Magyar–szlovák diplomáciai válság 1941-ben

A reciprocitás következményeit az egymás területén élő kisebbségek viselték. A két állam kapcsolatai az iskoláért iskolát, egyesületért egyesületet elve szerint alakultak. A viszonosság elvének alkalmazása egyaránt súlyosan sértette a szlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok kisebbségi jogait. Ezen politika mindkét félnek alkalmat adott megtorló intézkedésekre egymás kisebbségei ellen. A reciprocitás fegyverré és kényszerítő eszközzé vált Magyarország és Szlovákia diplomáciai küzdelmében. A magyarellenesség kisebb-nagyobb intenzitással jelen volt a hivatalos szlovák propagandában és a politikusok megnyilatkozásaiban is. A szlovák kormánykörök a magyarellenes tüntetések, illetve atrocitások alkalmával rendszerint elnézőek voltak és megértő magatartást tanúsítottak. Ilyen előzmények mellett nem csodálkozhatunk azon, hogy 1941-ben a diplomáciai viszony megszakítása is szóba került.

1941. november 2-án az 1938-as bécsi döntés harmadik évfordulóján a szlovák sajtó és rádió élesen támadta a magyarságot, valamint hangsúlyozta a döntés területi rendezésének igazságtalan voltát. A szlovák média hangulatkeltése következtében a felizgatott tömeg valamennyi magyar lakosságú városban erőszakosságra ragadtatta magát. Eperjesen a tömeg szétverte a magyar kaszinó és az Egyesült Magyar Párt épületeinek berendezését. Hasonló tüntetések voltak Nagyszombaton, Besztercebányán, Pozsonyban, Zólyomban, Zsolnán és több más városban is. A tüntetések szervezésének hátterében a szlovák kormány állt, mivel a rombolások és a tettlegesség mindenütt a rendőrség passzív asszisztenciája mellett zajlott, a helyi rendőri közegek kísérletet sem tettek arra, hogy a tüntetőket megfékezzék vagy visszatartsák. A szlovák kormány az atrocitásokon keresztül akarta érzékeltetni, hogy a szlovákiai magyarság bánhatja meg, ha nem változtatnak a magyarországi szlováksággal szembeni bánásmódon. A szlovák lakosság a miatt tüntetett, hogy 1941 áprilisában a jugoszláviai Petrőcön, amely időközben magyar uralom alá került, a magyar statáriális bíróságok a többségében szlovák lakosságú faluban nyolc halálos ítéletet hoztak. A kivégzettek közül hat személy szlovák nemzetiségű volt.

A pozsonyi magyar követ a magyar kormány tiltakozását jelentette be a szlovák kormánynál a tüntetések miatt, és arra hivatkozott, hogy Petrőcön nem szlováküldözés történt, hanem a kivégzetteket kommunista szabotázscselekmények miatt ítélte halálra a bíróság. Vojtech Tuka szlovák miniszter ezt tudomásul vette, megjegyezve azonban, hogy ha Szlovákiában követtek volna el hasonló cselekményeket, akkor ő is agyonlövetné a tetteseket. Válaszul Tuka Pozsonyban elrendelte az Egyesült Magyar Párt ottani 14 tagjának letartóztatását kommunistagyanús magatartás miatt, és betiltatta az Esti Újság pozsonyi magyar lapjának kiadását. Kuhl Lajos pozsonyi magyar követ a megtorlások ellen Tukánál tiltakozott. Tuka válaszában annyival intézte el a dolgot, hogy nem tudja megállapítani, kik a felelősök.

Bárdossy László magyar miniszterelnök Sztójay Döme berlini magyar követnek a szlovák kormány válaszát a következőképpen kommentálta: „Ez a válasz a szlovák kormány részéről vagy cinikus rosszakarat, vagy olyan tehetetlenséget bizonyít, ami magyar követ működését mindkét esetben lehetetlenné teszi. Amíg ez a helyzet fennáll, nincs értelme annak, hogy követünk Pozsonyban némán asszisztáljon nap-nap után megismétlődő magyarellenes tüntetéseknek, s tűrni legyen kénytelen, hogy magyarok személy és vagyonbiztonsága semmi védelemben nem részesül.” Bárdossy a szlovák kormány tudtára adta, hogy a pozsonyi magyar követ Budapestre rendelését nem hozta nyilvánosságra. A magyar követnek arra adott utasítást, hogy ideiglenes eltávozását csak a szlovák miniszterelnöknek, valamint a pozsonyi német és olasz követnek jelentse be.

A két kormány között a pozsonyi tüntetések előtt tárgyalás folyt az Egyesült Magyar Párt regisztrálása és a Szlovenszkói Magyar Közművelődési Egyesület (SZEMKE) engedélyezése kapcsán. A magyarok szerint e tárgyalások befejezését az hátráltatta, hogy a szlovák kormány egyes engedményeit konkrét kérdésekben mindig újabb és újabb feltételekhez kötötte, vagy utólagos módosításokkal megmásította, így megegyezésre nem kerülhetett sor.

1941. november 5-én Esterházy János megbeszélést folytatott a német követtel, felvázolta neki a kialakult helyzetet. A követ megígérte, hogy felkeresi Tisót, és határozottan követeli majd tőle, hogy állítsa le a magyarellenes agitációt, mert ez a német politikai érdekeknek nem felel meg. A fentiek hatására Ján Spišiak budapesti szlovák követ a magyar kormánynak bejelentette, hogy az Egyesült Magyar Pártot regisztrálták és a SZEMKE működését is engedélyezték. A szlovák sajtó magyarellenes támadó hangja is enyhült.

Az Egyesült Magyar Párt nyilvántartásba vételét követően javulás állt be a kisebbségi helyzetben, ritkábbá váltak a zaklatások, de a párt politikai tevékenysége továbbra is szünetelt. Esterházy beadványokat intézett a szlovák kormányhoz, felsorolta a magyar kisebbség sérelmeit a parlament ülésein, s több alkalommal is kérelmezte a magyar kormánynál a magyarországi szlovákok helyzetének javítását abból a megfontolásból, hogy ezzel csökkentse a szlovákiai magyarokra nehezedő nyomást.

Mindezek ellenére az atrocitások tovább folytatódtak, több magyar intézmény berendezését, felszerelését összetörték, a szlovák rendőrség pedig mindenütt tétlenül szemlélte az eseményeket. A szlovák hatóságok egy része a szlovákiai magyarok intézményeit továbbra is az irredentizmus központjainak tartotta, a biztonsági szervek pedig minduntalan új államellenes összeesküvéseket lepleztek le. A helyzet romlása végül arra presszionálta Bárdossyt, hogy bejelentse a diplomáciai viszony megszakítását Szlovákiával, ha a magyarüldözések nem szűnnek meg.

1941. november 10-én Késmárkon és Iglón újabb magyarellenes tüntetések voltak, amelyek az ottani magyar kultúrházak feldúlásával értek véget. A magyarellenes hangulatkeltés bevált eszköze és a diszkriminatív intézkedések gyakori indoka volt a szlovákiai magyarok állítólagos irredentizmusa. Néhány elszigetelt eset valóban előfordult a magyarság körében, de többségében valótlan állításokon alapuló álindokok voltak ezek a szlovák politika kezében. A hatóságok államellenesnek, irredentának minősítették a magyar Himnuszt, a Szózatot és a Nemzeti dalt, valamint a klasszikus magyar írók-költők műveit. A szlovák hatóságok ezeket a műveket úgy értelmezték, mint amelyek a Szlovák Köztársaság ellen lázítanak és uszítanak. A magyarok irredentizmusának többnyire valótlan vagy féligazságokon alapuló híre újra és újra magyarellenes megnyilvánulásokra ösztönözte a szlovák lakosságot.

A két ország közötti viszony rosszabbodása végül oda vezetett, hogy 1941. november 11-én a pozsonyi magyar követ elhagyta Szlovákiát, és Budapestre utazott. Bárdossy közölte a szlovák kormánnyal, hogy addig nem küldi vissza állomáshelyére követét, amíg a szlovákiai magyarságot ért sérelmekért nem kap elégtételt, és nem látja pozitív jelét annak, hogy a magyar követ a két állam viszonyának rendezése érdekében hasznos szolgálatot teljesíthet. Tuka Kuhl Lajos pozsonyi magyar követtel való találkozása alkalmával hangot adott sajnálkozásának a helyzettel kapcsolatban, és reményét fejezte ki, hogy az indokul felhozott jelentéstétel csak rövid ideig fog tartani. Búcsúzáskor arra kérte Kuhl követet, hogy mondja meg Bárdossynak, ne veszítse el a türelmét a szlovákokkal szemben, és legyen megértő. ĺgéretet tett, hogy néhány nap múlva olyan intézkedésekről szóló információkat közöl majd, melyek már a helyzet megoldásáról szólnak.

Kuhl Tuka után a pozsonyi német követhez ment, akinek beszámolt a Tukával folytatott beszélgetéséről. Hans Elard Ludvin pozsonyi német követ kijelentette, hogy a magyar kormány lépéseivel egyetért, és hogy Németország két szövetségese között ilyen helyzetnek nem szabadna előfordulnia. A magyar követet megnyugtatta, hogy – Kuhl szavaival – „gondja lesz rá, mondta, hogy elégtételt kapjunk, s hogy én mihamarabb visszatérhessek Pozsonyba. Végül nevetve jegyezte meg, hogy Alexander Machnak (propagandai miniszternek) nehéz lesz a helyzete, mert neki kell eljárnia az általa rendezett tüntetések ügyében”.

A németek nem tűrhették szövetségeseik diplomáciai viszonyának elfajulását, s ezért az Antikomintern Paktum meghosszabbítása és kiterjesztése alkalmából Berlinben tartózkodó szlovák és magyar miniszterelnököt 1941. november 25-én és 27-én a vitás kérdések egymással való megbeszélésére késztették. Mindkét fél a másikat vádolta kommunistapártolással. Bárdossy érvelése szerint a két kormánynak a kommunisták ellen együtt kellene dolgozni, ehelyett Tuka védelmébe veszi őket mint szlovákokat, és retorziókat alkalmaz ártatlan szlovákiai magyarokkal szemben. Végül német nyomásra Tuka kénytelen volt engedni, de mindvégig úgy emlékezett erre az esetre, hogy őt Berlinben Bárdossy leterrorizálta és kihasználta.

Tuka a megbeszélésen arra kérte Bárdossyt, hogy ne szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatokat. Tuka ígéretet tett az Egyesült Magyar Párt letartóztatott tagjai ügyének kivizsgáltatására, a tüntetők által okozott károk megtérítésére és a vétkesek megbüntetésére. Miután ezeket a kérdéseket a két állam diplomáciai viszonyában tisztázták, rátértek a többi vitás kérdésre is. Tuka az etnikai határrevíziót tekintette a két ország közötti kapcsolat javítása feltételének. Bárdossy viszont kitartott azon álláspontja mellett, hogy előbb kell létrejönnie a két ország között egy őszinte baráti viszonynak és együttműködésnek, amitől az etnikai kérdések esetleg maguktól is megoldódnának. Végül megállapodtak abban, hogy a szlovák kormány engedélyezi az Egyesült Magyar Párt regisztrációját, és jóváhagyja a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület alapszabályát, a magyar kormány pedig elfogadja a Szlovák Nemzeti Egység Pártja szervezeti szabályzatát, és jóváhagyja a Magyarországi Szent Adalbert Egyesület alapszabályát. Miután így német közvetítéssel rendeződni látszottak a nagyobb nézeteltérések 1941. december 8-án Bárdossy parancsára a magyar követ visszatért Pozsonyba.

A megegyezés se Magyarországon, se Szlovákiában nem jelentette a kisebbségek számára a retorziók és a diszkriminatív intézkedések beszüntetését. A reciprocitás elve a két állam viszonyában továbbra is a nemzetiségi politika terén követett gyakorlat kiindulópontja maradt. Az ebből adódó újabb és újabb kölcsönös sérelmek egészen a háború végéig megakadályozták a két állam egymáshoz való közeledését, illetve egy erre alkalmas pillanatban a közös fellépés lehetőségét a németek ellen.

(A szerző történész, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa)