Még mindig félünk magyarul?

bár valószínűtlen – impériumváltás révén Magyarországról ideköltözőkre gondolt, hanem azokra, akik többnyire románoknak adják ki magukat, de családban, magyar barátok előtt, amikor más nem hallja, magyarul nyilvánulnak meg. Hánynak, de hánynak jutna hirtelen eszébe feledett, titkolt rokonsága, kötődése! Hogy ő tulajdonképpen magyar, mindig is az volt. Jönne az igazgató, aki a fiához a nyilvánosság előtt románul szólt (míg amaz szépen magyarul válaszolgatott neki), az újságíró, akit magyar kommunista aktivista szülei tudatosan neveztek és neveltek románnak. De hirtelen magyarságukra ébrednének a Vasilék meg Lacramioarák, akik otthon mindig is magyarul beszéltek, és azok az Enikők meg Zsoltok is, akiket magyarnak indított útnak holmi szülői akarat a világba, de környezetük hatására később elrománosodtak iskolában, játszótársak között, munkahelyen.

Mennyi magyar szót hallanánk bátrabban az utcákon, nyilvános helyeken is! Gondoljunk bele: hány ismerősünkről tudjuk, csak az érvényesülés egyedül üdvözítő képzelt vagy valós voltáért képes nemzetiségét, önazonosságát, anyanyelvét ilyennek vagy olyannak beállítani. Természetesen nem is azzal lenne a baj, ha valaki több kötődésű, vegyes házasság szülöttje, hanem azzal, aki érdekből tolja előtérbe egyik vagy másik arcát.

A magyar nyelv használatát azonban sikerült minden jelenlegi hatalom ellenére e városban és Erdély jó részében úgy a háttérbe kényszeríteni, amit sem a környezet, sem a józan ész nem indokol. Most nem azok a helyzetek említendők, amikor nyolc-tíz magyar társalgási nyelve egyből románba csap át, ha egyetlen román is csatlakozik hozzájuk, mert ez többnyire nyelvtudás és udvariasság gyakorlati kérdése – még ha szomorú is. Még csak a magyar cégek egymás közötti román nyelvű levélváltása, a román nyelven végzett könyvelés, hivatalos iratok kiállítása, magyar orvos másik magyar orvoshoz intézett román nyelvű küldőcédulája sem tárgya mondanivalónknak. Ezek ugyan visszás, de felülről, sokszor jogszabályilag ránk kényszerített követelmények.

A gond akkor jelentkezik, amikor mi magunk adjuk fel a szabad nyelvhasználati lehetőségeinket vélt érdekből vagy félszből. A magyar vállalatvezető olykor azért tiltja meg magyar alkalmazottja számára, hogy magyar ügyfelekhez magyarul szóljon, nehogy elriasszon román fület esetleg sértő beszédével egy türelmetlen kuncsaftot. Az utcán, munkahelyen, trolibuszon azért fogják egyesek halkabbra a szavukat magyarul, nehogy ellenérzést váltsanak ki többségi társaikból. Üzletben láttam egy anyukát, aki hat-hétéves kislányára minduntalan románul szólt, amaz pedig nemhogy csak magyarul válaszolt – látszott, ez volt számára a megszokott –, de meg is kérdezte: „Anyuka, miért beszélsz románul?” Anyuka meg hebegett-habogott, valamit magyarul is suttogott, fölöslegesen kínos helyzetbe hozta magát, gyerekét, de az elárusítónőt és a fültanú vásárlókat is.

Vannak helyek, ahol a hivatalos nyelv használata kötelező, ajánlott, megint más helyen viszont csak mi magunk érzünk olykor kényszert, hogy szégyenkezzünk magyar beszédünk miatt. Gheorghe Funar volt polgármester már több mint másfél éve nem mérgezi a közhangulatot, mégsem ismerek olyan magyar üzletembert – márpedig Kolozsváron létezik jó néhány, hál’ istennek –, aki saját hatáskörén belül, mondjuk, jól menő boltjában kétnyelvű feliratokat helyezett volna el. Olyat viszont nemegyszer tapasztaltam, hogy ünnepi rendezvényeken, ahol a meghívottak zöme ráadásul ért magyarul, minden beszéd, megemlékezés csakis románul hangzik el.

Azt is joggal elvárhatjuk, hogy a szórakoztató háttérzene legyen legalább néha magyar is. Szinte minden üzlethelyiségben megy valami rádió, de ezek még véletlenül sem közvetítenek magyar adókat. Nincs is túl sok belőlük. Reméljük, a jövendőbeli magyar kereskedelmi kolozsvári rádió bővíti a jelenleg Kolozsvári és Agnus Rádióból álló, különböző órákban sugárzott magyar nyelvű kínálatot. Főleg a téli ünnepek idején szokás, hogy sok helyen, utcai hangszórókból is csak úgy ontották a román kolindákat. Ezeket csupán a központi üzletházban és némely magyar tulajdonost maga mögött tudó üzletben „merték” fűszerezni, mondjuk, angol karácsonyi dalokkal, egy-egy magyar Mennyből az angyalt sehol sem adatott meg hallani. Pedig ezt nemcsak a polgármesteri hivatal Deák Ferenc utcai zenei szolgáltatásától várjuk el méltányossági alapon, arányosan, de jólesett volna több magyar boltban is a saját zenénket is hallani, hátha legközelebb jobb kedvvel térünk be oda.

Sajnos, az is előfordul, hogy még azokat is megszólják türelmetlenebb többségi társaink, akik egymás közt magyarul beszélgetnek. Egy neves kolozsvári valutaváltó hálózatnak sikerült azzal kizárnia végleg az ügyfelei közül, hogy hölgyalkalmazottja rám szólt, ne beszélgessek a feleségemmel magyarul, miközben sorban álltunk, mert zavarja a pénzszámlálásban. Ismerősömnek meg az egyik belvárosi virágüzletben ajánlották, hogy menjen Szegedre virágot venni, miután sikertelenül próbálták a visszajáró pénznél becsapni, s ezt közben magyarul beszélte meg a feleségével.

Nem jellemző az RMDSZ-re sem, hogy a magyar nyelv használata miatti hátrányos megkülönböztetéssel túlságosan foglalkozna, egyes helyeken civil szervezetekhez, mint a Pro Európa Liga, újabban pedig – szerencsére – az Országos Diszkriminációs Tanácshoz lehet fordulni ilyen jellegű panasszal.

De túl minden jogorvoslaton, panaszon és felháborodáson a legfontosabb itt is az, ami rajtunk, mindennapi embereken múlik. Mert ugyan hányan éltünk létező jogainkkal? Hányan jártak utána, hogy a helytelenül, sokszor törvénytelenül adott, elírt család- és keresztnevünket helyes, magyaros formában használják, esetleg arra visszaváltoztassák?

Hányszor igényeltük, hogy az igazságszolgáltatásban magyarul beszélhessünk, ha már ezt állítólag törvény biztosítja? Hány helyi és megyei tanácsosunk él azzal a lehetőséggel, hogy az illető önkormányzatban, ahol a választottak száma meghalad egy bizonyos számarányt, az ülésen anyanyelvén szólaljon fel? Még jó, hogy kivételes esetekben – mint ahogy üdvözlendő módon a parlamentben is – elhangzik egy-egy beszéd végén magyar ünnepi üdvözlő mondat is.

A követendő példa valószínűleg az „etnikai” megindokoltság és érvrendszer mellőzése lehetne, a fogyasztóbarát, gyakorlatias szempontokat szem előtt tartó nyelvi megközelítés. Van rá igény magyarul is, tessék magyarul is nyújtani azt, amit egy tömeg kér. Mint ahogy a Romtelecom tudakozóját is beindították Nagy Zsolt miniszter révén magyarul is.

Ehhez azonban tudatosabb hozzáállás, az indokolatlan félszek levetkőzése, a helyzet helyes felismerése, no meg egy kis képzelőerő kell. Bátorság hozzá!

(Az újraközlés forrása: Szabadság, 2006. január 13., 3.)