Mi lesz velünk, édes Erdély?

Köztudott, hogy Magyarországon minden második, úgymond „kulturális menedzser” erdélyi származású. Az is közhely, hogy az erdélyieket, az ún. „erdélyiséget” a többi határon túli magyar népek iránti viszonyuláshoz képest mindig is valamilyen kultikus, már-már vallásos imádat lengte körül odaát, főként értelmiségi körökben. Lévén pályaszéli megfigyelő a néprajz és a szociológia tudományában, nem lehet rövid dolgozatom célja, hogy a magyarországi „erdélyizmus” eredőit tudományos alapossággal járja körbe. Vonatkozó állításaim csupán tapasztalati úton fogantak ugyanis. Egyrészt valamikori gyakorló népművelőként – mára, lásd, mint fent, „kulturális menedzser” – szembesültem a feltétlen Erdély-imádattal. A rendszerváltást követően pedig számos kulturális irányultságú testület, alapítvány, kuratórium tagjaként adódott alkalmam megfigyelni, hogy a romániai magyar pályázók általában minő megkülönböztetett tisztelettel, szinte protekcionizmussal kezeltettek a szóban forgó testületekben. Ilyenkor persze majdnem mindig kiderült, hogy az efféle testületeket vezénylő állami hivatalnokok valamelyikének felmenői romániai magyarok voltak. De legalábbis ők maguk évente el szoktak volt látogatni, teszem azt, a házsongárdi temetőbe, el-elbúsongtak a Hargitán, Kolozsvárott a Mátyás-szobor tövében, de minimum valamely partiumi menyecskének csapták kölyökkorukban a szelet.

Hangsúlyozandó, a némiképpen ironikusnak tetsző felhang ellenére, a legkevésbé sem szeretnék holmi ellenségeskedést szítani a magyar testvérek, konkrétan a szlovákiai meg a romániai magyarok között. Annál is kevésbé, mivel hús-vér emberek tanúsíthatják, hogy annak idején többedmagammal engem is elragadott a hév, amikor a kommunizmus végóráiban expedíciót szerveztünk legendás Tőkés atyánk félig-meddig önként vállalt templomi fogságból történő kimentésére. Az expedíció persze nem valósulhatott meg, hiszen a Ceaucescu-rezsim, ugye, korántsem volt holmi kisdedóvó. Mint ilyen, elnyomó gépezete játszi könnyedséggel bármikor képes volt megakadályozni, hogy a külföldről beszivárogni szándékozó önjelölt értelmiségi kommandók kikezdhessék ugyancsak legendásan szilárd fundamentumait. Más lapra tartozik, hogy a vörös birodalom eme olyannyira bevehetetlennek tartott végvára is szinte szappanbuborékként vált aztán semmivé valamennyi közép-európai tartományával együtt. A magyarországi, sőt a közép-európai magyar népesség Erdély-kultusza viszont, többek között, épp a kemény kommunista elnyomás miatt maradhatott máig hatóan életképesnek. Hiszen a romániai magyarok ellenében annak idején kiötölt hírhedt faluromboláshoz hasonló asszimilációs hatalmi ámokfutás példátlan volt a Kárpát-medencében. Nem beszélve a magyarság általános trianoni frusztráltságáról, amelynek talaját valós és kitalált nemzeti hagyománykultusz is táplálta. Most azonban tekintsünk el ez utóbbi fenoméntól, hiszen számos avatott s még több avatatlan kutató terepére csacsiság lenne betolakodni.

Hanem a hagyományos élettér radikális felszámolását célzó múlt század végi falurombolás megér néhány mondatot. Ez a cselekmény ugyanis tetten érhetően tényleg arra irányult, hogy lakás- és ipari modernizációnak álcázott erőszakkal, vagyis a célirányosan kiszemelt települések totális lerombolásával, majd átépítésével, aztán a román lakosság az ország más részeiről eszközölt betelepítésével változtassa meg a hatalom annak a mintegy kétmilliónyi magyar embernek az életterét, amely tulajdonképpeni létét többé-kevésbé kompaktságának, nem utolsósorban addigi hagyományos életvitelének köszönhette. Szerencsére szinte a végórában jött Közép-Európa-szerte a rendszerváltás. ĺgy fellegzett be az ördögi tervnek. A kiszemelt áldozatok, vagyis a romániai magyarok azonban akkori elesettségük és kiszolgáltatottságuk okán eztán is megmaradtak eleve hátrányos helyzetű vérrokonoknak a magyarországi köztudatban. Amely státusra, természetesen urambocsá! rá is játszott a romániai magyar értelmiség. Miért is ne tették volna…? Hiszen Románia Magyarországoz és konkrétan Szlovákiához képest is csak jóval később, vagyis ez évben lett az Európai Unió tagja. Mint ilyen, természetesen jó ideig csak korlátozottan élvezhette az általános szabadságjogokat, a szólás- és mozgásszabadságot. Most már viszont, hogy végre uniós taggá vált Románia is, némi túlzással szólva, a korlátlan lehetőségek hazájaként viszonyulhatnak országukhoz a romániai magyarok is.

Hogy mennyire nem csupán elméleti helyzetről van szó, arról épp az a minapi, Kossuth Rádióban elhangzott interjú tanúskodik, amelyben egy Erdélyből származó magyarországi „kulturális menedzser” számolt be alig palástolt lelkesedéssel, már-már hurráoptimizmussal Erdély jelenkori rapid infrastrukturális fejlődéséről. A lelkes beszámoló tényleg irigylésre méltó úthálózati fejlesztésekről tanúskodott. Miszerint az a turista, aki mostanában ellátogat Erdély legeldugottabb településeire is, el sem hiszi, hogy néhány évvel ezelőtt milyen tengelytörő kátyúkkal teletűzdelt határi utakon, helyenként szinte áthághatatlan sártengerben volt kénytelen megközelíteni azokat. Ha egyáltalán képes volt eljutni egy-egy a civilizációtól szinte hermetikusan elzárt, ezért „az évszázados népi hagyományokat szinte érintetlenül őrző” faluba...

Ekkor szólt közbe a kelleténél szemrehányóbban az alanyánál „ősmagyarilag”, a hagyománytisztelet tekintetében nyilván jóval elhivatottabb riporter, aki meglehetős szomorúsággal jegyezte meg: Bizony, nem kis veszélyt rejt ám a szóban forgó úthálózat-fejlesztés, hiszen a vak is láthatja, akár a kommunista faluromboláshoz mérhető károkat is okozhat… Nocsak, itt volna hát a kutya elásva? Mármint hogy Magyarországon csak azért volt a máig tartó hevület és áhítat a romániai magyarok iránt, mert lakóhelyük holmi magyar bennszülöttek rezervátumaként, skanzentérségként él az ilyesmire fogékony értelmiségiek köztudatában? Most meg majd mindebbe belerondít itt huszonegyedik század, az unió? Sztrádáival, mobilhálózatival, az internettel, gagyi valóságshow-ival meg a mocskos, haszonleső multik gátlástalan nyomulásával? Hogy aztán eddigi elesett, szegényke Juliskáink ne a patakban mángoroljanak – minekünk…?

Csak remélni lehet, hogy nem ilyesmiről van szó. Bár, némi luciferi felhanggal szólva, talán nem is lenne olyan rossz a szlovákiai magyarok számára, ha „anyaországi” rokonságunk a javukra hidegülne el egy szemernyit a látnivalóan immár rohamos civilizálódásra, sőt bűnös urbanizálódásra ítélt romániai magyaroktól...