Miért jó a Kalligram júniusi száma

Jó az, ha egy lap, mint például a Kalligram, folyamatosan képes a megújulásra, tartalmi-formai jellegzetességei megőrzése mellett az állandó változatosságra, a finom, de annál feltűnőbb módosításokra. Na most ennek fényében például az, hogy a folyóirat megint nagy bőséggel biztosít teret a fordításirodalomnak, csak ismert arculatának és törekvéseinek jellegét erősíti, a különösséget ebben az Azbuka nevű összeállítás jelenti. Mely blokk két tanulmányból áll, Mihail Bergéből és Borisz Dubinéból (Gyürky Katalin és Szíjártó Imre fordítása); az elsőnek a címe Az irodalomközpontúság kialakulásának tendenciája az orosz kultúrában, ez néhány századra visszamenőleg térképezi föl az irodalomteremtésben részt vevők szerepét, szerepük kialakulását, jelentőségét és gyengülését, árnyalt példák sorával, például azzal, hogy a 20. század elején „kialakul a populáris szerzőtípus, aki, mivel a szobája csendjében alkotott remekműveivel nem érte be, a nagy folyóiratok számára recenziókat, útleírásokat, bírálatokat írt”, s ily módon „a különböző fajtákra oszló irodalmi foglalkozás már jóval több reményt nyújtott a jövedelemforrásra”. Ehhez a kiváló dolgozathoz kötődik szabadon a másik (A klasszikus és a populáris – az irodalom mint ideológia és mint civilizáció), ínyenceknek való fejezetekkel a nemzeti klaszszikusok államosításáról (Puskin-nap és társai), a tömegtájékoztatás és a szórakoztatóipar meg a fogyasztás (divat, reklám és társaik) hatása a társadalomra, valamint az eltömegesedés jelensége (aggodalom, bizalmatlanság, elutasító és védekező reakciók stb.). Nem új, de egyik fontos és figyelemreméltó tétele a dolgozatnak, mely nem állítja szembe az avantgárdot a populáris irodalommal, mondván, hogy „az avantgárd eszmei ellensége, esztétikai ellenlábasa és piaci versenytársa a művészi tradicionalizmus sajátos formája volt és maradt: a »klasszikusok« előtti szolgai hajbókolás, a kanonizált történetek és stilisztikai sémák gépies ismételgetése”.

A szépirodalom-fordítások közt nem a forrásszövegek meglepőek, hiszen Patrik Ouředník, Pavel Vilikovský cseh és szlovák részről vagy a lengyel Wislawa Szymborska és különösen Stefan Chwin akár Kalligram-szerzőként is azonosíthatóak; az újdonság erejével inkább a lapban eddig kevésbé gyakori szerzők és műveik szerepeltetése hat; a teljesség igénye nélkül ide sorolhatók a szlovák Erik J. Groch versei (Tóth László fordításai), a szintén szlovák Vladimír Balla novellája (György Norbert fordítása) és a cseh Michal Ajvaz regényrészlete (Benyovszky Krisztián fordítása). Jó, ha egy lap, mint például a Kalligram, kihasználja az elismert műfordítóban (mint amilyen például Tóth László) rejlő készségeket, tapasztalatot és invenciót; ha olyan jó tollú prózaírót (György Norbert) is megmozgat, aki a fordításban ugyan kevésbé gyakorlott, ám kellő mértékben képes magát a kiválasztott prózában elhelyezni; ha a külföldi szerző új munkájának tolmácsolására az őt a magyar nyelvterületen meghonosító fordítóját (Benyovszky Krisztián) kéri föl. Mindezzel távolról sincs még kimerítve a Kalligram júniusi számának fordításanyaga, de feltétlen szólni kell a lengyel fejezethez kötődő beszélgetésről Stefan Chwinnel – Marta Frišová és Andrea Puková (Szaniszló Tibor fordítása) kérdezi a sokoldalú művészt közép-európai (társadalmi, közéleti, politikai, történelmi) jellegűnek mondható témákban.

Az eredeti magyar irodalmat igazából csak (de nagy súllyal) Marno János és Nádasdy Ádám versei képviselik, valamint a náluk lényegesen fiatalabb Sirokai Szabó Mátyáséi („Ülök a semmi sztélén…” – ezzel a frappáns szerkezettel indul Hálója kivetve című versének egyik szakasza), valamint Grecsó Krisztián regényrészlete (ehhez tartozik most az ismert Zsebtükör rovat). A lap végi kritikai rovat Peter Michalovič nagyszerű regényolvasatával indul, Kukorelly Endre TündérVölgyéről (Beke Zsolt fordítása): „Az írás nem az emlékezet alázatos szolgája, hanem a feltűnést kerülő diktátor…” Ugyanitt olvasható egy rövid, de igazán jó olvasókedvet gerjesztő recenzió a Benyovszky-féle Mukařovský-kötetről (Szemiológia és esztétika).

A júniusi Kalligram színeit kívül-belül a zöld árnyalatai adják, a fűzöld és a tengerzöld (a kedves szemének zöldje); aki épp nyaralni vagy csak utazni készül, vegye magához a lapot, a röpke száz oldal kis rekeszben is elfér, vagy könnyen tartható, és jó szórakozást kínál annak is, aki saját olvasási szokásainak és ízlésének rabja, de azért mindig valami újra, változatosságra is vágyik (akár pl. képregényre). Jó az, ha egy lap, mint például a Kalligram ilyeneknek is ajánlható.