Megtaláltam a saját világomat

„Ma már az újgazdagok meglepően tájékozottak. Nem vásárolnak fejetlenül, hanem szakértők tanácsai alapján. ”Igaz, hogy az ön édesapját Antonín Novotný köztársasági elnök nyilvánosan negatív példaként hozta fel, mint olyan embert, aki vissza akarja hozni a kapitalizmust a szocialista Csehszlovákiába?

Igaz. El is ítélték tíz évi börtönre revansizmusért és kapitalista módon folytatott gazdálkodásért. Amikor létrehozták a szövetkezeteket, apámra, aki rendkívül ügyes ember volt, rátukmálták az egyik vezetését, ő lett az egyetlen nem párttag szövetkezeti elnök. Igen ám, de ő teljesen másképp fogta fel a szövetkezetesítést, mint a kommunisták, valahogy úgy, ahogy Svájcban, ahol a legnagyobb cégek, mint a Coop vagy a Migros még ma is szövetkezetként működnek. A köves Liptóban mit lehet termeszteni? Szinte semmit, ki kellett hát valami értelmeset találni. Az asszonyoknak télen nem volt munkájuk, hát varrtak, hímeztek, eladásra népviseletbe öltöztetett babákat készítettek. Apám a helyi adottságokra építve kigondolta, hogy a salašokat, a jellegzetes helyi pásztortanyákat turisztikai célokra hasznosítják: a turisták megnézhetik, hogyan feji a bacsa a bárányokat, hogyan készül a juhsajt, és olcsó pénzért meg is kóstolhatják a brindzalevest, brindzás galuskát és a liptói konyha más ételeit. Ez az ötlet nagyon életrevalónak bizonyult, a dechtáre-i pásztortanya ma is vonzza a turistákat, az lett a legismertebb. Akkoriban a szövetkezetekben egységrendszer volt, s míg a Csallóközben egy egység 8–12 korona között mozgott, az apám a sziklás, köves Liptóban 17 koronás egységet produkált. Mindig összefüggésekben és távlatokban gondolkodott, megvett például egy lerobbant cementgyárat, és utakat építtetett. Az embereknek ez nagyon tetszett, mivel jól kerestek. Lényegében egész Liptó benne volt, mert a szomszédos szövetkezetek látták, hogy prosperál, és társultak hozzá.

Ez persze nem tetszett az elvtársaknak.

Novotnýnak már az sem tetszett, hogy egy szlovákiai szövetkezet mutat fel kiugróan jó eredményeket. Aztán politikailag nézték a dolgot: ki is az a Herczeg? Kiderült, hogy Magyarországon kereskedő volt, hogy nem kommunista, a felesége arisztokrata családból származik, és mindenféle gyanús elemeket alkalmaz. Az egyik Zsoldos Zoli bácsi volt: ő a mosonmagyaróvári agráriskolában szerzett oklevelet, aztán még egyet Párizsban, remek szakember volt, hát persze, hogy az apám felvette. Felvette Čelko Elemért, a pöstyéni Balneológiai Múzeum későbbi igazgatóját is, aki már akkor elkészítette Szlovákia geológiai térképét. Ő sem tetszett a kommunistáknak, mert Pružinskýnak, a szlovák állam pénzügyminiszterének a lányát vette feleségül. Ideológiai szempontból leírt emberek voltak, de apámat soha nem érdekelte, ki-mi az illető, csak tudnia kellett.

Hogyan vészelte át a család ezt a nehéz időszakot?

Nagyon nehezen. A szüleim előzőleg Budapesten éltek, édesapámnak ott gyára volt. Amikor bejöttek az oroszok, apám, aki Dobšinából származott, úgy döntött, visszajön a családjával. Noha édesanyámnak és Budapesten született bátyámnak svéd útlevele volt, édesapám nem akart Nyugatra menni, azt hitte, Csehszlovákiában szabadság van. Először Prágába ment, de amikor látta, milyen ott a helyzet, hazajött Ľubochňára, ahol még előzőleg egy szép villát vásárolt. Ezt aztán elvették a kommunisták. Később, amikor 1968-ban kiszabadult a börtönből, és sikerült elérni a perújrafelvételt, visszakapott valamit, de volt, amit vissza kellett vásárolnia az államtól.

Ön gyerekként mit érzett abból, ami az édesapjával történt?

Amikor apámat bebörtönözték, a házunkba idegen emberek költöztek. A kertünkben finom alma termett, bementem, letéptem egyet, mire odajött az új lakó, kivette a kezemből az almát azzal, hogy az nem a miénk. Gyerekészszel nem bírtam felfogni, hogyan lehetséges, hogy ami addig a miénk volt, most már nem az. Mint legfiatalabb, mégis én éreztem mindebből a legkevesebbet. Az édesanyám egy fafeldolgozó üzemben talált állást, nehéz fizikai munkát végzett. Az emberek kinevették, egyrészt mert rosszul beszélt szlovákul, másrészt mert tudták, hogy grófi családból származik. A bátyámnak, aki a liptószentmiklósi építészeti szakközépiskolába járt, azt mondta az igazgató, hogy többé nem jöhet iskolába, nincs szükség revansisták gyerekeire. Még szakmunkásképzőbe sem akarták felvenni, végül bekerült a hoteliskolába. De csak azért, mert a párttitkár fia a testvéremnek nagyon jó barátja volt, és azt mondta otthon, ha nem mehet vele a Herczeg, ő sem megy szakács-pincér szakra. A bátyám 1968-ban Svájcba emigrált, nagyon sikeres ember lett, most visszajött, megvette azt a tátrai szállodát, ahol annak idején dolgozni kezdett. De azt hiszem, nem olyan rendkívüli história ez a miénk, az ötvenes-hatvanas években sokan voltak így.

Az édesapja sokak szerint rendkívüli ember volt.

Ez igaz, és nagyon erős volt benne a szociális érzés. A liptóiak imádták. Annyira, hogy amikor jöttek érte a titkosrendőrök, felfordították az autójukat, neki pedig azt mondták, elbújtatják a régi bányában, senki nem találja meg. De ő bízott az igazságszolgáltatásban, meg volt győződve, hogy bebizonyítja az ártatlanságát. Kirakatpert csináltak az ügyéből, minden szövetkezeti elnöknek, minden joghallgatónak ott kellett ülnie a tárgyalásokon. Még a szocialista vagyon megkárosítását, vagyis lopást is rá akartak kenni, de az már nem sikerült. A vádpontok között a megvesztegetés is szerepelt – azért, mert régi vágású üzletemberként az édesapám karácsonykor, húsvétkor kis csomagokat készíttetett, egy kis kolbászt, sajtot küldött a körzeti orvosnak, a plébánosnak és másoknak – köztük a párttitkárnak is. Ilyen abszurditásokból állt össze a Herczeg-ügy, de Novotný és Bacílek elvtárs példát akart statuálni. Nagy propaganda volt körülötte, a Szabad Európa is foglalkozott vele, helyszíni hangfelvételeket is közölt a tárgyalásról.

Azokat ki készítette?

Fogalmam sincs, de nagyon rosszat tett vele. Az édesanyámat megvádolták, hogy ő informálta a Szabad Európát, és bilincsbe verve vitték végig a városon, de semmit sem sikerült rábizonyítani, így hazaengedték. Apám a börtönben azt mondta, addig nem eszik, amíg nem lesz perújrafelvétel. Éhségsztrájkba kezdett, és mivel nem tudták megtörni, el kellett tenni szem elől. Egy teljes évet töltött magánzárkában. Lefogyott 48 kilóra, nem tudott lábra állni, olyan rosszul volt, hogy bebörtönzői biztosra vették, hamarosan meghal. Mielőtt hazaengedték volna, Prágában befektették a belügyminisztérium kórházába. Hogy milyen tiszteletet tudott kelteni az emberekben, bizonyítja, hogy amikor távozott a kórházból, a szakácstól a főorvosig az egész személyzet sorfalat állt neki, úgy búcsúztatta. Beszélni nem volt tanácsos, a néma sorfal minden szónál többet mondott. Megjegyzem, az édesanyám is találkozott a szolidaritás jeleivel: a jó szóban megnyilvánuló lelki támaszt, olykor ételt azoktól kapta, akiket egyszerű embereknek szoktak nevezni. Otthon, Rózsahegyen aztán édesapám lassanként lábra állt, bár négy évig csak mankóval tudott járni. Rokkant nyugdíjasként elkezdett műtárgyakkal kereskedni.

Lehetséges volt ez akkoriban?

Nem, de ő társadalmon kívülinek számított. 1968-ban mindenféle posztokat kínáltak fel neki, tán még miniszter is lehetett volna, de ő nem akart ilyesmibe belemenni. Műgyűjtő volt, imádta a szép dolgokat. Még Budapesten kezdett képeket vásárolni, és ezt tulajdonképpen soha nem hagyta abba. Amikor annak idején megérkeztünk Ľubochňára, az ottaniak azon szórakoztak, hogy egész vagonnyi kacatot hoztunk. Nekik a barokk bútor értéktelen ócskaságnak számított.

Ön tehát az édesapja nyomdokaiba lépett, amikor műkereskedelemre adta a fejét, és aukciós házat hozott létre.

Fogtechnikusnak tanultam ki, aztán főiskolára, történelem szakra mentem, de nem fejeztem be, végül Budapesten elvégeztem a közgazdaságtudományi egyetemet. Ez, amivel most foglalkozom, hogy úgy mondjam, a véremben van, és bizonyos függetlenséget ad. Megtaláltam a saját világomat.

Nem volt nagy kockázat belevágni?

Volt bennem egy adag naivitás és lelkesedés, és ha lelkesedés van, általában sikerülnek a dolgok. Ma már, hogy tudom, mennyi nehézséggel kell megbirkózni ezen a pályán, biztos, hogy nem vágnék bele. Pozsonyban soha nem létezett professzionális aukciós ház, és azt gondoltam, hogy ez nagy előny. Aztán rá kellett jönnöm a hátrányára is: az emberek nincsenek hozzászokva az aukcióhoz, ami egészen más, mint egy régiségkereskedésben vagy galériában, esetleg magától a festőtől vásárolni. Az árverésen egészen más elvek, mechanizmusok érvényesülnek, más az üzleti szellem. 1996-ban kezdtünk, az első árverést 1997 tavaszán rendeztük. A kezdet a kölcsönös tanulás időszaka volt, mi is tanultunk, a kliensek is. Kétféle kliensünk van: az egyik hordja hozzánk a műtárgyakat, a másik megveszi. Mi vagyunk köztük a közvetítők. Hogy működni tudjunk, elengedhetetlen a megbízható szakmai háttér. Nagyon erős a szakmai hátterünk, minden területre van specialistánk. Soha nem tetszelegtünk holmi nagy aukciós ház szerepében, vállaltuk, hogy kis, regionális cég vagyunk. Nyugaton is így van. Most nem a nagy nemzetközi aukciós házakra gondolok, mint a Christie’s vagy a Sotheby’s, amelyek szinte elérhetetlenek számunkra, hanem a németországi Nagelhez hasonló regionális aukciós házakra, amelyek egy bizonyos területre összpontosítanak.

Az arisztokraták pozsonyi palotáiban valaha értékes gyűjtemények voltak, ezek zöme később Budapestre került. Maradt azért valami Pozsonyban?

Rengeteg dolog eltűnt, külföldre került, szétszóródott. A műkincsek első hulláma az első Csehszlovákia alatt hagyta el az országot, Masaryk és Beneš mindent engedett kivinni, még vámot sem kellett fizetni. Pedig csodálatos dolgok voltak itt. 1926-ban, Pálffy János gróf hagyatékának pöstyéni árverésén Rubens és más nagy mesterek festményei, 17. századi perzsa szőnyegek, értékes porcelánok kerültek kalapács alá, majd külföldre. Az arisztokrácia a földbirtokai megmentése érdekében eladta az értékes műtárgyait, mert még nem tudta, hogy úgy is hiába teszi. Ami a kommunizmus alatt ment ki, az a mi szemszögünkből szintén értékes, de valójában már második kategóriájú holmi volt.

Megtörténhet, hogy valaki kéz alatt vagy bolhapiacon olcsón vesz egy képet, és kiderül, hogy milliós értékű műremek, ismert mester alkotása?

Gondolom, érhet valakit ilyen szerencse, lappanganak még itt értékes művek, de mi nem tudunk róluk, mert elveszett a „keresztlevelük”, amely révén azonosíthatók volnának. Mert nem tudjuk például, hogy ilyen és ilyen gyűjteményből származnak. Ha vannak szakértők, akik valóban értenek hozzá, akkor lassacskán kideríthető, kinek milyen művéről van szó. A mi aukcióinkra is hoznak értékes képeket, így került kalapács alá nemrég Teniers egyik alkotása. Nagyon fontos a műtárgy eredete, ez az, ami nálunk mindig problémát jelent. Mert lehet, hogy pl. az Esterházy-gyűjtemény darabjáról van szó, amely a történelem zűrzavarában több gazdát cserélt. A háború után sok arisztokrata anynyira elszegényedett, hogy ennivalóra sem futotta, és olcsó áron eladott bármit.

A hatvanas években is azt suttogták az emberek, hogy értékes műtárgyak kerülnek ki titkos utakon az országból.

Ez biztosan így volt, jómagam is tanúsíthatom. Tudom, hogy az édesanyám milyen csodálatos dolgokat kényszerült eladni fillérekért, amíg édesapám a börtönben volt. Egy osztrák hölgy járt hozzánk, nevetséges összegekért jutott hozzá milliós értékekhez. Hogy hogyan vitte át a dolgokat, nem tudom, nagyon szabadon járt-kelt, lehet, hogy diplomata útlevele volt, a határon is lehettek ismerősei, mert nagyban vásárolt.

De nem csak magánkézből vándoroltak el dolgok. A pozsonyi Prímási palotában őrzött, Goyának tulajdonított Fiú majommal című kép is akkoriban tűnt el, ma sem tudni, hová.

Biztos, hogy máshonnan is eltűntek így dolgok, azt rebesgetik, a vöröskői várban már szinte semmi sincs, úgy szétlopkodták. Ezt nem tudom, azt viszont igen, hogy nagyon sok dolgot a Szlovák Nemzeti Galéria és a Szlovák Nemzeti Múzeum dolgozóinak – hogy úgy mondjam – agresszivitása mentett meg. Voltak, akik elmentek családokhoz, és kimondottan agresszívan léptek fel, nevetséges összegért, némi nyomásgyakorlással kikényszerítették a tulajdonosoktól a műtárgyaikat – állítólag Karol Vaculík, a galéria igazgatója is ilyen volt –, de megmentették a múzeum, az ország számára.

Kik azok, akik a leggyakrabban vásárolnak az aukcióikon?

Elsősorban a gyűjtők. Mindig akadnak alkalmi vevők is, és vannak, akik számára az értékes kép befektetés. Ezeknek már érdemes konzultálni egy szakemberrel.

Az újgazdagok milyen képeket vásárolnak?

Ma már az újgazdagok meglepően tájékozottak. Talán mert meg tudják keresni a pénzt, tudatosítják az értékét, és jól meggondolják, mire adják ki. Nem vásárolnak fejetlenül, hanem szakértők tanácsai alapján.

A két világháború között a jövedelmi viszonyok lehetővé tették, hogy az értelmiségiek viszonylag széles rétege is szert tehessen szerényebb gyűjteményre. Mikor lesz nálunk ismét ilyen a helyzet?

Igyekszünk olyan feltételeket teremteni, hogy segítsük a középréteget, aukcióink ilyen szempontból is alaposan át vannak gondolva. Olyan műtárgyakat kínálunk, hogy még a középiskolai tanár is licitálhasson. Azt mondják egyesek, hogy mi nagyon magasra srófoltuk bizonyos festők árfolyamát. De nem mi tettük, hanem a vásárlók. Ezt mesterségesen nem lehet elérni, mert háromszázan ülnek az árverésen, és ha nincs kereslet, akkor nincs licit, és nem kel el a kép. Épp ezért nyomjuk a kortárs festőket, mert az ő műveik még a kevésbé tehetősek számára is elérhető áron megszerezhetők. Hisz Benka vagy Bazovský sem volt olyan drága, amíg fiatal volt. A kortárs festőből előbb-utóbb klasszikus lesz, és akkor az ára is annak megfelelően alakul. Próbáljuk rávezetni az embereket, hogy ne féljenek a kortárs szlovák festők műveibe invesztálni a pénzüket. Már csak azért sem, mert valóban jók.