Mécsesként kell elégnem, sóként kell elolvadnom

„Az ökumenizmus mindig bennem volt” Laci bácsi nagyon elfoglalt, most temetésről érkezett, egy óra múlva pedig esküvőre siet. Volt már olyan napjai is, amikor keresztelt, esketett és temetett. Közben rendszeresen misézik, készségesen helyettesít más papokat, és a híveinek is mindig a rendelkezésére áll. Hogyan csinálja?

Hitből, meggyőződésből mentem papnak. Gyerekként papok között éltem, pap tanárok tanítottak, nagyon sok plébánost ismertem, és tetszett a munkájuk. A szeretetre épülő jézusi tanítást úgy adták át az embereknek, hogy nemcsak meghallgatták, hanem követték is őket. Ez nekem nagyon rokonszenves volt, tetszett az életstílusuk. Egész életemben arra törekedtem, hogy ne csak imádkozó népet neveljek, hanem hogy az ember meg tudja élni Jézus tanítását, mely a szeretetről szól. Nekem is mindig jólesett, ha szeretnek, de az még jobban esik, ha elfogadják a szeretetemet. Ez ad erőt. Nem hízelgésre gondolok, hanem arra, amikor kiérzem az őszinte tiszteletet, amikor érzem, hogy látnak bennem valamit, holott semmi olyasmit nem értem el az életben, amiért kiváló lennék. Középszerű vagyok, normális életet éltem. Egyszerre vagyok pap és ember, ezt a kettőt nem lehet kettéválasztani. Mindig és mindenhol pap vagyok. Néhányan úgy vélik, a pap csak az oltárnál pap, mert szokatlan számukra, hogy a pap is úgy beszéljen velük, mint ember az emberrel.

Talán mert vannak olyanok, akik valóban csak az oltár előtt papok.

Senkit sem akarok megbántani, de minden foglalkozásban van „fekete bárány”. Biztosan van közöttünk is olyan, aki csak azért lett pap, mert úgy gondolta, kényelmes állás. Amikor meg rájött, hogy mégsem olyan kényelmes, megpróbált minél kényelmesebben élni, például a lehető legkevesebbet vállalt, nyilvánosan nem szerepelt. Vannak nálam sokkal tehetségesebbek, akik sokkal többre vihették volna, de nem járnak az emberek közé, nem adják át tudásukat, nem ismerik őket. Én viszont szeretem az embereket, szeretek közéjük járni. Arra nincs időm, hogy estéket átkártyázzak, átbeszélgessek, de ha találkozom az emberekkel, nagyon jól érzem magam. Mindig vigyázok arra, hogy ne prédikáljak, mert nem az által vagyok pap, hogy minden mondatommal Jézust hirdetem. Nem kell ahhoz prédikálnom, hogy érződjön hiteles meggyőződésem.

Ez érvényes a magyarságára is?

Igen. Nem hencegek vele, de büszkén kimondom és vállalom, hogy magyar vagyok.

Ez már akkor is így volt, amikor fiatal papként szlovák községbe került?

Ez mindig így volt. Talán éppen azért volt könnyű vállalnom magyarságomat, mert nem tudtam jól szlovákul. De nem hagytam cserben a híveimet, hiszen a jó pap holtig tanul. Egyszer – ez már évekkel később, Szalkán történt – meglátogatott egy hölgy, aki a harmadik mondat után azt mondta: zsidó vagyok. Látta rajtam, hogy csodálkozom, ezért hozzátette: ezt azért jelentettem be, hogy magát és másokat is megóvjak a kellemetlen helyzettől, mert előfordulhatott volna, hogy az ötödik mondat után elkezdik szidni a zsidókat. Ez a bátor kiállás nagyon tetszett nekem. Ugyanígy én sem vártam meg soha, hogy elkezdjék szidni a magyarokat. Nem mintha nem tudnám megvédeni magam, de az illetőt nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Miért tenném?

Laci bácsi saját magát a sóhoz hasonlította. Miért?

Csak Jézus hasonlatát idéztem, ő azt mondta: ti vagytok a föld sója. Efölött általában elsiklanak, pedig érdemes elgondolkodni rajta. A só az egyik legolcsóbb árucikk, mégis ez ad jó ízt az ételnek. És azért vállalok még nyolcvanévesen is ennyit, mert ha még most is tudok jobb ízt adni mások életének, akkor jól érzem magam. Hasonlíthatnám magam mécseshez, mely kicsi, pislákoló fényével megpróbál legalább egy kis közösségnek utat mutatni. Lehet, hogy ez valakinek szenteskedő frázisnak tűnik, de valóban így éreztem, és tudatában voltam annak, hogy nekem el kell égnem, mint a mécsesnek, el kell olvadnom, mint a sónak, de legalább annyi marad belőlem, hogy egy kicsit kellemesebbé tettem mások életét. Az élet, bizony, sokszor nagyon sótlan, sok ember olyan sótlannak látszik: kedvetlenek, gondjaikkal egymást keserítik, ezért kell megsózni őket.

De hogyan?

Egyszerűen: meg kell mutatni, hogy örülni is lehet. Mindig arra gondolok, mennyi örömem volt az életben. Engem se a börtön, se a munkásélet nem zavart. Nem volt ugyan szép, se jó, de nem panaszkodom.

Miért került börtönbe?

Amikor az ötvenes években közös kolostorba zárták a szerzeteseket, nem ítélték el őket, de lehetetlenné tették az életüket, tevékenységüket. A köztársasági elnök pedig az egyik újságban úgy nyilatkozott: akinek nem tetszik ez a rendszer, az menjen el, még az útiköltséget is megfizetjük. És sokan inkább külföldre akartak menni. Nem azért, mert nem szerették a hazájukat, hanem mert úgy érezték, nem kellenek, nem engedték dolgozni őket. Azért kerültem börtönbe, mert nem jelentettem fel azokat a szerzeteseket, akik el akartak szökni. Akkoriban két lehetőség volt: vagy feljelentem őket, vagy melléjük állok. Én segítettem nekik. Érdekes, hogy az egyik szerzetest végül a saját sógora jelentette fel.

A börtönben és munkásként is több sérelem érte, élete során számtalan oka lehetett volna megsértődni, gyűlölködni. Sohasem érzett haragot vagy kísértést a gyűlöletre?

Nem azért mentem papnak, hogy börtönben éljek vagy hogy gyári munkás legyek. A börtönben mindjárt az elején lefogytam tizenhét kilót, amikor pedig lesoványodva, fáradtan szabadultam, közölték, hogy még három évig nem gyakorolhatom a hivatásomat. Elmentem munkásnak, hiszen alig volt valamim. Mindenemet elvették, a testvérem ruháiban jártam. Gondoltam, keresek egy kis pénzt. A téglagyárban pedig úgy fogadott a mester elvtárs, hogy itt van egy pap, aki a társadalom azon részét képviseli, mely kizsákmányolja a szegény munkásokat, és hogy most megmutathatom, mit tudnak az értelmiségiek. Akkor rettenetesen forrt bennem a méreg, hiszen sohasem használtam ki a szegény embereket, inkább értük éltem, és mindig mindent becsületesen megfizettem. De egy szót sem szóltam, viszont elhatároztam: ha beledöglök is, élmunkás leszek.

És? Az lett?

Igen. Az első nap után alig bírtam kiegyenesedni, hónapokig úgy mentem munkába, hogy minden csontom fájt, de a hetedik hónapban ugyanez a mester kénytelen volt felolvasni, hogy Burián elvtárs nyerte meg a munkaversenyt. Akkor azt mondtam: kedves mester úr, most válaszolok arra, amit hét hónappal ezelőtt mondott. Én ide a legegyszerűbb munkásnak jelentkeztem, mert az újságokban azt olvastam, hogy a kommunizmus megbecsül minden munkásembert, ezzel szemben maga kigúnyolt engem, mert pap vagyok. Hát most bizonyítottam, hogy munkásként is megállom a helyem. Akkor bocsánatot kért.

Utána is éreztették Önnel, hogy pap?

Egy másik munkahelyemen nem is tudták. Egyszer oda is jött hozzám egy munkás és azt mondta nekem: maga furcsa ember; soha nem káromkodik, nem veszekedik, ha elvégezte a munkáját, odaáll másoknak segíteni; kicsoda maga civilben? Hiába mondtam, hogy egyszerű munkás vagyok, mivel nem tágított, hát ezt válaszoltam: hívő, keresztény, katolikus magyar ember vagyok, és engem a hitem arra tanít, hogy gyűlölködés, káromkodás nélkül kell élni, hogy segítsünk egymásnak, szeressük még ellenségeinket is, és én csak ezt próbálom megvalósítani. Egy évre rá kiderült, hogy pap vagyok, akkor megint odajött hozzám és azt mondta: tudtam, hogy maga valami ilyesféle, mindjárt gyanús volt nekem! Nem szégyellem a hivatásomat, válaszoltam, de nem akartam, hogy kivételezzenek velem. Én mindig pap vagyok, nem valamiféle bohóc, aki a színpadról lelépve leveti álarcát és teljesen más ember. Ha fürdőruhában lennék, akkor is papként kellene viselkednem, amikor munkás voltam, akkor is. Ez életforma. Egyébként munkás koromban határoztam el, hogy lesz autóm, és össze is spóroltam rá a pénzt. Amikor megvettem a kis Trabantomat – most egy piros Škodával járok –, eljöttek a titkosrendőrök megkérdezni, honnan volt rá pénzem. Elővettem a betétkönyvemet, és megmutattam, hogy havonta rendszeresen hordtam a pénzecskémet a bankba. Jaj, ne haragudjon, mondták. Nem haragszom, válaszoltam, és hozzátettem: én nem kérdezem, maguknak honnan van az a gyönyörű autójuk, de mivel magukat érdekelte, szívesen megmondtam, hogy a két kezemmel dolgoztam meg a Trabantomért.

Másért is zaklatta a titkosrendőrség?

Sok mindenért zaklattak, akkoriban mindenkit be akartak szervezni. Egy csendőr Szalkán azt mondtam nekem: plébános úr, ebben a faluban csak a plébánián és az iskolában nem főznek pálinkát, de lehet, hogy csak a plébánián. Igaza is volt, mert az igazgató úr is a kuktában főzött pálinkát. Abban az időben mindenféle feketézés folyt, és mindenkire próbáltak valamit találni. Engem is figyeltek, engem is behívtak, és a „náčelník” elvtárs rafináltan azt mondta: mi segíteni akarunk, nehogy olyasmibe keveredjen, amiről nem is sejti, hogy államellenes, ezért ha észrevesz valami szokatlan dolgot, előre figyelmeztessen minket. Aztán azt mondta: plébános úr, a börtönbe vissza is lehet ám kerülni! Erre megborzongtam, mert eszembe jutott, milyen volt ott, hogyan tudnak vallatni. Aztán azt firtatta, van egy kis fekete hölgy, akivel engem állítólag sokszor láttak. Nagy a szerelem? – kérdezte. Milyen szerelem? – kérdeztem vissza. Mire ő: ugyan már, maga is csak ember, a maga teste is megkívánja a szerelmet, és vannak fényképeink. Megint megijedtem, mert hallottam már fotómontázsról, de nem hagytam magam, és visszautasítottam az együttműködést.

Erről a cölibátus jut eszembe. Laci bácsinak soha nem hiányzott, hogy nincsenek gyerekei? A szüleiről mindig tisztelettel és hálával beszél, amiért lehetővé tették, hogy a világra jöjjön. Ön nem sajnálta soha, hogy nem lehetett a szó szoros értelmében vett édesapa?

ĺgy még nem gondolkodtam erről. Gyerekkorom óta természetes volt, hogy a papok egyedül élnek, a családról is csak a börtönben kezdtem elmélkedni. Ott egy nálam idősebb pap azt mondta, hogy sohasem jelentett számára gondot áldozatot hozni, azaz lemondani a nemi életről, viszont majd` megszakad a szíve, amiért nincs családja. Nekem megadatott, hogy apa is lehessek, ugyanis az öcsém gyerekét ötéves korától én neveltem. Részem volt olyan örömökben, melyek egyébként talán hiányoznának. Virraszthattam a „lányom” betegágya mellett, aggódhattam érte, egy kicsit átélhettem a család melegségét. Nekem sohasem hiányzott a nemi élet, inkább a magány zavart és az, hogy értem nem aggódik senki. Egyszer egy hölgy az utcán figyelmeztetett: Laci bácsi, h?vös van már, nem ártana sálat kötnie. Nagyon hálás voltam ezért az egy mondatáért! # biztosan rég elfelejtette, de én azóta is szeretettel gondolok rá, olyan jólesett... Nem is titkolom, hogy nagyon éhezem a szeretetre.

Ebed község díszpolgárává avatták, Magyarország és Szlovákia is kitüntetteSomogyi Tibor felvételei Laci bácsit sokan szeretik és tisztelik, nem véletlenül avatták Ebed díszpolgárává, írtak Önről könyvet, tüntették ki.

Mindezt nagyon nehezen viseltem. Szerénykedésnek fog tűnni, de sose szerettem az ünnepléseket. Jólesik, ha szeretnek, ha értékelik a munkámat, de ez a sok ünneplés jobban kifáraszt, mintha biciklin át kellett volna mennem a szomszéd faluba a híveimhez, és ott kellett volna miséznem. De valóban jólesett, hogy a világiak értékelték bennem a papot, mert amikor kimentem a deportált magyarok közé Csehországba, papként mentem ki, és ameddig csak lehetett, próbáltam erősíteni bennük a keresztény- és magyarságtudatot.

Önként vállalta a száműzetést, egyedül ment Csehországba. Miért?

Mert szükségük volt rám. Megírtam a püspök úrnak is, hogy ha tudná, mit élnek át azok a magyarok, akiknek ott kellett hagyniuk családjukat, házukat, falujukat, akik többségét szöges dróttal körbetekert marhavagonban Csehországba vitték, akkor azt mondaná: nekem ott van küldetésem. Megírtam azt is, szó nélkül maradok a szlovák híveim között, ha biztos lehetek abban, hogy a magyarok jól el vannak látva lelkileg akár otthon, akár Csehországban. A püspök úr intelligens, nagy tudású, emberséges ember volt, és megértette, hogy nekem Csehországban a helyem. Postafordultával kaptam meg az engedélyt.

De hát azt sem tudta, hová menjen, hol keresse a kitelepítetteket.

Próbálgattam, keresgéltem, hol lehetnek, végül rájuk akadtam. Sokszor pótolta a család örömeit, hogy amikor megjelentem a magyar családok között, még meg se szólaltunk, elsírtuk magunkat. Nemcsak a magyarságukért, hanem a hitükért is szenvedtek, mert abban az időben ott nagyon kevés pap volt, a templomok üresen álltak, nem volt kinek gyónniuk, nem volt, aki vigasztalja, bátorítsa őket. Az egyik faluban a helyi plébános nem értette, miért akarok misézni a templomában, amikor az ő miséjére is bárki elmehetett, mégsem volt tele soha a templom. Én mégis megtartottam a misét, és utána a plébános úr sírva mondta, ennyien még soha nem voltak a templomában. Az emberek gyalog, biciklin is eljöttek, mert nálam magyarul gyónhattak, anyanyelvükön hallhatták Jézus tanítását. Biciklin jártam Csehországot, nem törődtem hóval, faggyal, esővel. Sok dolgom volt, és bármennyire fárasztó volt is, örömet szerzett. Láttam az arcokon a mosolyt, már csak ezért is érdemes volt. Ahová csak mentem, nagyon hálásak voltak, még a reformátusok is. Nem tettem különbséget katolikusok és reformátusok között, mindegyiküknek egyformán jólesett a jó szó.

Tudom, hogy már református istentiszteletet is tartott, és hogy híve az egyházak közötti megbékélésnek. Ökumenizmusa Csehországban gyökerezik?

Az ökumenizmus mindig bennem volt, holott azelőtt soha nem éltem reformátusok között. Ez az emberségemhez tartozik. Ha a református vallásúnak van rám szüksége, akkor annak segítek. Soha nem akartam senkit áttéríteni a katolikus vallásra. Amikor egy csehországi kórházban leültem egy református lány ágya szélére, először félelmet láttam a szemében, talán azt gondolta, meg akarom gyóntatni, át akarom téríteni a katolikus hitre. Ehelyett azt mondtam: engem Jézus küldött, és szépen elbeszélgettünk. Megkönnyebbült. Elmondta, hogy talán megérdemeltük ezt az Isten büntetését – a száműzetésre gondolt –, hiszen az emberek sokszor vétkeznek. Remélem, a szlovákság soha nem fogja megismételni a kitelepítést, a szlovákoknak is el kellene gondolkodniuk azon, hogy ez óriási igazságtalanság volt, és semmiképpen sem keresztényi cselekedet, és aki ilyesmit támogat, az nem lehet jó keresztény.

Laci bácsi azonban nemzetiségre, felekezetre való tekintet nélkül mindenkit egyformán szeret, és azt mondogatja: azt keressük egymásban, ami összeköt, és ne azt, ami elválaszt.

Mi értelme lenne a gyűlölködésnek, a sérelmek felemlegetésének? El lehet, el is kell gondolkodni, de szeretetben kellene élni, hogy jobb legyen a világ. Pap társaim olykor megkérdezik: mit akarsz még nyolcvanévesen? Nem volt elég? De nekem ez az életem, és addig fogom csinálni, amíg bírom. Amikor csörren a telefon, hívnak valahová, ha tehetem, azonnal indulok. Ha csak ketten jönnek el a misémre, már érdemes volt megtartanom. Prédikálás közben mindig az arcokat nézem, elég egy elégedett, megkönnyebbült tekintet, máris jól érzem magam. Ez ad erőt, ez az életem.