Menekülés és ideológia

H. Nagy Péter június 30-i „sozoratterrorizmusból” indító szövegéhez fűzök megjegyzést, kiegészítést. Lehetetlen persze még a felsorolás szintjén is kitérni a létező típusok zömére, H. Nagy viszont remek apropót szolgáltatott két aktuális mű említésére: példaként hozza fel a Lost epizódjait a két legalapvetőbb (serial, series) sorozattípussal kapcsolatban. Noha e lap terjedelmi keretei nem engedik meg a részletes elemzést, épp ez az a sorozat, amelynek technikái (az egyrészes tévéfilmekkel ellentétben) lehetőséget teremtettek az idővel és térrel való olyan típusú játékra, amely a szokványos, bevált kliséket sem hagyja ugyan számításon kívül – hiszen mégiscsak garantált közönségsikerre tart számot –, de emellett bizonyos regénytípusok kompozíciós technikáit veti be.

A látszólagos káoszteremtés (olvasd együtt a címmel) tulajdonképpen nagyon is tudatos helyzetképzés, olyan szituációk megkonstruálása, amelyek kibontása nem csupán módot ad a potenciális – bármikori – folytatásra, azaz a cselekményszálak elvarratlanságát, ebből következően lezárhatatlanságát, folyamatosságát eredményezi. Ezen túl a tervezett dramaturgiai szabadságon kívül biztosítja a befogadói interpretáció többjelentésűségét, hiszen a sorozatban semmi sem képes lezárulni – generálja a folytatások jellem- és cselekménykérdéseit, ébren tartja a befogadó figyelmét. A szándékoltan elvarratlan szálak így szinte minden néző értelmezésében más-más jelentést kaphatnak. Az egyértelműségtől való ilyen típusú, szinte totális elzárkózás, a jellemek relativizálása, helyzetenkénti „mesebeli próbára tevése”, a megmagyarázhatatlan jelenségek fel nem oldása egyben distanciát hoz létre. A sorozatnak nincsenek a közönség „rajongására méltó” tipizált alakjai, mindenki jellemében van valami rossz és jó is, mindenki bűnei (beleértve a gyilkosságokat) megbocsáthatók, minden pozitív figura jelenében vagy múltjában akad fekete folt.

A legtöbb felszínes sorozattól eltérően itt van jellemfejlődés és érvényesülhet a készítők lélektani érdeklődése. Ennyiben tehát (mágikus?) realista. A posztmodernizmus nem egy (kompozíció, idő- és térkezelés, irónia, elbizonytalanítás, többjelentésűség, abszolútumok megkérdőjelezése, a visszatérő motívumok, idősíkváltások, a linearitás teljes eltörlése és helyreállíthatatlansága, ha úgy tetszik – professzionális tudatossággal –: „rontott” vizuális nyelv stb.) jegyét magán viselő sorozat voltaképpen a kommersz sorozatok bevált módszereit ötvözi a kortárs regényírás metódusaival, valamint az aktuális képi divattal, lásd pl. a vágásokat, a kameramozgást. (Hasonló módszerrel él a Dr. Haus sorozat (series) is, amikor a Jerry Brukheimer krimiproducerre jellemző durván naturalista, hiperrealista, kommersz snitteket – pl. baktériumok a véráramban, golyó húsba hatolása stb. – váltogatja a posztmodern felől könnyen olvasódó, látszólag negatív, antiszociális viselkedéssel megáldott fő/anti/hős öniróniájával és másokat, bárkit gátlástalanul megcélzó és el is találó kíméletlen szarkazmusával, amely sokszor már nem súrolja a jó ízlés határait, hanem egyenesen csákányozza... – ledöntve így az orvosi hivatás pátoszba öltöztetett bálványát. És persze dicséretes módon kifordítva a kórházsorozatok unalmas kliséit... Vesd össze: Feketeerdei Klinika...) A Lost (poszt)modern robinzonád szereplői – és nézőik – a fogság mint új helyzet által szabadulnak ki addigi életük kötöttségeiből, bűneik alól, általa nyernek új életet, esetleg jellemet.

Hogy egy sorozat is lehet „terrorista”, arra példaként szolgálhat a Hetedik mennyország című amerikai giccsblődli. A mű nem titkolható célja a politikai marketing, azon belül a keresztény-konzervatív(nak álcázott vagy tartott – no comment) eszmék tudatos, de burkolt terjesztése. Ami a burkot illeti, lehet, hogy az USA-ban burok, mifelénk azonban átlátszó buborékocska... Magyarán, elég gyenge színvonalú agymosás. Stratégiája a következő: néhány részben megnyerni a közönség minél szélesebb rétegeit, majd bekötni Bush elnök és kompániája Mátrixába. Az első stádium megvalósításához alkalmas módszer: mindenkit érintő és megszólító alaphelyzetet teremteni, a szereplők a társadalom minél szélesebb spektrumát takarják le. Mi sem jobb ehhez a nagycsaládnál (jelen esetben egy sokgyerekes, vallásos, aktívan nem politizáló, de társadalmilag tevékenynek mutatkozó, csak provinciális – noha általános-bölcseletinek beállított – kérdésekkel foglalkozó „konzervatív” mintacsaládról van szó), amely társadalmi eszményítésre (szerintük) fölöttébb alkalmas. A férj legyen szimpatikus, de elveihez ragaszkodó, jól fésült, de nem macsó, közösséget szolgáló lelkész, az anya a jogaiért nem küzdő, azokat csak olykor felemlítő, családjának élő, önfeláldozó, hűséges és dögunalmas, főleg nem szép (értsd: bűnökre nem sarkalló) nőszemély. A gyerekek – genetika ide-vagy oda – között találni szőkét, barnát, sima és göndör hajút, fehér bőrűt s enyhén kreolt..., nagyszájút, de ártalmatlant, szófogadót. A nagyapa persze csak nyugalmazott katonatiszt lehet (hiszen még tart az iraki invázió). A gyerekek rém aranyosak, egy időre bárkit – engem is – képesek a fotelba kényszeríteni. Telitalálat pofikák, csinos nagylány és göndörke picur, a csajok kedvéért magas, ápolt, intelligens (orvostanhallgató!), szőrös mellű fiatalember egyaránt van köztük. Nos, a megnyerő kezdet után derül ki a sorozat valódi célja. Minden egyes epizód tematikus-didaktikus. A dramaturgia mesterséges típuskonfliktusokra építi a részeket. Az egyikben az alkohol, a másikban a vallás, a harmadikban az iskolai viselkedés, a következőkben a pénz és társadalmi pozíció megbecsülése, az antiszemitizmus vagy antirasszizmus, a drog, a fiatalkori bűnözés, az idősek segítése, a betegekkel való együttérzés vagy éppen a házasság előtti szex a téma. Egy-egy rész aztán sugallja is szépen az aktuális konzervatív elnök úr pártjának ideológiáját. Minden konfliktus politikai programjuk szellemében oldódik meg, minden bonyodalomnak csak egyetlen helyes befejezése lehet, az is csak a boldog amerikai társadalom (olvasd együtt a címmel) és a – valamelyik – mindenható segítségével. A marketingről persze elvonja figyelmünket a fürtös kislány mosolya, a lelkész megnyerő tekintete, az ennivaló kutyus pitizése és a családi boldogság illúziójának bája. Érdemi konfliktus csak akkor következik, ha netán már nagyon átlátszóak és didaktikusak a lelkész, az angyali anyuci és a hős katona (később szerepét átveszi a rendőr vő) kijelentései és viselkedése, melyek szerint a rapzene egyenes út az utcai bandákhoz és a bűnözéshez (a gyerek ama kijelentésére, hogy ez csak zene, a kategorikus válasz: nem, nemcsak zene, hanem a bűnözés ideológiája – vesd össze: a nyolcvanas évek kommunistáinak viszonyát a rockhoz és punkhoz), a házasság előtti szex isten ellen való vétek, a 21 éves kor előtti alkoholfogyasztás nemkülönben (de 18 évesen a hadsereg egyenruhájában elesni hőstett), a tizenéves fiú szülői engedély nélküli fülbevaló-viselete pedig egyenesen gyalázat, a raszta Bob Marley-s póló hordása füvezésre buzdít... és még további debilitások, hagyjuk... Számos dicséretes keresztényi jótett (segítsük embertársainkat, az idősebbeket stb.) mellett még az olyan apró részletek sem maradnak ki az ideológiai turmixból, mint hogy a gyerekek mindig a megfelelő ruhában jelennek meg a nyilvánosság előtt, a „bűnöző hajlamú” nagylány okul tettéből, a rendőr bácsinak mindenki szót fogad, ő pedig minden rendesnek tűnő embernek ad egy újabb esélyt, csak a bűnözőkkel szigorú (ki dönti el? – mellékes). Iszonyatos blődlik, álszent megnyilvánulások, amilyeneken egyébként épeszű ember könnyen átlát, ha nem tartják elé a giccses paravánt, az áhított (kész érzelemlopás) ideális, már-már biedermeier családot. Mindez ráadásul egyetlen árva eredeti képi, dramaturgiai, rendezői, szóval filmes ötlet nélkül, hogy a legiskolázatlanabb bunkó (főleg ő) is hatása alá kerülhessen. A Hetedik mennyország „szabad” állambeli „szabad” szereplői, álhősei és nézőik egy ideológia rabjaivá lesznek a sorozat által.

Hogy a marketing, a reklám és a politikai PR milyen formában sérti meg a jövőben privát szféránkat, hogyan terrorizál legközelebb, nem tudni. Mindenesetre a sokakat vonzó filmsorozatok egy újabb, már nem üres, de épp ezért nem csupán esztétikailag „veszélyes” típusát hozta létre. Opera oda, szappan ide, romantikus szerelmi bájolgás amoda, az egyik habzik (agymosás), a másik kalandjai kirántanak az unalmas hétköznapokból (agytorna), a harmadik mesevilágba visz (a harmadik mindig csodaszép) a többi pedig felsorolhatatlan. Ahány ember, annyi piac, s annyi sorozat. Vagy fordítva.