Már a tisztánlátást segíti a hetven esztendő?

Hány résztvevője él még az 1944. augusztus 29-én kitört felkelésnek?

Az Antifasiszta Harcosok Szlovákiai Szövetségének nyilvántartása szerint mintegy ezernégyszáz fő, a honvédelmi minisztérium pedig további hatszáz egykori aktív résztvevőt tart nyilván.

Hét évtized múltán is elő-előbukkannak még új tények, új adatok, eddig nem ismert partizántörténetek és az akkori eseményekkel kapcsolatos egyéb mozzanatok?

Éppen maguk előtt járt nálam egy testvérpár, és átadta az édesapja hagyatékában talált, eddig ismeretlen személyes feljegyzéseit, hosszabb-rövidebb visszaemlékezéseit a felkelésről. Minden ilyen emlékirat amolyan miniatűr rajza a történelemnek, hiszen annak eseményeit élesben mindenki másformán élte meg. Napjainkban viszont, ennyi idő elteltével, éppen 1944 őszének hétköznapi történései fontosak számunkra, mert az egyéni sorsokkal és emlékekkel szemben a felkelés döntő fejleményei régóta közismertek.

Noha a szlovák történészek mind a mai napig vitatkoznak a zendülés jelentőségén, katonai szerepén, politikai értelmén!

A kérdéseket így sarkítva, szerintem, lényegében már nem is a történelemről van szó, hanem főként az ideológiáról. Elfogadásról vagy tagadásról. Ha valaki a szlovák nemzeti felkelésről azt állítja, hogy a kirobbanása egyben a szlovákság történelmének sötét napja, alapvető tényeket tagad. Egész Európa mai fogalma a második világháború kimenetelén és az antifasiszta harc győzelmén nyugszik, s ezt a franciák meg a németek még a múlt század ötvenes éveiben tudatosították. Ezért aki megkérdőjelezi az 1944 augusztusában kitört felkelés szerepét a Tiso-rezsim és a náci uralom ellen, az a világháború utáni helyzetet és egy demokratikus Európa kialakíthatóságának akkori reményeit is kétségbe vonja.

Hová vezetnek, vezethetnek az efféle „szakmai” viták?

Jobbára oda, ahová a pusztán ideológiai töltetű árokásás vezetni szokott: a kibékíthetetlen álláspontokba. A felkelés tárgyilagos történelmi értékelésének van azonban egy sajátos aspektusa is. Nevezetesen az 1948-as kommunista hatalomátvétel után olyan mítoszt kellett kialakítani, hogy a szlovák nemzeti felkelés bizonyos fokig már kezdete volt egy, a CSKP ’48-as februári győzelméhez vezető nemzeti demokratikus forradalomnak. Már-már paradoxon, hogy a felkelésnek ezek a patetikus dicsőítői, illetve az esküdt ellenzői is – éppen az 1948-as kommunista államfordulatra hivatkozva – ugyanezeket az értelmetlen lózungokat ismételgetik, csupán ellenkező szemszögből. A valóság ugyanis nem más, mint hogy a szlovák nemzeti felkelés nem azért tört ki, hogy előkészítője legyen a kommunista érának, hanem mert a Tiso-rezsimben a náci hadsereg augusztus 29-én hajnalban megkezdte a szlovák területek megszállását.

Eszerint, képletesen szólva, a felkelés mintegy önmagában és önnönmagával folytat akár napjainkig is társadalmi és történelmi dialógust?

Mondható ez belső vitának is, bár tagadhatatlan, hogy mind a történészek körében, mind a közvéleményben a felkelést alábecsülők vannak jelentős kisebbségben. Ez utóbbiak zömmel valószínűleg azok, akik személyesen vagy bármi más okból érzelmileg és gondolatilag még jelenleg is a Tiso-korszakhoz kötődnek. Nézeteik szerint a felkelés például egyetlen nappal sem gyorsította meg a világháború végét. De kinek és milyen bizonyítékai vannak az efféle magyarázkodásokra? Hiszen már csak a frontra irányuló katonai utánpótlási útvonalak elvágása is gondokat okozott a németeknek, ami akár naponta az emberéletek ezreit menthette meg. Arról már nem is beszélve, hogy ha a szlovák nemzeti felkelés – azok szerint, akik alábecsülik – káros és értelmetlen vállalkozás volt, akkor ugyanezt a logikát követve céltalan volt a varsói felkelés, a jugoszláviai partizánmozgalom, a párizsi felkelés, a romániai államfordulat vagy éppenséggel Horthy balsikerű kiugrási kísérlete. Ő mellesleg éppen a szliácsi repülőtérről küldte tárgyalóit a szovjet oldalra.

Egyes tekintélyes történészek vélekedése szerint a szlovák nemzeti felkelés Európa különösen bátor, ha nem a legbátrabb németellenes és antifasiszta fellépése volt.

Elsődlegesen a Tiso-rezsim ellen irányult, hiszen az a szlovák kormány nem is kereste a kitörés lehetőségeit a németekkel szembeni alárendeltségből. Ellenkezőleg, szándékosan kollaborált velük. Negyvennégy nyarán-őszén nemcsak egyetértett a náci egységek bevonulásával, hanem a korona akkori értékén havonta 500-700 milliós tételekben készséggel finanszírozta is a jelenlétüket. A felkelés kitörésében ezért döntő szerepe volt a szlovák hadseregnek, amely a kormánnyal ellentétben nem vállalta a kollaborációt, és így szembeszegült a nácizmussal is.

A felkelés kirobbantásának legalább két, de valószínűsíthetően több tervezete is létezett. Végül is miért pont augusztus 29-ére esett a választás?

Mert cselekedni kellett. Ha a német katonai egységek ellenállás nélkül megszállták volna az akkori Szlovákiát, már bajos lett volna jelentősebb erejű felkelésre számítani. Ugyanis a náci katonaság simán lefegyverezte volna és így harcképtelenné teszi a szlovák hadsereget, ahogy ez két kelet-szlovákiai hadosztállyal meg is történt. Ezért amint nyilvánvalóvá vált, hogy Tiso beleegyezett az ország német megszállásába, és a náci katonaság első egységei 29-én hajnali fél öt tájban beléptek Szlovákia területére, akkor már egyedül Golian tábornok döntésén múlott: mikor ad parancsot a felkelés kezdetére. Annyi tényleg igaz, hogy az augusztus 29-ei dátum valóban inkább kikényszerített, mintsem körültekintően kijelölt terminus. Ahogy az szintén igaz, hogy eredetileg létezett egy olyan „forgatókönyv” is, hogy a szlovák nemzeti felkelés csak télen tör ki, akkor, ha a Vörös hadsereg egészen Krakkóig tud utat törni magának. De hát a felkelések, forradalmak kezdetét nemigen lehetséges ideálisan megválasztott időpontokhoz kötni...

A tervezeteknél maradva: Čatloš, a Tiso-kormány hadügyminisztere is foglalkozott már korábban egy titokban szerveződő katonai zendülés szándékával, ez az elképzelés ellenben kútba esett.

Az ő terve számos tekintetben, legalábbis katonailag, megegyezett a Golian tábornok körül csoportosulók szándékaival. Politikai céljaik viszont merőben különböztek. Golianék elgondolása szerint az illegalitásban tevékenykedő Szlovák Nemzeti Tanács és a központi katonai vezetés velük rokonszenvező szárnya Csehszlovákia területi helyreállítását készítette elő; Čatloš viszont a Vörös hadsereg által is támogatott katonai puccsban bizakodott, erre épülően pedig a Szlovák Állam fennmaradásában és legalább két esztendeig diktatúrában gondolkodott. Természetesen egy ilyen fordulat sem a szovjetek, sem a Londonban működő csehszlovák kormány számára nem volt elfogadható. Elvégre a nagyhatalmak már 1941-ben Csehszlovákia területi visszaállításáról tárgyaltak, amit 1943 decemberében a Moszkvai egyezmény meg is erősített.

Hányan harcoltak a felkelésben? Mi az, ami a nemzeti jelző használatára jogosít?

A kérdés szinte beugrató, hiszen hány ember fogjon fegyvert ahhoz, hogy egy felkelésről azt mondhassuk: nemzeti?! Vagy éppenséggel mekkora terület „illik” hozzá? Ennél jóval fontosabb – és talán éppen ettől is nemzeti –, hogy a civilek zöme lelkesen támogatta a felkelést, rokonszenvezett az új helyzettel. Vagy akár azért is tartható nemzetinek, mert az akkori Szlovákia egy jelentős területén, a még javában dúló háború dacára, egy demokratikus hatalom irányította a mindennapokat. Például a felkelés fennhatósága alá tartozó szabad területen az első intézkedések egyikeként megszüntette az esztelen zsidótörvényeket. Ám hogy az adatokkal se maradjak adós: a felkelésben mintegy 60 ezer katona és 12 ezer partizán harcolt. Valószínűleg még többen is lettek volna, de az utolsó mozgósításnál már kiosztható fegyver sem volt elegendő. Bár talán még fontosabb, hogy a hétköznapok körforgása is rendes kerékvágásba zökkent. A tanítás ugyan szünetelt, de úgyszólván minden egyéb úgy működött, ahogyan békeidőkben szokás: folyamatos volt az áruellátás, a közlekedés, zökkenőmentesen sikerült folyósítani a nyugdíjakat és más járulékokat, hetente többször is megélénkült a piac, vetítettek a mozik, és még a hagyományos vásárt is megtartották.

Vitathatatlan, hogy ez volt a felkelés nyolc-kilenc hetének derűsebb, a civilek számára is megnyugtató oldala. Ugyanakkor tagadhatatlan velejárója a valóságnak, hogy még a közelmúltban is mély hallgatás övezte a szlovák nemzeti felkelés excesszusait, a fegyveresek túlkapásait, olykor egyenesen kegyetlenkedéseit. Például Divina vagy Sklené községekben, azaz Nagydivényben és Turócnémetiben történtekkel mikor fog őszintén szembenézni a hazai történetírás? Gondolom, ennyi évtized múltán hiba volna kizárólag mintaképekként tekinteni a felkelés minden aktív résztvevőjére!

A felvetés indokolt, és tényleg helytelen, hogy az akkoriban lejátszódott események ezen kilengéseiről hosszú-hosszú ideig csupán kevés szó esett, vagy inkább annyi sem. De az is igaz, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia jóvoltából – Michal Schwarz kutatómunkájának köszönhetően – már évekkel ezelőtt elkészült egy objektív tanulmány, amely feltárja és összegzi a mintegy 1200 német ajkú és más civil személyt ért kegyetlenkedéseket és egyéb atrocitásokat. Egyúttal azonban az is része az objektív igazságnak, miként az már az ilyen nem mindennapos helyzetekben elő-előfordul, hogy aszociális vagy személyes sérelmeiket és vitáikat ilymód „megoldó” egyének is hozzácsapódtak a felkelőkhöz. Ténynek tény, ezeket a dolgokat sem szabad elhallgatni, hiszen az ilyen durva kihágásokat nyilván az idő sem oldja, oldhatja békévé.

És azt vajon igen, hogy az ötvenes években Szlovákiában a felkelés számos résztvevőjét, de főként a parancsnoki kar tagjait politikailag üldözték, jobb esetben „csak” félreállították?

Azokban az években sokakat ért perzekúció: bebörtönzés, vidékre költöztetés a városi lakásból, vagy gyári munkára fogás. Ez a partizánokat is érintette, aminek egyik „magyarázata” a kurzuspolitikusok abból adódó aggálya lehetett, hogy ők nem vettek részt a felkelésben, így tartottak azoktól, akik egyszer már nyíltan szembeszegültek a hatalommal. Féltek, hogy ugyanezt egyszer megtehetik a totalitárius kommunista diktatúrával szemben is. El kellett hát őket némítani, félreállítani, esetleg az életükre törni.

Az SZNF Múzeumának főigazgatójaként miként tekint az utólagosan partizánokká minősült „felkelőkre”, akik az úgynevezett 255-ös érdemtelen megszerzésében vitézkedtek?

Ez nem éppen dicső utózöngéje az egyébként valóban hősi felkelésnek. Mármint azoknak a szemszögéből, akik tényleg részt vettek benne. És közülük – a két-három támogató aláírással ügyeskedő „igazolványpartizánokkal” ellentétben – sokan sohasem igényelték a törvény alapján kijáró előnyöket. Most utólag pedig már nehéz kideríteni az igazságot.

A szlovák nemzeti felkelés hetvenedik évfordulója szinte tálcán kínálja, hogy a politika és a civil társadalom méltó respektussal tekintsen a hét évtizede történtekre. Valahogy úgy kicsiben, ahogy nagyban megtörtént ez júniusban a nagyhatalmak, a második világháborúban még ellenségek között a normandiai partraszállás jubileumán. Esélyt lát nálunk is egy ilyen kegyelmi pillanatra?

Nézze, a felkelés minden aktív harcosának kijár a tisztelet és a megbecsülés. Tenni ezért mind a politika, mind a közvélemény dolga. Itt a múzeumban arra törekszünk, hogy a politika ne kisajátítsa az évfordulót, hanem rangot adjon és ünnepélyességet biztosítson neki.