Megjelent a Magyar értelmező kéziszótár második, átdolgozott kiadása

A magyar lexikográfia jelentős eseménye volt 1972-ben a Magyar értelmező kéziszótár megjelenése. A szótár iránti társadalmi igényt jelzi, hogy az utóbbi harminc évben kilencszer jelent meg – változatlan formában. A szókészlet folyamatos változása – mely a rendszerváltozással szinte robbanásszerűen felgyorsult – azonban szükségessé tette a szótár anyagának kibővítését és alapos felülvizsgálatát. ĺgy csaknem tíz évig tartó átdolgozási munkálatok után idén nyáron megjelent a Magyar értelmező kéziszótár második, bővített és átdolgozott kiadása.

AZ 1. ÉS 2. KIADÁS KÖZÖTTI FŐBB KÜLÖNBSÉGEK

A szótárt kezébe vevő olvasó már első pillantásra megállapíthatja, hogy az új kiadás formájában és tipográfiájában is más, mint a már megszokott korábbiak: elsősorban is egykötetes, nem tartalmaz képeket, a szöveget valamivel nagyobb betűtípussal szedték, s a szócikkek is jobban áttekinthetőek. A gazdaságosabb helykihasználás végett választott ún. bokrosítás, valamint a rövidítések és jelek alkalmazása miatt az egyes szócikkek helyes értelmezése a gyakorlatlan szótárhasználó számára azonban továbbra is nehézséget okozhat. A helyes szótárhasználatot segíti elő a borító belső oldalán elhelyezett áttekintés, valamint a bevezető után olvasható részletes tájékoztató – ez utóbbit ajánlatos alaposan áttanulmányozni.

A szótár azonban nemcsak formájában, hanem tartalmában is megújult, elsősorban is több szót tartalmaz, mint korábbi értelmező szótáraink. Már a kéziszótár 1. kiadása is mintegy 12 000 szóval többet közölt, mint a hétkötetes „nagy” értelmező szótár (A magyar nyelv értelmező szótára, 1959–1962), a 2. kiadásba pedig az elsőnél 5000 címszóval többet vettek fel a szerkesztők, így az átdolgozott szótárban mintegy 75 000 címszó található. Új címszóként jelennek meg az anyagban elsősorban is a társadalmi, politikai, tudományos stb. változásokkal kapcsolatos szavak, pl. „áfa”, „fekvőrendőr”, „müzli”, „állampárt”, „csip” („chip”), „mobiltelefon” (és természetesen a „mobil”), „internet”, „e-mail” (és azonos értelemben a „drótposta”, a „villámlevél” és a „villámposta”). A szótárba továbbá bekerültek korábban is ismert, sőt akár elterjedt, ám az előző kiadásba fel nem vett szavak, ilyenek az „alulfizet”, az „alkotmánybíróság”, az „átiratkozik” stb. mellett a vulgáris és a trágár, valamint a jellemzően beszéltnyelvi szavak (ezek egy része természetesen újabb fejlemény). ĺgy most a szótárban olvasható a vulgáris beszédben töltelékszóként használt „bazmeg” vagy a főként fiatalok beszédére jellemző „bizi” (bizonyítvány) és „tesó” (testvér), illetve a tágabb használatú „jogsi” (jogosítvány) és „zsepi” (papír zsebkendő) is.

Átdolgozott kiadásról lévén szó, a régi és az új kiadásban nagyrészt azonos a szócikkek értelmező része (vagyis a szó jelentésszerkezetének a bemutatása), bár találunk új jelentéseket, illetve a korábbi értelmezés módosítását is. Új jelentésként szerepel pl. a „lenyúl” ‘eltulajdonít, ellop’ jelentése, az „átkos” főnévi jelentése (‘a pártállam politikai rendszere, korszaka’). A társadalmi változások miatt természetesen egyes értelmezések is megváltoztak. A „demokrácia” szócikkben a „burzsoá v. polgári demokrácia” kifejezést a kéziszótár első kiadása még így értelmezi: „a polgárság osztályuralma, melyben formálisan a dolgozóknak is vannak politikai jogaik”; a mostani kiadásban viszont már a „polgári v. parlamenti demokrácia” kifejezés szerepel az alábbi értelmezéssel: „az a rendsz. köztársasági államforma, amelyben az országgyűlés ellensúlyozza a végrehajtó hatalmat”. A szerkesztők szükség szerint kicserélték, modernizálták a példaanyagot, és a nyelvi változásoknak megfelelően módosítottak bizonyos minősítéseken is: így a „számvevőszék” vagy az „ítélőtábla” szavak mellett már nem található a „rég” (azaz „régies, régiesen”) minősítés.

A szótárszerkesztők részben szakítottak az előző szótár normatív és purista szemléletével, ti. hogy a helytelennek, kerülendőnek vagy fölöslegesnek ítélt szavakat csillaggal jelölték meg; az új kiadásban is találhatók viszont a szintén értékelő álláspontra utaló minősítések, pl. „pongyola használatú”, „helyesen v. helyesebben” stb. A szótár normatív jellegével függ össze továbbá, hogy az egyes szavak, kifejezések írásában a szerkesztők egy másik, szintén akadémiai kiadványhoz, a Magyar helyesírási szótárhoz (1999) igazodnak.

Az első kiadáshoz képest teljesen új elem, hogy a címszó mellett piktogram utal az adott lexikális elem gyakoriságára. Eszerint a leggyakoribb szavak közé (1. kategória) tartoznak például ezek: „ablak”, „ad”, „ahol”, „emel” stb.; gyakorinak mondható, azaz 2-es minősítésűek például az „acél”, „hálás”, „mobil” (‘mobiltelefon’) szavak. A legritkábbak (5. kategória) csoportjában leginkább összetett szavakat („elefántcsorda”), valamely szakmához, tudományhoz stb. kapcsolódó műszavakat („forgattyú”), táj-, illetve népnyelvi szavakat („inal”, „zsufa”) találunk. A gyakoriságra utaló adat feltüntetését az ugyancsak a Nyelvtudományi Intézetben 1997 és 2002 között készült, mintegy 150 millió szót tartalmazó Magyar Nemzeti Szövegtár tette lehetővé. (A szövegtár vagy szakszóval korpusz valamilyen szempont szerint gyűjtött, elektronikus formában tárolt szöveges adatgyűjtemény.)

A HATÁRON TÚLI MAGYARSÁG SAJÁTOS SZÓKÉSZLETI ELEMEI

Nem szokványos, hogy egy-egy kiadvány új, akár átdolgozott kiadásáról hosszabb ismertetést közöljön a napisajtó, az értelmező kéziszótár 2: kiadására azonban elsősorban azért tartottuk fontosnak felhívni a szlovákiai olvasóközönség figyelmét, mert e szótár abban is úttörő jellegű, hogy mutatványként három határon túli nyelvváltozatból közöl szavakat, szójelentéseket és szókapcsolatokat. A magyar(országi) nyelvtudomány – néhány kivételtől eltekintve – eddig ugyanis vagy nem vett tudomást a kisebbségben élő magyarok nyelvhasználatában kialakult sajátosságokról, vagy egyszerűen helytelenségnek, a normától való eltérésnek minősítette azokat. Holott – Szilágyi N. Sándor kolozsvári nyelvész megállapítása szerint – Trianon után új korszak kezdődött a magyar nyelv történetében, s a határon túli kisebbségi nyelvváltozatokban zajló változások, a magyarországi nyelvhasználattól (amely szintén nem egységes) való bizonyos eltérések ennek természetes következményei.

Már a ’80-as években felmerült annak az igénye, hogy a magyar nyelvleíró munkákban (elsősorban a szókészletet rögzítő szótárakban) kapjanak helyet a határon túli magyar nyelvváltozatok sajátos elemei is. Tudtommal azonban nagy nyilvánosság előtt ez a kívánalom először az 1994-es egri magyar nyelvészkongresszuson fogalmazódott meg. Örvendetes, hogy az értelmező kéziszótár munkaközössége „komolyan” vette a szótár címét, ti. hogy a magyar nyelv szótáráról van szó, melynek célja a magyarok által használt, a különböző magyar beszélőközösségekben elterjedt lexikális elemek rögzítése, eltekintve attól, esetlegesen milyen eredetűek vagy a nyelvművelők hogyan minősítik azokat.

Sajnálatos azonban, hogy – a csaknem egy évtizednyi átdolgozási munkálatok ellenére – a határon túli magyar lexikális jelenségek bemutatása igencsak töredékesre sikeredett: elsősorban is csak az említett három területről sikerült adatokat szerezni (az erdélyi anyag Péntek János és Szilágyi N. Sándor, a szlovákiai Lanstyák István, a kárpátalji pedig Csernicskó István munkája), az egyes régiók szóanyaga között nagyságrendnyi eltérések vannak (a szlovákiai anyag ugyanis sokszorosa a másik kettőnek), a lexikális elemek feldolgozása, beépítése sem összehangoltan történt, s a szótárban alkalmazott minősítési rendszer alkalmatlannak bizonyult egyes szókészleti elemek korrekt minősítésére.

Mindezek ellenére mi tudható meg a szlovákiai, az erdélyi, a kárpátalji magyarok által beszélt nyelvváltozatok lexikális síkjáról? Elsősorban is vannak egyes, csak az adott régióra jellemző szavak és jelentések; az erdélyi magyarban fordul elő pl. az „autogára” (autóbusz-pályaudvar), a „doszár” (irattartó, dosszié), a „szivar” (‘cigaretta’ jelentésben); a kárpátalji anyagban olvasható a „reket” (bűnszövetkezet) vagy a „nyugágy” (‘összecsukható ágy’ értelemben). A határon túli anyag öszszevetéséből az is látható, hogy bizonyos szavak és jelentések mindhárom vagy legalább két régióban ismertek, ilyen pl. a ‘rendelőintézet’ értelmű „poliklinika”, a ‘falatozó, büfé’ értelmű „bufet” és a ‘szörp’ értelmű „szirup” (mindhárom régióban használt), a „blokk” az erdélyi és a szlovákiai magyarban ‘lakótelepi panelház, tömbház’, a kárpátalji magyarban viszont ‘(tíz doboz) cigarettát tartalmazó csomag’ jelentésű. A közúti jelzőlámpát Erdélyben és Szlovákiában (de a Délvidéken és Szlovéniában is) „szemafor”-nak, Kárpátalján pedig „fényjelző”-nek nevezik (csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szótárba nem vették fel a „szemafor” legújabb, informatikai jelentését). Egyes idegen eredetű szavak formájukban térnek el egymástól, így a szakmai gyakorlaton levő szlovákiai magyarok „praxol”-nak, a kárpátaljiak pedig „praktiká”-ra mennek, más esetben az azonos forma eltérő jelentést takar: az erdélyi magyarban a „promóció” szóval nem a diplomaosztó ünnepséget nevezik meg, jelentése ott ‘évjárat, évfolyam’.

A sajátos határon túli szavak nagy része bizonyos területekhez kapcsolódik, így például aránylag sok az állami intézményrendszerrel, valamint az oktatással kapcsolatos szó. Ez utóbbiak közül említhető például a speciális iskolatípusok neve, így a „líceum” (gimnázium, Erdély), a „középiskola” (alsó- és középfokú ismereteket nyújtó osztályokból álló iskolatípus neve Kárpátalján), valamint a szlovákiai „alapiskola”, „felépítményi iskola”, „pedagógiai szakközépiskola” (az „akadémia” ‘középfokú intézmény’ jelentése sajnos nem került be a szótárba); továbbá az erdélyi „vizsgaszesszió” (vizsgaidőszak), a kárpátalji „vizsgát fogad” (vizsgáztat), a szlovákiai „vizsgán van” (vizsgázik).

Egyes közös szavaink használati körének, stílusminősítésének összevetése alátámasztja azt az eddig is ismert tényt, hogy a határon túli magyar nyelvváltozatok köznyelvi rétegében élőek olyan szavak, melyek ma Magyarországon régiesnek minősülnek. Ilyenek például a „kaszárnya” – mely Szlovákiában általános használatú, Magyarországon viszont már felváltotta a „laktanya” –, vagy a kárpátalji és erdélyi „bíró” (falusi polgármester).

A szótárba bekerülő szóanyag gondosabb kiválasztásával, főképp a munkálatok összehangolásával még több összefüggés, hasonlóság kimutatható lett volna legalább e három régió szóanyaga között. A lehetőségekre most csak néhány példát említek: a szlovákiai anyagban szerepel a „prímár” (főorvos), az erdélyi magyarban is ismert és használatos ez a szó, mégpedig ‘polgármester’ értelemben (illetve a „medicin primar” ‘főorvos’ jelentésben, ez utóbbira azonban nincs magyar írott nyelvi adatom), ám ez a jelentése nincs feltüntetve. A „grafikon”-nak a kárpátalji magyarban lényegében azonos a jelentése, mint a szlovákiai magyar „harmonogram”-nak (azaz: menetrend, ütemterv stb.), ez utóbbi azonban nem került bele a szótárba. Hasonló az eset a „székváros” kárpátalji jelentésével (megyeszékhely), ez ugyanis kapcsolható lett volna a szlovákiai „járási város”-hoz – ha ez az utóbbi kifejezés benne volna a szótárban (bár az is igaz, hogy adataink szerint ez tipikusan írottnyelvi elem, s az utóbbi évtizedből csak egy-két előfordulását adatoltuk).

AZ ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR SZLOVÁKIAI MAGYAR SZÓCIKKEI

A szlovákiai anyag összeállítójának, Lanstyák Istvánnak a vezetésével vagy tevékeny részvételével a ’90-es években indult, a szlovákiai magyar nyelvváltozatok, főként a köznyelv átfogó vizsgálatára irányuló kutatások tették lehetővé, hogy az értelmező kéziszótár határon túli anyagában dominálnak a szlovákiai magyar elemek. A szótárba felvett lexikális elemek (önálló címszavak, alakváltozatok, sajátos jelentések stb.) kiválasztása a korábbi nyelvművelő írásokban szereplő szavak ellenőrzése és átrostálása, sajtónyelvi és élőnyelvi adatgyűjtés és különböző vizsgálatokból származó több ezer kérdőív adatainak feldolgozása alapján történt. A gondos előkészítő munkálatok révén biztosítható volt egyrészt, hogy az értelmező kéziszótárba valóban csak a közismert és közhasználatú szavak kerüljenek be, másrészt pedig lehetővé vált a szóanyag differenciált minősítése.

A továbbiakban Lanstyák István számszerű adatainak felhasználásával mutatom be az értelmező szótár szlovákiai magyar anyagát. A szótárban 104 önálló szlovákiai magyar szócikk található, a már említetteken kívül ilyenek még pl. az „alobal” (alufólia), „bazén” (medence), „doktorka” (orvosnő), a „gyorsmentő” (mentőszolgálat rohamkocsija), a „pernyík” (mézeskalács) stb.; 125 címszó mellett vannak feltüntetve a magyarországitól eltérő jelentések, pl. „bejárat” (‘lépcsőház’), „szatellit” (műholdvevő berendezés), „szolgál” (ügyel). A többi határon túli regionális változattól eltérően a szlovákiai anyagban egyes szavak eltérő alakváltozatai is fel vannak tüntetve, pl. a „frajer” (vagány) címszó mellett a „fraer”, a „szkripta” mellett a „szkriptum”, a „kecsöp” címszóban pedig a magyarországi bizalmas „kecsap” mellett a szlovákiai magyar „kecsup” forma is. A jelentéstani egységek száma összesen 259. A szlovákiai magyar lexémák száma 249, ebből 214 önálló szó, 35 pedig állandósult szókapcsolat, ez utóbbiak közé tartozik pl. „kerületi hivatal”, „fizetetlen szabadság” (fizetés nélküli szabadság), „polgári társulás” (egyesület), „szociális biztosító” (társadalombiztosító intézet). A szavak mintegy 70%-a főnév.

Az új kiadásba felvett szlovákiai magyar lexikális jelenségek alapvetően három rétegbe tartoznak. Az elsőbe a tömegtájékoztató eszközökben is előforduló szavak és kifejezések sorolhatók (közülük számos a speciális szlovákiai intézményrendszerhez kapcsolódik, egy részük ellen nyelvművelőink nem emeltek kifogást): pl. „községi hivatal”, „földműves-szövetkezet”, „szakosító iskola”, „átültet” (keresztülvisz), „szabadságol” (szabadságon van), „exkurzió” (tanulmányi kirándulás), „szaktanintézet” (szakmunkásképző intézet), „útadó” (gépkocsiadó). Az e csoportba tartozó szavak a szótárban rendszerint nem kaptak minősítést, csak ez olvasható mellettük: a . A másik két csoportot az élőbeszédre jellemző szavak alkotják, e két csoport között aszerint lehet különbséget tenni, kik és milyen beszédhelyzetekben használják őket. A magyar többségű területeken élő, iskolázottabb beszélők a közvetlenebb stílusú beszédhelyzetekben használják például a „privát” (albérlet) vagy a „respekt” (tekintély) szavakat, ezek a szótárban a „felségjelzés”-en túl a „biz”, azaz „bizalmas” stílusminősítést kapták. A harmadik csoportba azok a szavak kerültek, melyeket a szlovák területeken élő beszélőktől, illetve a magyar területeken élő iskolázatlanabb beszélőktől lehet hallani, ezek leginkább közvetlen kölcsönszók, mint pl. a „bufet”, a „csinzsák”, a „termín” stb. E csoport mellett a szerkesztők a „pongy. haszn.”, azaz „pongyola használatú” minősítést alkalmazták. (Ez a minősítés egyébként súlyos problémákat vet fel, taglalásukra azonban nem térhetünk ki, Lanstyák István a Magyar Nyelvőrben hamarosan foglalkozik vele.) A Lanstyák István által összeállított adatokból az is kiderül, hogy az informális stílusrétegbe sorolható, vagyis az említett két utóbbi csoportba tartozó szavak a teljes anyagnak kevesebb, mint a felét alkotják.

Amint fentebb már említettük, a magyar nyelvtudomány szempontjából korszakalkotó jelentőségűnek minősíthető az a tény, hogy az értelmező kéziszótár új kiadásába határon túli magyar lexikális elemek is bekerültek, ennek szimbolikus jelentősége elvitathatatlan. A határon túli szavak és jelentések száma a 75 000 címszóhoz képest elenyésző, vagyis egyelőre még nem fenyeget az a veszély, hogy az utódállamokban élő magyarok nem értik meg egymást, sőt az új értelmező kéziszótár éppen a magyar–magyar megértést szolgálja: a szlovákiai, erdélyi, kárpátalji magyarok megtudhatják belőle, mi a magyarországi megfelelője az általuk ismert és használt szavaknak, így hatékonyabbá válhat kommunikációjuk az anyaországbeliekkel, de egymással is. Reméljük, hogy e gyakorlatot a további lexikológiai és lexikográfiai kutatások és munkák is folytatják majd, s így járulnak hozzá a teljes magyar szókészlet jobb megismeréséhez.

A szerző a Gramma Nyelvi Iroda vezetője