Mi a higany ma?

Sáry Bánk (1973) Időharangok című cédéje a leginkább egy egzotikus, bár pár perc után otthonossá váló zenebazárhoz hasonlítható: 16 zenei egység, 16 szinte különböző hangulat, és mégis: ez az eklektika a legbarátságosabb arcát mutatja felénk, a tűz arcát, mely leírhatatlan és megnevezhetetlen állagú, ezerféle és mégis evidensen egy. A tűz, ez a „mélység és magosság mezején legelésző fénycsöcsü állat” egyébként is Sáry zenei világának alapmetaforája lehetne. Nemcsak azért, mert a korong egyik legjobb darabja Radnóti Tűzhimnuszának megzenésítése, hanem mert ebben a zenében ragyogóan lobog együtt kontrollálatlan szenvedély és magabiztos szakmai tudás. A Tűzhimnuszban egyes hangok radikális kiemelése olyan benyomást kelt, mintha a szöveg testét röntgenfelvételen látnánk, vagy épp akkor, amikor belémar a tűz, és ezt-azt kihasít belőle. A mű talán Lucia Ronchetti vagy Mauricio Kagel hangzáspoétikai kísérleteinek szelídebb testvéreként is értelmezhető.

A Radnóti-sorozat triptichont alkot, akárcsak a bartókos karaktert öltő Weöres-egység, mely magát a rituális gesztusokban, szómágiában megnyilvánuló archaikusságot teszi meg tárgyává. A népi vagy archaikus újraértelmezésének merész zenei kísérleteit a cédé több alkotásában is érzékelni lehet, s ami egészen meglepő, Sáry (talán Ligeti nyomán) olyan hangszereket helyez úgymond „arisztokratikus” környezetbe, mint a cimbalom vagy a tárogató. A bartókos Erdő, erdő, erdő című 2001-es darab vagy a ligetis Keseredés (2005) ragyogó példái annak, hogy a népdalok milyen módon válhatnak aktuális szellemi ajzószerré egy kortárs zenealkimista műhelyében.

Az irodalmi elmélyültség szép példája a Pilinszky-sorozat, mely a tradíció fényében értelmezi újra a motetta struktúráját, s a kozmikus létezés örökkévalóságának tényét felfogni képtelen ember nevetséges kisszerűségét megejtő együttérzéssel fejezi ki. „Mérd az időt – szólít fel Pilinszky –, de ne a mi időnket…” A Metronóm című vers feldolgozása beteljesíti azt a keretet, melyet a Tui sunt caeli... nyitott meg: mindkét szöveg az éteri lebegés poémájává válik. A nyitó mű szinte a vízió szuggeráló erejével teszi plasztikussá meglehetősen elvont tárgyát.

Az én kedvencem azonban a címadó Időharangok, melyet 2001-ben Amszterdamban mutattak be: utalásos zene, önmagán túlra terjedő zenei eljárások bekapcsolására képes, hihetetlenül erős az asszociatív mezeje. A harangok szava áthallik az időn, a harang közvetítő minőséggé válik égi és földi közt, ugyanakkor a vész és a hála jeleként is megszólal.

Különleges foltot képez az Önfényvesztés című alkotás, mely Podmaniczky Szilárd költeményén alapul: a tenorhangra, harsonára és nagybőgőre komponált mű együtt lélegzik a költeménnyel, s a tűzmotívumot is továbbárnyalja. A higany sajátos mozgását érezni itt, hideg és meleg pólusok között, történelmi és emberi végletek szimbolikus hőmérőjében. A higany mozgása szintén ragyogó metaforaként tűnhet fel a kotrás zenei kísérletekre vonatkoztatva is: a határozott színű posztmodern zenei nyelv biztonságosan mozog a hagyomány átlátszó tereiben. Legalábbis Sáry Bánk művészetét tekintve ez biztosan így van.

(Sáry Bánk: Timebells, CD, Hungaroton, 2006.)