még akkor is, ha csak Bc-szintre akkreditált képzést biztosít) melyek felelnének meg ennek a feltételrendszernek. Ha egy tudományegyetem meg akar felelni küldetésének, akkor megfelelő arányban kell lennie a mesterképzésben, de főként a doktorképzésben részt vevő nappali tagozatos hallgatóknak és a publikációknak. Ebből a korrelációból ugyanis kiolvasható az, hogy mennyire alapozódik a képzés az alkotói készségekre. Ebből a szempontból a 24 felsőoktatási intézményből csak 4 egyetem felelne meg a tudományegyetemekkel szemben támasztott követelményrendszernek. (Lásd a csatolt ábrát!) Ha ugyanígy összevetjük az SCI-idézettséget a mesterképzésben levő hallgatók létszámával, akkor szinte hajszálra azonos eredményt kapunk: tudományegyetemi besorolást csupán a Komenský Egyetem, a Szlovák Műszaki Egyetem, a P. J. Šafárik Egyetem és a kassai Állatorvosi Egyetem kaphatna. Más szempontból, de ide sorolódna még a Színművészeti Főiskola és a Képzőművészeti Főiskola. Az összes többi felsőoktatási intézmény messze lemaradva tőlük a szimpla egyetemi vagy szakfőiskolai besorolás szintjét üti csak meg. Ha valaki azzal az ellenvetéssel élne, hogy a megnevezett egyetemeket a természettudományok és a műszaki tudományok preferált SCI-idézettsége emelte erre a szintre (a Komenský Egyetem Természettudományi, illetve Matematika és Fizika Karának vannak olyan publikációi, amelyeket több mint négyszázszor, illetve háromszázszor vagy kétszázszor idéztek nemzetközileg jegyzett szakmai folyóiratokban), akkor megjegyzendő, hogy pl. a Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara is testhosszal vezet más egyetemek humán- vagy bölcsészkarai előtt: 2000 és 2004 között 80 a publikációk és 23 az SCI-idézettség száma. Érvényes ez nemcsak a publikációk számát tekintve, hanem az SCI-idézettség szemszögéből is, hiszen a második helyen az Eperjesi Egyetem Bölcsészettudományi Karának feleannyi publikációja és SCI-idézettsége van, míg az összes többi egyetem bölcsészkarának összességében nincs annyi publikációja, mint az eperjesi karnak, SCI-idézettsége pedig egyáltalán nincs. Ebben a vonatkozásban csak hab a tortán, hogy a Komenský Egyetem mint Szlovákia legrégibb és legrangosabb egyeteme a leginkább alulfinaszírozott Szlovákiában. Természetes, hogy az egyes tudományos diszciplínák esetében más és más normák működnek a tudományos teljesítmény elbírálására, ennek ellenére azonban különböző nemzetközi adatbázisokból kiolvasható nemcsak az országok tudományos „rangsorban” elfoglalt helye, hanem a felsőoktatási intézmények és tudományos akadémiák „sorrendje” is. Urban professzor adatai szerint Szlovákia a 43. helyet foglalja el, Szlovákián belül pedig három intézmény említődik meg: a Szlovák Tudományos Akadémia 511 publikációval és az egy publikációra eső 5,32-es idézettséggel; 898 ugyanez az arány a Komenský Egyetem esetében, illetve 5,32; a Szlovák Műszaki Egyetemnél pedig 1369, illetve 3,76.

Milyen tanulságokkal jár mindez?

A mondottakból egyértelműen kitűnik, hogy nincs igaza az oktatási minisztériumnak, amikor azt állítja, hogy nehéz és bonyolult dolog áttekinthető, korrekt, megfelelő motivációkat alkalmazó és hosszúlejáratú kritériumrendszert kidolgozni. Valószínűbb, hogy nyilvánosan meg nem fogalmazott érdekek gátolják egy ilyen normarendszer kidolgozását és elfogadását. Urban professzor az említett adatokat a Komenský Egyetem Tudományos Tanácsa előtt ez év novemberében ismertette, szívesen idéznék a továbbiakban is tőle: „A felsőoktatási intézmények olyan jellegű finanszírozása, amely nem veszi teljes mértékben figyelembe ezen intézmények kutatási potenciálját és alkotásra késztető oktatását, igazságtalan, erkölcstelen, társadalmilag káros, árt a szlovákiai tudományos kutatásnak, a MINERVA tervezetnek, és a felsőoktatás reformellenességét jelenti. A szükségszerű és az OECD jelentésében már 1992-ben ajánlott diverzifikáció első lépéseként az idealisták számára már ebben az évben, a többiek számára pedig jövő év januárjában meg kellene nevezni a tudományegyetemeket.” Tegyük hozzá, hogy ezért az állapotért mindenekelőtt az oktatási minisztérium (és az Akkreditációs Bizottság) a felelős. De felelősek vagyunk mi is mindannyian, akik a helyzet ismeretében nem tudjuk rákényszeríteni a politikusokat arra, hogy azt tegyék, amire felesküdtek: a társadalom szolgálatára. A társadalom jövője pedig az oktatás minőségétől függ elsősorban. Ennél nem lehet magasabb szempont.

A jelek szerint azonban mégiscsak léteznek ahogyan ön fogalmaz magasabb szempontok.

Valóban, a politikusaink számára úgy látszik, számításba jönnek „magasabb” szempontok. Engedtessék meg nekem, hogy a legfrissebb és a legfelháborítóbb esetet említsem. A magyarországi Szülőföld Alaphoz Szlovákiából két felsőoktatási pályázat érkezett: az egyiket a Selye Egyetem, a másikat pedig közösen a nyitrai Közép-európai Tanulmányok Kara, a pozsonyi Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék valamint a besztercebányai Hungarisztika Tanszék nyújtotta be. Tették ezt az utóbbiak annak ellenére, hogy előre a tudomásukra hozta a Selye Egyetem rektora, hogy a támogatást Komárom kapja meg – természetesen az MKP hathatós közbenjárása nyomán. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a pozsonyi tanszék tudományos teljesítményéhez és tradíciójához, akárcsak a nyitrai intézmény magyar pedagógusképzésben szerzett érdemeihez és a besztercebányai tanszék eredményeihez sem férhet kétség. Ugyanakkor ezek az intézmények akkreditált mesterfokú és – Pozsony esetében – doktorképzéssel is rendelkeznek. No és mi lett a pályázatok sorsa? A három intézménynek együttesen 1,7 millió forintot, Komáromnak pedig 27 millió forintot ítéltek meg. Nos, hogy ez arcpirító és megalázó döntés, az egyértelmű. Merthogy egyebek között azt az üzenetet is hordozza, hogy szlovákiai magyar egyetemista csak az, aki Komáromban tanul. Mert csak ők érdemlik meg a támogatást. Ugyanakkor pontos képet nyújt arról, hogyan képzeli el az MKP és a védőszárnyai alatt megbúvó és csupán Bc-szintű képzést nyújtó Selye Egyetem (sic!) a szlovákiai magyarság intellektuális felzárkóztatását az európai szintű képzéshez. Ezek után – kérdezem – vajon milyen vehemenciával fogja támogatni az MKP az egyetemek rangsorolását? A választ adja meg mindenki maga.