Magyarok világvonala

Három tudós: egy angol, egy francia és egy szovjet Közép-Afrikában egy kannibál törzs fogságába esik. Mindenfelől fenyegető lándzsák merednek rájuk s a törzsfő tudtukra adja, hogy el fogják őket annak rendje és módja szerint fogyasztani. De, közli a főnök, mivelhogy úriemberek vagyunk s tudjuk, mi az illem, mindhármatoknak teljesítjük vacsora előtt az utolsó kívánságát. Az angol egy pohár whiskyt kér csupán. A francia egy szemrevaló szerecsen kisasszonnyal óhajtana még egy órácskát eltölteni, az orosznak csak az a kívánsága, hogy a törzsfőnök úr jó erősen farba rúgja. Ez a kívánság is teljesül, mire a szovjet tudós előrántja a kalasnyikovját s íziben lekaszálja főnököstül az egész gyülekezetet. „Te őrült – szidják a társai – hát mire vártál, ha volt nálad fegyver?” Mire az orosz méltóságtelin válaszol: „Szovjetszki cselovjek nyikakda nye agreszor!” Vagyis, nagyon szabadon fordítva: „A jóérzésű békeszerető ember sohasem üt oda, csak vissza.”

Nem kívánom részletezni, közéletünk mely mozzanatai és fejleményei hatnak rám együttesen úgy, mint a fent említett alantas művelet: lehetne az éppenséggel a státustörvény, a tocsikolások, torgyánkodások stb. De most valahogyan úgy érzem, hogy betelt a mérték.

Előrántom tollamat. Lövök.

* * * * *

Hadd magyarázzam meg először is illendően írásom hangzatos címét. Hangzatosnak kell mondanom, mint mindent, amit a világtól birtoklunk, s ez nem is kevés. Elég, ha utalok rájuk: magyarok világszövetsége, magyarok világtalálkozója, magyar világbajnokság.

A világvonal azonban ennél is több. Itt egy picinyég talán megbosszantom a természettudomány iránt esetleg nem rajongó kedves olvasót, de rajta leszek, hogy minél egyszerűbben és rövidebben fejezzem ki magamat. Tehát: a mi „háromdimenziós” világunkban egy tárgynak, teszem azt: egy hasábnak három mérete van: ilyen és ilyen hoszszú, széles és magas: hasábja válogatja. De még ha az én példahasábom ezer évig változatlan marad is, az idő közben halad és fölötte is eljár. S éppen ezt a múló időt nevezzük „negyedik dimenziónak”: az önmagában állandó test is változik, mintegy mozog az időben, maga után húz egy „világvonalat”, akár hasábról beszélünk, akár például a magyarságról.

ĺgy állván a dolog, természetesnek tartom, hogy belepillantsunk a tükörbe: hol is tartunk a világvonalon ezer év után?

Tükrön ezúttal nem a Prágai Tükört értem (jóllehet ott is igyekszünk köntörfalazás nélkül tükrözni egyet-mást), hanem egy egészen másfajta tükörre gondolok: milyennek látszunk, milyennek lát bennünket a „népek hazája”, a nagyvilág?

Nem mintha eddig sejtelmünk sem lett volna erről: volt részünk bókokban, szidalmakban mindenkor bőven. De hát nem is arról van szó, kedves olvasó feleim, hogy kiválogassuk ebből a kedvünkre valót. Hanem arról, hogy tanuljunk meg – végre! – őszinték lenni önmagunkhoz.

Állítom ugyanis, hogy a magyarságot egészében véve (ha más nemzetektől nem is elvileg eltérőn) feltűnő mértékben jellemzi, hogy képtelen szembenézni önmagával, vagyis, ami ugyanaz, képtelen kívülről szemlélni önmagát.

Ha belegondolunk ugyanis – történelmi tapasztalat, könyv is született már róla – a magyar múltban lényegesen több a hősiesség, mint az eredményesség. Mintha a dicsőséges csaták és elveszített háborúk hullámzása jellemezné a magyarság eddig meghúzott világvonalát. Ne dőljünk be annak a látszatnak, hogy a magyar állam időnkint viszi valamire. Tiszavirág-életű sikerek ezek. Alapjában véve szinte mindig a rossz oldalra kerültünk.

S az eredményesség hiánya nemcsak a csatatereken nyilvánul meg többnyire tragikus következményekkel.

Az elmúlt évtizedek, s talán a leginkább a legutóbbi, meggyőzhettek mindenkit arról, hogy a magyarok a világ legbalszerencsésebb „lobbizói”. Lényegében már Bős-Nagymaros óta s azóta is folyvást.

Képtelenek belátni, hogy a hatalmas szláv tömbök mindenütt szükségképpen kedvezőbb helyzetben vannak. De ami ennél sokkal nagyobb baj, a magyarok szeretnek a világban saját kiválóságukkal érvelni, saját érdemeikre hivatkozni. S erre a világ többnyire nem kíváncsi.

Holott volnának igen rokonszenves és hatékony érvek, amelyek talán jobb szolgálatot tehetnének.

Sorolom:

Volt egy Eötvös Józsefünk és egy Deák Ferencünk. Az 1867-es kiegyezés keretében hozott nemzetiségi törvényeknek, vagyis a magyarság és a többi nemzetiség reménybeli kiegyezésének ők voltak a sugallói. A „reménybeli” kifejezés mindenesetre igényel némi magyarázatot. Az országgyűlés által elfogadott javaslatban szó és betű szerint benne foglaltatik a később sokat idézett és vitatott megfogalmazás, miszerint Magyarország „összes polgárai alkotják az egységes és oszthatatlan magyar nemzetet”. Ez abban a történelmi pillanatban már nem számíthatott sikerre. Sok is volt, kevés is volt. Sok, mert több, mint amenynyit a magyar állam valaha is (korábban is, későbben is) felajánlott a magyarsággal közös határokon belül élő többi nemzetiségnek. Kevés, mert e nemzetiségek hangadó képviselői ekkor már nemzetekként léptek fel és többre tartottak igényt: a legkevésbé sem kívántak a „magyar politikai nemzet” kebelébe tartozni, s többé-kevésbé – nyíltan vagy titokban – a határon túli nemzettesthez számították magukat.

De érettebb megfontolás után látnunk kell, hogy az Eötvös-Deák-i elképzelés lényegében nem más, mint a Nyugaton már akkor is, ma pedig már világszerte elfogadott vagy legalábbis tudomásul vett „polgári nemzetfogalom”. Ez nem vitatja el valójában a polgári nemzet egyetlen tagjától vagy csoportjától sem etnikai identitását, legfeljebb a nyelvvel vagyunk erre mifelénk többnyire megakadva: senki sem akar „román magyar” vagy „magyar szlovák” lenni, de már a finnországi svéd szemrebbenés nélkül tűri, hogy az angolok „finn svédnek” titulálják, ez különben is nyelvi kérdés. Ahol az ország neve nem minősít etnikailag, mint például az „amerikai”, a „brazil” vagy „szovjet”, ott nincs sérelem.

Mindez egymagában is fényes igazolványa lehet a magyarságnak a világ szemében, mellyel nem élnünk vakság és kártevés. Igaz, volt egy olyan eredetileg tréfásan patriotikus mondás, mely utóbb a magyar begubózás hírhedett jelszavává lett: az „extra Hungariam non est vita”, azaz Magyarországon kívül nincsen élet, de ez azok hitvallása volt, akik önmaguknak akartak tetszeni. Ki ismeri ma a nevüket? Többnyire már csak anekdotikus figurák, paródiák tárgya. Nem említek neveket, mert olykor méltánytalanul is sok nevetség érte őket, s igazságos szeretnék maradni. Vannak, lehetnek olyan történelmi pillanatok, amikor a „mi a világ nekem, ha nincs hazám” keserű fohásza azokat is megkísértette, akik máskülönben egész életükkel és munkásságukkal a világ és a haza egysége mellett tettek hitet.

Deák Ferenc páratlan emberi tisztességéről, igazságszeretetéről olyan bizonyságok maradtak fenn, melyeket minden magyar érvelőnek ismernie kellene. Lenyűgöző élmény nyomon követni, milyen csodálatra méltó ösztönnel érzékelte a történelmi korparancsot. Már a Bach-korszak bukása után, amikor még csak a kiegyezés előmunkálatai folytak, kijelentette, hogy „a mindinkább fejlődő nemzetiségi érzet figyelmet igényel és nem lehet azt a múlt időknek és régibb törvényeknek mértékével mérni. Nem fogjuk elfelejteni, hogy Magyarország nem magyar ajkú lakosai szintúgy Magyarország polgárai, s mi őszinte készséggel akarjuk mindazt, amit e részben az ő érdekeik és a haza közérdeke megkíván, törvény által biztosítani“. S haladjunk csak tovább az „őszinteség” fonala mentén: „A nemzeti törekvések – mondja Deák immár 1867-ben – ma éppen olyan korszerűeknek látszanak, mint egykor a vallási viszályok voltak, de remélem Istentől, hogy valamint vagy elértük vagy közel vagyunk ahhoz az időhöz, ahol az ember becsét nem a katekizmus szerint ítélik meg, úgy eljön az az idő is, midőn az ember becsét, értékét, alkalmas voltát nem a grammatika és a szótár szerint bírálják meg… Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket mindenáron magyarosítsuk, hanem az, hogy velük a magyar viszonyokat megkedveltessük. Mert kettő tisztán áll előttem: kiirtani őket istentelen barbárság volna még akkor is, ha nem volnának olyan számosan, minélfogva őket megsemmisíteni lehetetlen… Ellenségeinkké tenni őket: nem fekszik érdekünkben.”

S frappáns befejezésül egy kis epizód: amikor a kiegyezés után az első költségvetési tárgyalás folyamán a pesti Nemzeti Színháznak adandó támogatás tételénél Dimitrevics szerb képviselő az újvidéki szerb színháznak a támogatását is kéri, Deák – jól ismervén az államháztartás anyagi helyzetét – ezzel döntötte el a vitát: „Ha volna módunk valamennyinek adni, igenis adnánk, ha módunk nincs, az államköltségvetésből ne adjunk a magunk nyelvéért se.”

Deák, kit idéztünk, csak egy kiragadott példa azok sorából, akik megelőzték vagy követték.

Hadd mutassunk be legalább egy kis bokrétányi szemelvényt más nagyjainktól is.

Kezdve Zrínyi Miklóstól, aki oly keserű igazságokat mondott kortársai szemébe, megrótta még bálványát, Mátyás királyt is, ahol igazságtalanságon érte, s legfőképpen attól óvakodott, hogy a magyarságot más nemzetekkel szembeállítsa: „Ne adja az Isten az én pennámnak más nemzetekről gyalázatokat írnia!” Folytatva Kölcseyvel, múltunk egyik legmegvesztegethetetlenebb jellemével, az igazság és állhatatosság bajnokával, ki tudván tudta: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messzi jövendővel komolyan vess össze jelenkort, hass, alkoss, gyarapíts, s haza fényre derül!” Széchenyi, hát ő aztán a bizonyítékok kimeríthetetlen tárháza. „Célunk nem az – mondja a Hitelben – hogy jóakarókat és barátokat szerezzünk, kik egy nap egekbe emelni, más nap pedig sárral lennének hajlandók bennünket hajigálni, amint ti. hiúságoknak kedvezünk vagy ellenezünk… S azért igazat fogunk mondani mindenkor és mindenütt, akár tessék, akár nem. Az igazi barátság… hízelkedéssel sohasem él.” Nem is élt sohasem: kereken kimondotta, vállalva még a rágalmazás, a hazaárulás ódiumát is, hogy „más nemzetekkel a konkurrenciát ki nem állhatjuk”, s a Kelet Népében telibe talál: „Kérdem – és én nem foghatom meg, hogy honosimnak oly kevés istenáldásuk van ezen átkot át nem látni – kérdem: józan taktika-e, ha… egy font magyarsággal nagy hetykén kiállunk, s abban el akarunk olvasztani 3/4 font tótot, 60 font szlávval egybefüggő tótot; 1/2 görögöt, 40 font vallásrokonnal egybefüggő görögöt; 1/2 oláhot, szinte 1/2 fonttal egybefüggő oláhot és végkép 40 font németet, velünk lehető legnagyobb összefüggésben levő németet… Hol vannak itt a hihetőség határai, hol ígérkezik itt a siker? Ne kételkedjünk: rövid idő alatt törött cserép lesz a magyar.” Mi sem természetesebb ezek után, mint hogy Vörösmarty e tekintetben is híven visszhangozza költészetében Széchenyi politikai eszmevilágát. Ő, ki azt óhajtotta hőn, hogy „nemzetünknek mindenik nyomára derüljön emberméltóság sugára”, ki Pázmányhoz visszanyúlva hirdette, hogy „legszentebb vallás a haza s emberiség” – nos, ő sem hízelgett: a magyar országgyűléshez szólva keményen kimondta, hogy „az országnak nincsen háza, mert fiainak nem hazája”. „Hazámat gyermekül dicsőnek álmodám. Most látom rongyait, félig gyógyult sebét, a megkötött kezek és szózat szégyenét” ébred rá a régi dicsőség egykori magasztalója a rideg valóságra. S az országgyűlés honatyáinak kíméletlenül odavágja: „Neve szégyen, neve átok, ezzé lett magyar hazátok!” Vajon nagyjaink e szavai is oly közismertek-e és úgy megszívlelik-e őket a gondolkodó magyarok, mint a forgalomban levő szívmelengető frázisokat? Hogy az ártatlanul kékszemű nagy mesemondó Jókai szerint a magyar nemzet totemállata nem a medve, nem is a turul, hanem a sült galamb, hogy az epés Mikszáth szerint a magyar akár az eke elé is be hagyja magát fogatni, ha az nemzeti színű – ezek a látszólag tréfás szúnyogcsípések talán már egészen elsikkadtak. S ha átlépem a század küszöbét, ismét onthatnám a tanúságokat, mert hiszen Ady Endréhez érkezünk, kit mindennél jobban érdekelt, hogy „mit ér az ember, ha magyar?” Bizony, ő sem hízelkedett. Egykorú hazáját „magyar ugarnak” nevezte. Ond vezért megidézvén elhűlve érzi: „Más a szemem, gerincem, eszmém.” Mintha „a fajok cirkuszában” játszanánk valami komikus szerepet: „Minden, minden ideálunk másutt megúnt ócskaság már.” S a második világháború áldiadalmas sikerei idején elvakult nacionalista kritikusai, kik sohasem békéltek meg azzal, hogy „Árpád hazájában jaj annak, aki nem úr és nem bitang” s hogy ez a rettenthetetlen Ady „magyarok és nem magyarok” összefogása mellett tört lándzsát, felháborodott pamfletet adtak ki „Az Ady-kultusz magyar öngyilkosság” címmel. Hogyan is juthattak volna el ezek a perc-emberkék addig a felismerésig, hogy éppen az Ady próféciáinak semmibe vevése volt magyar öngyilkosság: ez sodorta Magyarországot a trianoni katasztrófába. De Németh László, akit annyiszor vádoltak magyar nacionalizmussal, mert hiszen neki is éppen a magyarság sorsa volt legfőbb gondja, ugyancsak úgy látta, hogy „szentistváni gondolat címén tulajdonképpen Mária Terézia birodalmáért vállaltuk a szomszéd népekkel az összeférhetetlenséget” s volt mersze kimondani azt is, „hogy Trianonnak borzalmai mellett előnyei is voltak, arról aligha hallott a művelt, tehát újságolvasó magyar, pedig voltak…”

S végezetül még egy politikust ama végzetes grófi dinasztiából – szomorú volna, ha nem volna még ma sem közismert a levél, melyet Magyarország egykori miniszterelnöke irt öngyilkosságát megelőzően Horthy Miklósnak, nem sokkal a Jugoszláviával megkötött megnemtámadási szerződést követően: „Főméltóságú Úr! Szószegők lettünk – gyávaságból… A nemzet érzi, és mi odadobtuk a becsületét. A gazemberek oldalára álltunk… Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok. Teleki Pál.”

Ám akármennyire iparkodom is megnyesni ezeket a töredékeket – akár a nemzeti önismeret takaros kis olvasókönyvévé duzzaszthatnám! – semmiképpen sem mellőzhetném itt és most, ebben a felsorolásban, a csehszlovákiai, elsődlegesen persze éppen szlovenszkói avagy felvidéki magyarság köztiszteletnek és tekintélynek örvendő jeleseit. Pártállásuk, világszemléletük, akárcsak fentebb, itt sem számit. Itt is, odaát is, emigrációban is elmondhatatlanul sokat tettek magyarságukért, a magyarságért. De nem vonakodtak szembenézni mindazzal, ami – már csak így mondom – az anyaországban elvetendő, elitélendő volt, s ami ennél is több: bátran és kertelés nélkül ki merték mondani, hogy az utódállam, amelynek Trianon következtében kényszerű polgáraivá lettek, demokratikus ország. Nem állították, hogy valami makulátlan és feddhetetlen demokrácia, de még azzal együtt is: demokrácia, s inkább az, mint az anyaországban uralmon levő rezsim. A hosszú listát nyilván Fábry Zoltánnal indíthatnánk, de ha – megszűrve – Győry Dezső, Szalatnai Rezső, Szvatkó Pál, Peéry Rezső, Dobossy László, Borsody István, Göndöcs László, Gál István nevével bővítem, aligha nagyon kell elvi ellenvetésekkel számolnom.

Győry Dezső, az „aktivista”, az „újarcú magyarok” jelszavának megalkotója egész magatartásával tanúsította, hogy meg tudja becsülni a csehszlovák államberendezkedés demokratikus előnyeit. Peéry Rezső a harmincas évekre „vágyva és irigykedve” emlékezve így írt: „Ekkor tanultuk meg becsülni ama előnyöket és lehetőségeket, amelyeket az idegen nép demokráciája biztosított saját magának – és mint állampolgároknak nekünk is… Nem volt rossz iskola Prága… ablakai Párizs, az angolszász világ és Weimar felé néztek.” Nem kevésbé perdöntő Szvatkó Pál, az egykori prágai újságszerkesztő és diák, aki 1956 után Münchenben halt meg mint emigráns. 1936-ban így ír a Nyugatban „a változás élményéről”: „Ha az emigránsok vagy a csehek szidták a magyarokat, rögtön megszólaltam: nem egészen úgy van, az igazság a középúton van. De egyéves prágai tartózkodás után Pesten nem tudtam már tévedésekből kiindulni, félreismerni a valóságot, lenéző, hamis adatokból rémmeséket és olcsó leszámolásokat kovácsolni, ezt nem tudtam, mert ismertem Prágát. Felháborított a tudatlanság könnyelmű ítélkezése. Talán az első egyetemi hallgató voltam Pesten, aki egy évig az új állam prágai egyetemére járt, engem lehetetlen volt félrevezetni”.

Majdnem ezzel egyidejűleg erősíti meg ugyanezt Dobossy László: „Olyan nemzedék voltunk, amely az iskolában mást tanult, mint amit a szüleitől hallott. Két türelmetlen, vak és vad nacionalizmus malomkövei közé szorultunk.” Dobossy egyébiránt is kiapadhatatlan forrása adalékainknak. „A közép-európai ember” és „Két haza között” című tanulmánykötetei majdnem teljes egészükben a csehszlovák demokrácia megbecsüléséről tanúskodnak, Prága toleráns szelleméről s a magyarok őszinte barátairól és pártfogóiról, Emanuel Rádlról, F. X. Šaldáról és másokról szólnak. És ne feledkezzünk meg végezetül Móricz Zsigmondról, aki ugyan kirí ebből a sorból, ha nem éppen ebben a tárgyban tett nyilatkozatáért akarta volna egy forrófejű katonatiszt „kikorbácsolni a magyar Parnasszusról”: azt találta ugyanis mondani, hogy a kisebbségi sorban élő csehszlovákiai magyar ifjúság emberibb és okosabb életet él, mint az idehaza sötétségben és tudatlanságban tartott fiataljaink.

Fenti összeállításunkból néhány felismerés cáfolhatatlanul kiviláglik.

Először is az, hogy a magyar nemzet múltjának nemigen vitathatóan és nem is igen vitatottan legkimagaslóbb alakjai forrón ragaszkodtak magyarságukhoz s bármily körülmények között az volt a legfőbb gondjuk, hogy használjanak neki,

Másodszor: hogy e célra nem tartották alkalmas eszköznek, hogy a nemzetet áltassák, hogy hízelegjenek neki.

Persze a nemzet, minden nemzet, érzékeny: nem hízelegni nem ugyanaz, mint önérzetében megsérteni. Lám – közbevetőleg – még lapunk közismerten szókimondó gyakori munkatársa, a Prága-Budapest-Prága rovat írója, jómaga liberális minden izében, még az általa becsült és tisztelt Jászi Oszkárt is elmarasztalta, amiért a Trianon utáni időkben tárgyalásokba bocsátkozott az utódállamok államférfiaival, jelesül éppen Masarykkal és Benešsel – nem ildomos ily nehéz időkben a sebzett ország háta mögött a szembenálló hatalommal trafikálni.

De súlyos tévedés volna ezt a fajta okoskodást átvinni azokra, kiket fentebb felsorakoztattunk. Mivel ők, saját nemzetükön belül ellenzék, a másik országbéli.

S ugyancsak hasonszőrűen ellenzékieknek nyújtottak kezet, állam, hatalom, politika dacára és feje fölött. S dacolva azokkal is, kik a nemzet bocsánatos érzékenységét úton-útfélen uszítva, heccelődve szítják. Mert ha vannak is játékszabályok, harc ez azért a javából. S őket, kik a magyarságukért éltek, ne keverjük össze azokkal, akik a magyarságukból élnek.

Ehhez pedig nem kelletik egyetemi végzettség, érettségi sem kell. Nincs szükségünk hozzá egyébre, mint a józan eszünkre.

S íme elérkeztem végszavamig – végszavamig, mely szokatlan módon egy kérdés formáját ölti. S e kérdés így hangzik:

Kivel egy közös fedélzeten?

Ez néha fontosabb, mint az, hogy „ki ellen”.

Előbb azonban hadd valljak színt, ha ugyan még eddig nem tettem volna meg félreérthetetlenül. Kezdem a hozzám legközelebb esőtől: magamtól.

Én, Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc, Széchenyi István, Vörösmarty Mihály, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Vajda János, Ady Endre, Németh László, Bibó István és Teleki Pál, Fábry Zoltán, Győry Dezső, Peéry Rezső, Szvatkó Pál és Dobossy László úgy látjuk, hogy a magyarság „világvonalának” ez az egyetlen értelmes és járható útja. Velük tudom magam egy közös fedélzeten.

Kérdem hát újra:

Kivel vagy hát, kedves olvasóm egy közös fedélzeten?

S ha már eddig ilyen higgadt bírtam maradni, hadd engedjek meg magamnak egy csipetnyi pátoszt annak tollából, kit pedig eddig nem is említettünk:

Ez a kérdés, válasszatok!

Az írás a Prágai Tükörben jelent meg