Megfigyelték, fenyegették, zsarolni is próbálták

„Kihallgatás közben sokszor segített a szentírásból merített ige”Hogyan és mikor kezdett érdeklődni ön iránt a kommunista titkosszolgálat?

Hogy mikor kezdődött a megfigyelésem, azt a többi megfigyeltekhez hasonlóan nem tudom megmondani. Csak a megfigyelőink és a ránk állított ügynökök tudnák, ha még élnek meg ha akarnák. Jelei azonban nyilvánvalóan voltak. Az én lelkészi pályám kissé másképpen alakult, mint a többi lelkészé. Nem mehettem el külföldi misszóba, ami nagy vágyam volt, ezért minél előbb gyülekezetben akartam szolgálni. 1958-ban Prágában végeztem el a teológiát, két évre bevonultattak katonának. Egy varsói szerződésbeli ezredhez kerültem, itt mindjárt az első napon megadták az alaphangot. A politikai tiszt a borbélylányoknak azt a parancsot adta, hogy keresztet formázó frizurát vágjanak a fejemre. Erre én tiltakozva azt mondtam, hogy az én keresztem nem ott van, és nullás géppel kopaszra vágattam a fejem. Ott máris elkezdődött a konfliktus. A káderlapom természetesen jött velem, emlékezetem szerint harmincszor voltam továbbküldve más alakulathoz, volt olyan hely, ahol csak három hetet töltöttem. A végén kiderült, ez azért van, mert azt tartották rólam, nagy befolyással vagyok a fiatalokra, nem engedhették, hogy egy helyen megmelegedjek. Hradec Královétól Homonnáig végigjártam a kaszárnyákat. Tehát már akkor tudatosítottam, valakik törődnek velem. Leszerelésem után arra kértem Varga Imre püspököt, helyezzen ki gyülekezetbe. Meghallgatott, aztán magához vett a zsinati irodába. Két és fél év irodai munka után, amikor napi tizenkét órákat dolgoztunk, megszoktam a terhelést. A gondviselés nem hiába indított el a sportolói pályán, a jó fizikai kondíciónak itt vettem hasznát. Korábban versenyszerűen atletizáltam, aztán hogy hirtelen abba ne hagyjam Rimaszombatban aktívan röplabdáztam. Hogy ekkor figyeltek rám a hatóságok, azt észrevettem, mert elég kicsi volt a gyülekezet akkoriban, és csak azok jártak templomba, akik igazán mertek. Felismerhető volt az idegen arc a templomban. A püspök úrral akkor ezt úgy könyveltük el, hogy ezzel egyszerűen számolnunk kell.

Hol kezdődött az önálló lelkészi munka?

A püspök úr Szalóc – Vígtelkére helyezett, ahol úgy kezdtem a munkát, hogy irodalmi kört szerveztünk együtt helybéli fiatalokkal. Színielőadásokat, irodalmi esteket szerveztünk, sportoltunk. Nyáron árral szemben úsztunk a Sajóban, ki bírja elsodródás nélkül. Kemény edzések voltak ezek. Az ifjúsági munka ott is jól ment, szívesen is emlékszem vissza életemnek erre a szakaszára. Innen hívtak meg 1966 karácsonyán Rozsnyóra. Itt rendkívül nehéz gyülekezeti terep volt, mert kettészakadt. 29 évesen ekkor találtam magam szembe egy kemény, jórészt bányászokból és tisztviselőkből, valamint a környező falvakból betelepült, az előbbieknél teljesen más mentalitású emberekből összetevődő gyülekezettel. Ebből kellett gyülekezet kovácsolni. A családlátogatásokért megkaptam az első figyelmeztetésem. A gyülekezet összeállt, elindult az ifjúsági és gyermekmunka. Ott is az irodalom és a sport adott többletet. Rozsnyón még edzősködtem is, fizetés nélkül. Ekkor már éreztem, hogy megfigyelnek. Pozsonyból felfigyeltek a sporteredményeinkre, és megkérdezték, nem akarok-e első osztályú edzői iskolázáson részt venni. Bejelentkeztem, el is végeztem, egy olimpikonnal végeztünk a legjobban. Személyre szóló edzői tervet kellett készítenem, ez annyira megtetszett a pozsonyiaknak, hogy azt szerették volna, ha odakerülök és a lelkészi munka mellett edzősködöm. A sportban ez nem számított akkor. Rozsnyón azonban ezt a tevékenységemet leállították. Nem is küldhettem tovább edzői jelentéseket, javaslatokat a tehetségek gondozását illetően. A járási ideológiai osztály ráhatására történt mindez, ők tiltottak le. Lelkészként nem foglalkozhattam tovább az ifjúsággal. A pozsonyiak továbbra is hívtak, a gyülekezetemet nem akartam otthagyni, így ez a pályafutásom véget ért. Az ifjúsági bibliaórák is megváltoztak, ott meg az iskolákon keresztül gyakoroltak nyomást a gyerekekre és a szülőkre. Betiltották a gyerekek részvételét a bibliaórákon. Erre a fiatalok maguk javasolták, hogy akkor kis csoportokban próbáljunk meg működni. A korábbi 35–40 fős csoportokból 5–6 tagú kiscsoportok alakultak. Ez rengeteg energiába és időbe került. Akkoriban már éreztem, komolyan rajtam tartják a szemüket a hatalom képviselői. Ilyen jellegű munkát rajtam kívül akkoriban Rozsnyón nem folytattak. Két evangélikus lelkész működött a városban, sajnálkoztak is, hogy nem folyik tovább a korábbi méretben az ifjúsági munka, ők maguk nem mertek foglalkozni vele.

Anyagilag képes volt eltartani a megszorítások után a családját?

Kényszerhelyzetbe kerültem, annyira kevés volt a fizetésem, hogy nem tudtam eltartani a családot. A feleségemet elbocsátották az állásából. Mellékállást kellett vállalnom, püspöki engedéllyel a betléri Andrássy-kastély könyvtárának feldolgozását és leltározását végeztem. Kaptam egy 800 koronás fizetést, túlórákkal együtt kitett ezer koronát. A munkát a lelkészi hivatás mellett végeztem, abba nem szóltak bele. Betlérben más okok miatt figyeltek, nagy értékek voltak ott, amelyekkel ők maguk nem voltak tisztában akkoriban. Nem volt leltár a könyvekről. A képeket is nevetségesen alacsonyan értékelték. Egy kép akkori árát 18 ezer koronában állapították meg, ennek a képnek mai ára biztos kétmillió. Történt mindez a múlt század 70-es éveiben. Közben Prágában végeztem a művészettörténetet. Két professzort hívtam el, nézzék meg, milyen értékek vannak a kastélyban. Az egyik el is jött, elképedve látta, mennyire alulértékelték a műveket Betlérben. Akkor biztos, hogy megfigyelés alatt voltam, ami be is igazolódott. A 70-es évek végén volt első személyes találkozásom megfigyelőimmel. Ha rangosabb küldöttség érkezett, engem kértek fel idegenvezetésre. Egyszer egy ilyen pártakció után Prágából a dán kommunista párt főtitkárát Betlérbe irányították. Az irodámban dolgoztam, amikor két fiatalember nyitott rám, az illusztris vendéget kísérték. Engem kértek fel arra, hogy vezessem végig a kastélyon a vendéget. Közölték: ők állambiztonságiak. Én azt javasoltam, kérjék fel erre az igazgatót vagy bárki mást, mert én lelkész vagyok. Erre csak annyit mondtak: „nyugodjon meg, mi önről mindent tudunk!” Ettől a perctől fogva biztosan tudtam és tudatosítottam, hogy figyelnek. Hogy miért és mi célból, erre csak ők tudnának választ adni.

A betléri könyvtár leltározásakor más módon is megpróbálták ellehetetleníteni?

Ekkoriban történt egy lopás a betléri kastélyban. Ekkor vettem nagy hasznát az általam készített leltárnak, ugyanis engem is bele akartak keverni a festménylopás bűntényébe. Az érintett helyiségtől az igazgatónak, a takarítónak és nekem volt kulcsom. Ekkor készítették az első kelepcét. A legnagyobb értékű könyveket ekkora már megtaláltam, egy külön polcon voltak elhelyezve, csak az igazgató és én tudtuk, hol vannak. Az aljas vádaskodásokra úgy vágtam vissza, hogy a nyomozók parancsnokát magammal vittem a könyvtárba. Arra kértem, csak egyedül jöjjön fel. Még a segédtisztjeitől is féltem, hogy ha megmutatom az igazi értékeket, akkor képesek lesznek újabb bűntényt kikonstruálni. Ketten mentünk fel. A könyvtárban láttuk, hogy a keretekből hiányoznak a képek, a polcoknak voltak döntve, egyebek között annak a polcnak is, ahol a két legértékesebb könyvet helyeztem el. Mondtam a tisztnek, ennek a könyvtárnak még nincs leltára, én készítem. Azt mondtam, válassza ki a szerinte legértékesebb könyvet. Kiválasztott egy pergamen kötésűt, és azt mondta, ő ezt választaná. Erre annyit mondtam, nem rossz választás, a tiszt elvtárs által választott könyv akkoriban 50–60 ezer koronát ért. A tiszt meglepődött, de erre annyit mondtam neki: mégsem választott jól, mert én egy másik könyvet választanék, és ezért kértem, hogy ne hozzon fel magával senkit. Ekkor mutattam meg a könyvtár legértékesebb könyvét, mondván, ha ez innen elvész, akkor csak hárman tudtunk róla, ő, az igazgató meg én, tehát hármunk közül lesz valaki a ludas. De biztos, hogy nem én, mert én a legértékesebb könyvet is leltárba vettem, holott senki nem vette volna észre, ha eltűnik. A tiszt rettenetesen dühös lett, kezébe vette a könyvet kinyitotta, aztán hirtelen nem kapott levegőt. Annak a könyvnek akkor kétmillió korona volt az értéke. Ekkor értette meg a tiszt, hogy kizárt dolog, hogy én loptam meg a kastélymúzeumot, amikor a milliós értékek helyett pár tízezer koronás képeket vittek el. A tiszt bocsánatot kért. A betöréses lopás tetteseire emlékezetem szerint évek múlva természetesen fény derült, egy nemzetközi tolvajbanda tagjai voltak a bűnösök. Lépten-nyomon éreztem ezután, hogy figyelnek. Többször becitáltak a járási pártbizottságra, többször hívtak be beszélgetésekre, le kellett írnom, elismerem-e a munkásosztály és a párt vezető szerepét a társadalomban. Ez az utóbbi is egy csapda volt. Erre én azt választoltam, ezt nem lehet vitatni, ez tény, mert mindennap erről olvasunk. Mindenféle szövegelésekkel meg akartak győzni. Ráadásul azt parancsolták, hogy a kihallgatásokról senkinek nem beszélhetek. Erre én azt mondtam, hogy természetesen az első dolgom lesz a családommal és a híveimmel közölni, mit cselekednek velem. Olyan is volt, hogy egyenesen az istentiszteletről kellett kihallgatásra mennem. Ez még Rozsnyón történt.

A titkosrendőrség ráhatására kellett otthagynia Rozsnyót?

A hitem ellen nem tudtak fordítani. Rozsnyón tizenegy alkalommal is megkerestek behívattak, ezen kívül volt még olyan hat nem formális beszélgetés. Még Hanvára helyezésem után is meglátogattak, és Rimaszombatba is behívtak kihallgatásra. Próbáltak megtörni, meggyőzni, hogy fogadjam el az együttműködést. Az egyik beszélgetés máig él bennem. Hárman hallgattak ki, a beszélgetés szigorodó modora egyre félelmetesebb lett. Nagyon közel állt a fizikai bántalmazáshoz ez a kihallgatás. Eddig nem jutottunk el. Talán azért, mert nem bizonytalanodtam el, amit a hit erejének köszönhetek. Az ima csodálatos kapcsolatot ad az Úristennel. Magam sokszor tanácstalan voltam, de az ima szavai, igék jutottak eszembe. Régi bibliáimban máig be vannak jegyezve, mikor melyik ige mentett meg engem. Cifra helyzetek voltak ezek, aljas módszerek. Rafinált csapdákat állítottak. Volt, hogy Rozsnyón a fizikai megsemmisítésemmel fenyegettek meg. Ez a kihallgatás több mint 3 óráig tartott. Hol bókoltak nekem, hol fenyegettek, hol megfélemlíteni próbáltak, előre kidolgozott módszerekkel szerint.

Látta ezeknek a kihallgatóknak azóta az arcát?

Igen, láttam, az egyik úgy ment el mellettem, mintha sose láttuk volna egymást. Nem követett meg egyikük sem. Egyszer azt mondták, hogy micsoda rossz apa vagyok, mert nem törődöm a gyerekeim jövőjével, mert a lelkészi hivatásom és az együttműködés megtagadása miatt előttük biztosan zárva lesznek az egyetemek. Hanvára való áthelyezésemet is el tudták intézni, ha nem is közvetlenül, de közvetve mindenképpen. Bármikor megvonhatták abban az időben bármelyik lelkész működési engedélyét. Olyasmit is mondtak, hogy jobb lesz, ha én is és a családom is kicsit jobban vigyázunk magunkra, mert fontosabb embereket is ért már baleset. A feleségem és a gyermekeim mindig támogattak engem. A lányom egyszer azt mondta: büszke vagyok rád édesapa, mert nem hagyod magad megtörni. A hit megtartó erejét sem győzöm hangsúlyozni. Az biztos, valami miatt nagyon fontos lett volna számukra, hogy bármi áron beszervezzenek. Ott vagyok a megfigyeltek listáján, de hangsúlyoznom kell valamit. Az emberek hajlamosak általánosítani. Listás és kész. Pedig nem mindegy, hogy az embernek megfigyeltként, áldozatként van-e a neve ezen a listán, vagy megfigyelőként, fizetett ügynökként. Nem mindenki bírta úgy a nyomást, mint én, sokan megtörtek és meghajlottak. Olyanok is voltak, akik önként álltak be. Aljas, hazugságokkal teli, undorító világ volt, rettenetes módszerekkel, helyzetekkel, amelyekben tényleg csak az isteni gondviselésnek köszönhetően tudott ember maradni az ember. Az ítélkezés nem feladatom és tisztem, a saját lelkiismeretével kell majd szembenézniük ezeknek az embereknek. Mindig nemet mondtam, még ha meg is sínylette a családom. Egy alkalommal még a Magyarországra való áttelepüléssel akartak megvásárolni. Természetesen erre is nemet mondtam. Ez még Hanva előtt történt. 1985. pünkösdje előtt kerültem Hanvára, azt hittem ott már nyugton hagynak, de ott szintén felkerestek, többször is. A beidézéseikre egyáltalán nem reagáltam, emiatt sokszor dühösek voltak rám.

Milyen hatással voltak az egész egyház életére ezek a nyomásgyakorlások?

Amikor az egyház, a lélek embereit próbálták beszervezni, ezt önmagában is egy súlyos, aljas cselekedetnek minősítem. Szembe akarták állítani a lelkészeket a meggyőződésükkel és az egyházzal, még a családtagjaikkal is. A közösséget akarták megbontani. Magával az Úristennel akarták szembeállítani. A jövő szempontjából fontos az egyház békés, csendes belső megtisztulása.