Mentőcsónaknak mindig kell lennie a színházban

Moravetz Levente: Egy vidéki színház nem lehet olyan, mint egy fővárosiA szerző felvételeBeszélgetésünk apropóját az adja, hogy A dzsungel könyve című musicallel május 29-én a pozsonyi Hviezdoslav Színházban vendégszerepel a Thália Színház társulata. Ilyesmire évek óta nem volt példa. És túlzás nélkül mondhatom, aki otthon marad, sok mindenről lemarad. Hogyan sikerült összehozni Kassán egy ilyen „ütős” előadást?

Szinte az első pillanattól kezdve benne volt a lehetőség, hogy jó legyen. Két dolog tartotta össze, a szeretet és az akarás. A kollégák meg akarták ugrani ezt a magasságot. A táncok, amelyeket feleségemmel, Dévényi Ildikóval közösen találtunk ki, elég bonyolultak és rafináltak, profi táncosok is nehezen tanulnák meg őket. Ettől a társulat eleinte kissé megijedt, hosszú estéken, éjszakákon át tanulták a koreográfiákat. Aztán fokozatosan felvették a ritmust. Sosem felejtem el, hogy az utolsóként maradt táncot már egyetlen délelőtt sikerült megtanulniuk, úgy, hogy az esti próbán a társulat többi tagja, akik nem szerepeltek ebben a számban, csodálkozva kérdezték a többiektől: ”Hát ezt mikor tanultátok?” Az elején ugyanis több napon át gyakoroltuk egy-egy szám lépéseit. A másik dolog, hogy nem hiszek a kegyetlen színházban. A rendező ne akarjon uralkodni a színészen, ne döngölje földbe, és ne a saját elképzelései szerint akarja felépíteni a másik ember lelkét. A lelkét mindenki maga építgeti, hagyni kell, hogy maga küzdjön meg a saját „sárkányaival”. A jó rendező egy kicsit olyan, mint egy jó apa, aki törődik a gyerekkel, simogatja, és csak akkor csipkedi meg a fülét, amikor lusta és nem tanul. Sokkal többre jutunk, ha átöleljük a másikat. Talán kínai az a mondás, hogy ha nem tudod legyőzni az ellenségedet, öleld át, mert akkor nem marad szabad karja, hogy bántson téged. Aztán amikor már mindenki ki tudott nézni a saját figurájából, és észrevette a másik alakítását is, lehetett látni a színészek arcán, hogy itt valami jó dolog készül.

Kassán a bemutatót követően megrohamozták a jegypénztárt a nézők, mert aki látta A dzsungel könyvét, még egyszer meg akarta nézni, aki pedig nem vett bérletet, esetleg évek óta nem járt a Tháliában, a pozitív kritikák hatására kapott kedvet hozzá. Jelenleg hányszorosa a kereslet a kínálatnak?

Nem tudjuk pontosan felmérni, hány előadás „kelne el” belőle, mert mindig csak azt a pár előadást látjuk, amit nem tudunk vállalni, mert nincs rá kapacitásunk. Jönnek az új bemutatók, azokat kell próbálni és játszani, a bérletben meghirdetett sorrendben és időpontokban. Jövőre ezt is egy kicsit szervezettebben próbáljuk csinálni, már számítunk arra, hogy egy-egy előadásnak a bérleteken túl is sikere lesz. A tervezett kilenc bemutatóból négy lesz nagyobb létszámú produkció, a többi kis szereplőgárdát igényel, pont azért, hogy párhuzamosan tudjuk játszani őket itthon, illetve tájelőadásokon. Ennek a szervezése alapvetően az én dolgom, már öt hónapja csinálom, ezen dolgozom a szervezési osztállyal közösen. Van egy nagy álmom. Amennyire csak lehet, szeretném egész évadra előre meghatározni az előadások napjait. Tudom, hogy úgyis közbe fog jönni egy-egy betegség vagy váratlan meghívás egy vendégszereplésre, de hetven-nyolcvan százalékban jó lenne előre tudni az előadásnapokat.

Hogyan kerül egy pécsi színész-rendező Kassára?

Pontosan egy évvel ezelőtt szálltam ki a kocsiból Kassán, életemben először. A Dankó Pista című zenés darab rendezésére érkeztem. Az igazgatóság már ekkor tervbe vett egy családi musicalt, és megkérdezték, elvállalnám-e a rendezést. A dzsungel könyvére esett a választás, amely elsőre nagyon nagy falatnak tűnt, ám éreztem, hogy külsősök segítségével sikerül megvalósítani. A próbafolyamat során merült fel, először szinte viccelődő formában, hogy mi lenne, ha itt maradnék főrendezőnek és művészeti vezetőnek. Pécs Kassától ötszáz kilométernyire fekszik, ott él a családom, minden oda köt, ezért először nem vettem komolyan a társulat javaslatát, csak később estem gondolkodóba. A rendszerváltozás után polgármester voltam egy faluban, ahol lényegében ugyanaz történt meg, mint Kassán. Amikor leköltöztünk a Baranya megyei Szentkatalinra, a település lakói kértek, hogy induljak a választásokon, amit én nagy megtiszteltetésnek vettem.

Egy polgármesternek ugyancsak a realitások talaján kell mozognia, ezért kevés művészember vállalkozik ilyesmire....

Igaza van, ám szerintem mégis sok a közös a rendező és a polgármester munkájában. Először mindkettőnek álmodnia kell valamit, majd meg kell valósítania az álmát. Négy évig voltam polgármester, utána már annyira felgyülemlettek a színházi jellegű felkérések, hogy nem mertem belevágni még egy ciklusba. Ráadásul a legsürgetőbb problémákat addigra sikerült megoldanom a faluban, onnantól kezdve már napi piti ügyekben merült volna ki a tevékenységem, ami nem tűnt túl érdekesnek. Lényegében ugyanez ismétlődött meg Kassán. Itt is egy csapatot, egy közösséget kell irányítanom, akik úgy gondolták, tudnának utánam jönni. Ez a munkahely a család miatt sok autózással jár, semmilyen anyagi hasznom nincs belőle, sőt inkább azt mondanám, bizonyos fokig ráfizetek a dologra. De szerencsére több lábon állok: írok, rendezek és játszom is, így valamelyik énem mindig eltartja a másik kettőt. Jelenleg a rendező, az író és a színész tartja el a főrendezőt.

Emlékszem az első kassai sajtótájékoztatóra, ahol ön a vendégrendezők szokásos, diplomatikus válaszát adta arra a kérdésre, hogy milyen volt együtt dolgozni a Thália színészeivel. Változott a társulat közérzete, a közös munka minősége egy év alatt?

Ezt inkább a színészektől kellene megkérdezni, de én úgy érzem, nyugodtabban folyik a munka. Ami, remélem, abból adódik, hogy megvalósulni látszik mindaz, amiért engem választottak. Egy átgondolt koncepció alapján, előre meghatározott úton haladunk egy határozott irányba, és minden azt a célt szolgálja, hogy a színészek biztonságban érezhessék magukat. Ha pedig biztonságban érzik magukat, jobban tudnak dolgozni, ha jobban dolgoznak, jobb előadások születnek, ez pedig ahhoz vezet, hogy a közönség is jobban érzi magát a színházban.

Mi az a „határozott irány”, amerre halad a színház?

Egy vidéki színháznak nem lehet olyan fajta arculata, mint egy fővárosinak. Egy fővárosban rengeteg különböző színház közül választhat a néző, tudja, hová menjen, ha jó tragédiát akar látni, és azt is tudja, hol játsszák legjobban a vígjátékokat vagy a zenés műveket. Egy vidéki társulatnak mindent tudnia kell, széles palettával kell rendelkeznie. Egy határon túli kisebbségi színházra mindez még fokozottabban vonatkozik, hiszen széles régeteknek kell megtalálniuk náluk azt, amiért színházba járnak. Én egy kicsit a népszínház felé szándékozom tolni a Thália szekerét. Ne felejtsük el, hogy Thália eredetileg nem csupán a színjátszás, hanem a vígjáték istenasszonya. Ez persze nem zárja ki, hogy kemény tragédiák és kísérleti jellegű darabok is színre kerüljenek Kassán. A jövő évad nagyon erősnek ígérkezik, összesen kilenc bemutatót tervezünk. Nagyon fontos számomra, hogy a stúdiószínház látogatottabb legyen. Mivel a bérletek árát jelentősen nem növeltük, a néző jobban jár, hiszen az eddigi négy előadás helyett ötöt kap a pénzéért, amelyek közül kettő a stúdiószínpadon kerül bemutatásra. Azaz szeretnénk becsalogatni a nézőt a kamaradarabokra. A társulat jövőre öt fővel bővül, mindannyian fiatalok. Egyikük tanítványom volt, ismerem a tehetségét, az agilitását, és úgy tűnik, jól választottam, mert máris maga mellé állította a fiatalokat, akik egy konkrét darabbal jöttek utánam, amelyet szeretnének színpadra vinni. Beszéljünk egy kicsit a tanításról. Mikor és hol foglalkozott színinövendékekkel?

A Goór Nagy Mária Színitanodában kezdtem tanítani, mellette forgatókönyvet írtam a vezető tanárnak, Szurdi Miklósnak, és játszottam a Fiatalok Színházában. Aztán felmerültek bizonyos problémák, olyanok kerültek tudtomon kívül a tanári karba, akikkel én nem értettem egyet, ezért inkább eljöttem. Egyébként ott is történt egy érdekes fordulat, fél évvel később az osztályom megkereste Goór Nagy Marit, és kérték, hogy vegyen vissza engem. Vissza is mentem, ismét együtt dolgoztunk, csak aztán úgy hozta a sors, hogy felkérést kaptam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumába, és azt a munkát már nem tudtam összeegyeztetni a tanítással.

Nem akármilyen munkahelyről volt szó, hiszen ön lett Görgey Gábor kulturális miniszter kabinetfőnöke.

Igen, egy „nagyobb osztályt” kellett irányítanom. Görgey Gáborral való ismeretségünk nem új keletű, főiskolás korom óta kereszteztük egymás útjait. A felesége kitűnő operaénekes, vele mint operett-primadonnával dolgoztam együtt éveken keresztül. ĺgy természetesen ő is több munkámat látta, majd végignézte a négyéves polgármesterségemet, amikor egy lesüllyedt települést sikerült, ha nem is virágzóvá tennem, de talpra állítanom. Aztán amikor miniszter lett, úgy gondolta, kellene mellé egy ember, aki művész, a művészeten belül sok mindent csinál, emellett ért a közigazgatáshoz is. Aki tudja, mire adnak lehetőséget a paragrafusok, illetve adott esetben hogyan lehet megkerülni őket a művészek érdekében. Problémamegoldó készségre és szervezőkészségre is szükség volt ezen a poszton, amivel szerinte szintén rendelkeztem. Ezért kért fel erre a „hálátlan feladatra”.

Hogyan birkózott meg ezzel a hálátlan feladattal?

Kétszer örültem neki: először, amikor a miniszter úr megbízott vele, másodszor, amikor megszabadultam a dologtól. A barátaim szerint abban a két évben nem voltam beszámítható. Amikor nagyritkán hétvégeken találkoztunk a tanyán, azt mondták, csak a testem volt ott, gondolatban egész máshol jártam. Amikor vége lett, mintha Csipkerózsika-álomból ébredtem volna: felfedeztem magam körül a családomat, akik persze addig is ott voltak, csak nem vettem észre őket. Az tényleg huszonnégy órás munka volt, percre pontosan beosztva, hatalmas felelősséggel. Én készítettem elő és raktam a miniszter asztalára a dokumentumokat egy-egy döntéshozatalhoz, a különböző döntési alternatívák következményeinek elemzésével együtt.

Gondolom, ezeket a tapasztalatokat fel tudja használni most Kassán.

Természetesen sok minden jól jön ebből az időszakból, bár a két ország jogszabályai részben eltérnek. Ráadásul azok a lehetőségek, amelyek odahaza megvannak, itt gyakran nincsenek meg. Szerencsére a színház igazgatója, Kolár Péter nagyon otthon van ezekben a dolgokban, tudja, mikor hová érdemes pályázni támogatásért. Azt hiszem, mi ketten elég jól kiegészítjük egymást.

Hány érve lehet előre tervezni egy színházban, illetve ön milyen hosszúra tervezi a kassai tartózkodását?

Nem gondolkodom években. Annyit tudok, hogy egy társulatot, illetve egy színházat felépíteni körülbelül tíz évig tart. Tíz év alatt érhetnek a csúcsra, illetve tíz év alatt szokott egy jó társulat „lebomlani”. Olyankor kell felállni, és azt mondani, jöjjön most más, akiben több a lendület, több ötlete van, többet akar, és folytatja, illetve újból felépíti az adott színházat. Egyelőre az indulásnál tartunk, összeállt a jövő évad terve, és már motoszkál bennem a következő évad is. Tudom, milyen darabokat kellene bemutatnunk. Amikor ezt a felkérést elvállaltam, első dolgom volt, hogy felballagjak otthon a padlásra, és lecipeljem az összes olyan darabot, amelyeket az elmúlt harminc évben „bejelöltem” magamnak. Két hatalmas stószban állnak az íróasztalomon, és bármelyiket azonnal elővehetném. A lényeg, hogy én a színészek számára szeretnék darabot keresni, nem pedig fordítva.

Az idei évadban adódott is egy SOS-helyzet: az egyik bemutató a rendező betegsége miatt meghiúsult, és gyorsan elő kellett kapni egy másik darabot...

Igen, ez volt a Gyertyafény-keringő, az én mentőcsónakom. Mentőcsónaknak mindig lennie kell. A régi, háború előtti nagy színházcsinálók, akik ráadásul saját zsebre dolgoztak, azaz ők finanszírozták az előadásokat, nem engedhettek meg maguknak egy bukást. Ezért az ilyen helyzetekre mindig volt egy tartalék darabjuk. A legenda szerint még Várkonyi Zoltánnal is megtörtént, hogy egy rosszul sikerült bemutató után felküldte a titkárját az irodába azzal, hogy vegye ki a szekrény bal felső fiókjából a tartalék darabot a komplett szereposztással, rendezővel, és másnap reggel kezdjék el próbálni. A színház ugyanis rizikós üzem, a sikert nem lehet kiszámítani, a legjobb darab is megbukhat, ha nem jól állnak a csillagok. Hogy miért sikerült A dzsungel könyve? Azért, mert minden apró körülmény szerencsésen egybeesett. Mert éppen senkinek nem voltak magánéleti problémái a társulatból, mindenki jó passzban volt abban a két hónapban. Mert senkinek nem volt beteg a gyereke, édesanyja, édesapja. Mert nem voltak szakítások, mindenki a szerelmének csúcsát élte, mindenkiben épp akkor kulminált a tettvágy, a tehetség, az érzékenység. Nos, ilyenkor jöhet létre egy jó darab jó előadása.