Még a leghosszabb út is a sörgyárba vezet

Nymburk, a XIII. században épült kisváros hat bástyával és valóságos várfallal várja az arra tévedő idegent. Téglából épült temploma van, ami Csehországban nagy ritkaság, tornyából szép kilátás nyílik a városra, főterén kora reneszánsz stílusú városháza, szelíden kanyargó utcái azonban a csend torka felé tartanak. Ilyenkor ősszel még az Elba partja is morózusnak tűnik, nincs, ami beszippantaná az embert. Semmi különös, mondhatnánk Nymburkról, de nem mondhatjuk, mert két zarándokhelye is van itt a Hrabal-rajongóknak. A városi múzeum az egyik, ahol állandó kiállítás várja az érdeklődőket, a „homokszínű” sörgyár pedig a másik, ahol az író kalandos gyermekéveit töltötte, és nem egy művében feltűnik. Elég ha csak a Sörgyári capricciót említjük, azt a krónikát, amely „anyámról, apámról és nagybátyámról szól”, de közülük is legelső sorban művészete igazi múzsájáról, Pepin bácsiról, a habókos dumagépről. A sörgyári ciklus három kötetből áll. A Díszgyász és a Harlekin milliói is Nymburkhoz kötődnek.

Bohumil Hrabal tíz éve vetett véget életének. Kórházi szobája ablakából zuhant ki, hogy ízületi fájdalmai elől végérvényesen megmenekülhessen. Nem igaz a tragédia köré font legenda, mely szerint galambokat etetett, és akkor történt a baj. Bohumil Hrabal készült a „nagy zuhanásra”. Az egészet pontosan „megkomponálta”. Kórházi ágyán még megvárta egy róla szóló, Spanyolországban megjelent könyv cseh fordítását, olvasgatott is belőle, majd egy nap elszánta magát a végső lépésre.

Jó barátja, Jiří Menzel, aki hat írását (Baltazár úr halála, Szigorúan ellenőrzött vonatok, Pacsirták cérnaszálon, Hóvirágünnep, Sörgyári capriccio, Őfelsége pincére voltam) vitte filmre, halála előtt két nappal még beszélgetett vele a kórházban.

„Bár komoly fájdalmak gyötörték, semmi jel nem utalt arra, hogy nemsokára lezárja az életét. Vittem neki egy üveg vodkát, és boldogan meg is húzta az üveget. Sztálin könnyeit itta, mert ez állt a címkén, s ezen mindketten nevettünk. Aztán úgy búcsúztunk egymástól, hogy pár nap múlva újra látjuk egymást. Megdöbbentett, hogy elment, de egy percig sem hittem a távirati iroda hírének. Tudtam, hogy már régóta készült a halálba.”

Nymburkban, a múzeumban Jiří Menzel tengerentúli képeslapja is gazdagítja a Hrabal-kiállítást. „A Pacsirtáknak New Yorkban is sikere van…” szól a „tudósítás”. De olvasható Václav Havel 1957-es szamizdatban megjelent kritikája is Hrabal irodalmi tevékenységéről, és ott az ex-elnök meghívója is, mely szerint 60. születésnapja alkalmából egy kisebb magánünnepségre várja az írót, akivel olyan szoros kapcsolatban állt, hogy Bill Clinton 1994-es prágai látogatásakor is meghívta őt egy zártkörű fogadásra. Családi fotói és személyes tárgyai is láthatóak a múzeumban. Kerszkói hétvégi házából ide került a szürke Consul írógép, mellette a hamutálja, tranzisztoros rádiója, ollója, ragasztója, tollai és gyógyszerei. A falakon róla készült portrék. Rajzok, grafikák, festmények. Szülei fotója 1917-ből. Botja, kabátja, sapkája, bokszkesztyűje a sarokban. A polcokon könyvei idegen nyelvű fordításai, köztük a magyar kiadások, régiek és újak. Húszperces dokumentumfilm is megtekinthető a két terem egyikében, Hrabal nymburki éveiről mesél a filmben. Kint a biciklije, amellyel a kerszkói fák alatt tekert. Szép a kiállítás. Hangulata van.

A sörgyár udvarán gyorsan útba igazítanak. Ötven lépésnyire a portától ott az emléktábla a falon. Az ő szövege, az ő humora, az ő szellemessége:

„Semmiféle emléktáblát nem akarok, de ha mégis kapok, akkor csak olyan magasra tegyék, ameddig a kutyák vizelnek.” Kérését tiszteletben tartva le is kell guggolnia annak, aki el akarja olvasni a szöveget. A kapuban büfé. Ütött és kopott. Bár szemerkél az eső, sörözni így is lehet. Kettesben, hármasban, magányosan, ahogy tetszik. Fedett ücsörgőjében van is pár törzsvendég. Arcukon ott a „leltári jel”. Nézem az üvegeket a fából tákolt asztalokon: Bogan, Pepin bácsi tízese, Francin elfekvője. A vignettákon az író arca. Hrabal fekete kalapban, fehér sállal a nyakában, Hrabal kedvenc tengerésztrikójában. Aztán Francin, Pepin és Maryška portréja. Jobb reklámot nem is kívánhatnának maguknak a nymburkiak, mint a Sörgyári capriccio alakjainak és a XX. század egyik legjelesebb írójának arcképét. Hrabal tetemes bevételhez juttatja a gyárat, az pedig meg is érdemli, hiszen finom a söre, a környékbeliek szerint sokkal finomabb, mint a pilseni vagy a České Budějovice-i arany nedű.

„Apám látásból jól ismerte Hrabal urat – mesélte nemrég Jiří Menzel. – Anyám, miután elolvasta pár írását, csak annyit mondott: »Szép kis alak lehet!« Egyszer elhívtam őt hozzánk, hogy bemutassam a szüleimnek. Ez már a Szigorúan ellenőrzött vonatok után volt. Hrabal úr meglátta apámat, és azonnal felismerte. Anyám előtt elkezdte sorolni, mikor melyik kocsmában találkoztak, és hol, milyen állapotban látta őt. Észrevéve anyám ámulatát, szerintem még rá is tett pár lapáttal. Apám, egészen addig a napig, hős volt a családban. Legalábbis anyám szemében. Jiří Trnka, a világhírű rajzfilmrendező stúdiójában dolgozott mint dramaturg. Mesekönyvet is írt, amely Gömböc Miska kalandjai címen annak idején magyarul is megjelent. Kollégáival, barátaival bizonyára eljártak iszogatni. Mi erről otthon semmit sem tudtunk, mert amikor hazajött, mindig józan volt. Félt anyámtól, nehogy morogjon vele. Hrabal úr aztán pillanatok alatt leleplezte. Látva anyám rémületét, élvezettel és hosszasan ecsetelte, hogy apám a király a vendéglőben. Hogy mindenki őt hallgatja, az ő anekdotáit, szinte csüngenek az ajkán az emberek. Ő a társaság középpontja. Ha elmegy pisilni, alig várják, hogy visszajöjjön. Anyám csak nézett, először nem is akart hinni a fülének. De mivel apám nem tiltakozott, Hrabal úr pedig rájött, hogy elszólta magát, s tetszett neki a hirtelen kialakult helyzet, amely egyre forróbb lett, csak mesélt és mesélt, rakta a tüzet. Szörnyű nap volt ez akkor. Miután magunkra maradtunk, anyám irgalmatlanul kifakadt, és Hrabal úr látogatásának köszönhetően hatalmas patáliát csapott.”

Nymburkból csak egy ugrás Sadská, ahol a Kék Csillag Szállóban gyakran sörözött Bohušek , ahogy a környékbeliek nevezték az írót. Az itteni főpincér, Josef Vaniček történeteit bele is folyatta később az Őfelsége pincére voltam szövegözönébe.

Hradištkóig öt perc az út kocsival. Az ottani temetőben, szülei mellett nyugszik Bohumil Hrabal. Sírján, kerszkói macskáira utalva, számtalan apró kerámiacica. De van egy nagyobb is, egy életnagyságú. Ő vigyázza az egész macskasereget. Bánatosan, ám nem gazdátlanul.

„Én akkor találkoztam vele, amikor már elég öreg volt – meséli Esterházy Péter, aki Hrabal könyve című regényével hajolt meg a népszerű cseh író előtt. – A felesége már nem élt akkor. Nem is depreszsziós volt, hanem úgy mondanám, hogy szomorú, elvadult. Igazából nem is akartam találkozni vele. Ha az ember ismer egy-két írót, tudja, hogy a találkozás veszélyes lehet, hiszen személyében nem biztos, hogy képes ugyanolyan jó lenni, mint olvasója fejében. Hrabalt én afféle Hrabal-hősként képzeltem el. Olyan Pepin bácsi-variációnak, aki nyomja a rizsát. Fotókon láttam, milyen ember, és az alapján alkottam magamnak egy igazi Hrabalt. Ehhez képest minden más volt. Bementünk az Arany Tigrisbe, a kedvenc sörözőjébe, ott ült hátul egyedül, de úgy, hogy senki nem mert mellé ülni. Én megtettem. De nem azt mondta, hogy »Jó napot kívánok!«, hanem, hogy »Foglalt!«. Ezen rögtön megsértődtem. Ki is fordultam azonnal a kocsmából a Gitta nevű nővel. Ami bizonyára Hrabalnak is sok lehetett, mert utánunk jött, és szólt, hogy menjünk el egy másik sörözőbe. Elmagyarázta, hogy melyikbe, és majd utánunk jön. Elmentünk, beültünk, vártuk is, meg nem is. És valóban megérkezett. De negyed óra rémség következett, mert egyáltalán semmi nem érdekelte, s ennek hangot is adott. Én meg, mint egy jól nevelt zsúrfiú, társaságot tettettem, ami katasztrofális volt, közben egyfolytában arra gondoltam: nem biztos, hogy nekem ezért kellett Prágába jönnöm. Később volt egy mondatom, amire ő lassan felfigyelt, és elindult köztünk valami. Meg sörök is jöttek rendesen, és közelebb kerültünk egymáshoz. Ezt követően még kétszer találkoztunk, de beszélgetni csak Prágában, az első alkalommal beszélgettünk. Ő valóban nem volt intellektuális író, csak ez a »nem intellektualitás« nagyon jól meg volt ágyazva. Műveltséggel, olvasottsággal, filozofikus észjárással. Van egy komolytalanság a szövegeiben: a kocsmaduma. Ami a németeknek időnként kevés. Hogy mi kötött végül is össze bennünket? Nálam volt, persze nem véletlenül, a Hrabal könyve kézirata. Van abban egy rész, cseh mondatokkal, amikor az Úristen és Hrabal beszélgetnek. Ez úgy jött létre, hogy olvastam Kafka Milenához írt leveleit, amelyekben Kafka egy-két kifejezést csehül ír és megismétel. És ezzel tudtam megfogni Hrabalt. Érdeklődéssel olvasta, hogy mire megy ki az egész. A vége már olyan pillanat volt, hogy annál közelebb már a sör sem hozhatott volna bennünket egymáshoz. Később Párizsban találkoztunk. Annyira be volt rúgva, hogy én vittem haza a szállodai szobájába. Betoltam az ágyba, és csak annyit mondtam neki, hogy »Aludjál!«. Azóta is gyakran eszembe jut, hogy miért van az, amit én állítok, hogy magyar írónak tekintjük Bohumil Hrabalt. Ez elég titokzatos dolog. Nem elég ugyanis, hogy valaki jó író legyen, sok jó író van a világban, mégsem kapja meg mindenki ezt a státust. Hrabal kivétel. Őt nagyon értjük, mert arról a világról ír, amelyben mi élünk. Távol áll tőle mindenféle önsajnálat, az anekdotának egy másik fajtáját használja. A magyar anekdota nagyon kompenzálós, a győzelemre van kihegyezve, mi pedig mindig nyerünk a végén. A cseh anekdota ennél ravaszabb. Abban van egy irónia. Abban vereséget szenved az ember, de a vereségből mindig ki tud hozni valamit. Például felemelkedik.”

Kerszkó sem a világ vége. Hradištkótól negyed óra, Prágától, autópályán fél. Elsőként irány a Hájenka, ide járt Hrabal is, az erdei vendéglőbe. Szép, tiszta hely. Sajátos hangulata van. Mintha az író is itt ülne. Csak a hétvégi háza előtt éreztem valami egészen mást. Új gazdája csak átfesteni tudta, átalakítani nem. Megelégelte az ide zarándokló Hrabal-rajongók kíváncsiskodását. A legszívesebben kiírná a kapura: Ez a ház nem az a ház. Csak nem teheti meg. Kerszkó büszke Hrabalra. Nyilak mutatják az utat a messziről jött idegennek, hogy „Arra, arra, most jobbra… Itt lakott… ott ücsörgött a fák alatt… itt írt világirodalmat.”