Magányos nem lehet az ember a színházban

Nekem szlovákul játszani olyan lenne, mint öltönyben zuhanyozniDömötör Ede felvételeA színpadon és civilben is azt a benyomást kelti, hogy tetszetős csomagolása, a hús és bőr mögött igazi „kemény mag” leledzik: vasakarat, céltudatosság, szívósság – egy megfeszített íj.

Színészi krédója a maximális koncentrálás: „Ezt alapozzák meg a próbák, amelyeket imádok, jobban, mint az előadásokat. Ha megadatna, hogy mondjuk fél évig dolgozhatnék egy szerepen, annak nagyon tudnék örülni. Csak akkor tudsz hiteles lenni a színpadon, csak akkor tudod fenntartani a nézők figyelmét, ha magaddal is elhiteted, hogy te az a személy vagy, akit játszol. Olyankor nem lehet arra gondolni, hogy istenem, megkapáltam-e otthon a zöldséget.”

Létezési formája a csapat: „Magányos nem lehet az ember a színházban. Csak úgy élhet, hogy belenéz a partnerei szemébe, ad, és vissza is kap valamilyen impulzust. Nem számít a konkurencia sem. Kihívás” – vallja. Bandor Évával pályája eddigi alakulásáról beszélgettünk.

Egyszerűen indult az utad a színház felé? Milyenek voltak az első élményeid?

Az első színházi élmények a képernyőn keresztül értek. Elég elzártan éltünk Kéménden, a kultúra nehezen jutott el oda, de a tévében minden vasárnap megnéztem a Játsszunk bábszínházat című műsort, és gyakran voltak színházi közvetítések, mesejátékok. Máig határozottan emlékszem a Hagymácskára, a Bors nénire. Hatásukra színjátszó csoportot akartam szervezni a faluban, pontosabban az utcánkban. A Fanyűvőről, Hegyhengergetőről és Vasgyúróról szóló mesét akartam megrendezni. Volt mellettünk egy üres telek, ahol játszani szoktunk, mögötte a kukoricás. Pontos terveim voltak, hogyan jöjjenek elő onnan a szereplők... Mindent elképzeltem, szétkürtöltem az utcában, hogy színház lesz, jöjjenek, meghívókat írtam, aztán persze elméleti szinten maradt az egész.

Ez egy szomorú történet. Mikor fogalmazódott meg az elhatározás, hogy márpedig színésznő lesz belőled, s nem tanító, nővér vagy amit akartok?

Nem is tudnám pontosan megmondani. Tanítónő is akartam lenni, meg stewardess és pszichiáter, mostanában pedig kozmetikus. Az iskolában szerettem produkálni magam, mindennel foglalkoztam, de azt hiszem, ez egyszerűen arról szólt, hogy eleven, rossz gyerek voltam. A volt gimnáziumi osztálytársaim mesélték, hogy nekik már azt szoktam mondani: én színésznő leszek. Bár most, ahogy visszaemlékszem, az alapiskolás matektanárom javasolta, hogy Komáromba menjek gimibe, mert ott színházközelben lehetnék. Tehát valószínűleg már korábban is mutatkozott bennem valami. Gimnazistaként persze jártunk az előadásokra, én elsősorban a kassaiak bemutatóit szerettem. Az egyik rokonom, Balázsy Laci akkoriban kellékes volt a Tháliában, negyedikben elmentem hozzá megkérdezni, miként lehetne bejutni a színházba. Kiderült, hogy felvételivel. Megpróbáltam. Pontosabban először a főiskolára mentem, de nem vettek fel. Azután felvételiztem a színházhoz, és rögtön kértem, hogy Kassára kerüljek. A főiskola előtt egy évet töltöttem ott, kettőt pedig Komáromban.

Elnézést, én megakadtam a „mostanában kozmetikus”-nál. Komolyan gondolod, hogy beszállnál a szépségiparba?

Annyira azért nem, de ha felvidéki magyar színházban dolgozol, mindig kell egy kiskaput hagyni, mi lehetnél még, mert anyagilag elég rázós a felvidéki regionális sztárság. Örülök, hogy megadatott nekem a színház, de mindig gondolkodni kell, mi van akkor, ha... Ha úgy alakul a politikai helyzet, hogy nekünk itt nagyon rossz lesz, vagy ha minden így marad, mint most van. Albérletben lakni harmincéves korodban, amikor nincs rá módod anyagilag – ha a szüleid nem kimondottan tehetősek, hanem egyszerű életet élnek, tisztességes munkával keresik a kenyerüket, és nem tudnak gondoskodni rólad, nem tudnak indulásként lakást venni neked –, hogy szolidan megalapozd az egzisztenciádat, nem a legjobb kilátás. A színpadon állsz, tapsolnak neked, sikered van, ez nagyon jó, de másnap is van, meg harmadnap is, és egyszer csak eljön az idő, hogy esetleg családot alapíts... Ha rávinne a kényszer a pályamódosításra, nem esnék kétségbe, biztosan megtalálnám azt a munkát, amit szeretni is tudok.

Visszatérve Kassára és Komáromra: így utólag visszapillantva, mintha a pályád a két társulat közötti folytonos ingázásról, keresésről szólna.

Érettségi után Kassán hirtelen kikerültem a nagyvilágba, és kezdetben nehéz volt megszoknom: sokat voltam egyedül, nehezen barátkoztam, belevetettek a mélyvízbe – a Miro Procházka rendezte A pillangók szabadokban játszottam. Közben rengeteg problémám volt, egyebek között a generációs feszültség is. Az oldotta meg a gondjaimat, hogy megérkezett Kassára Beke Sándor, és megrendezte az Esőcsinálót. Én nem játszottam benne, viszont olyan emberrel találkozhattam, aki imádja a színházat, aki fanatikus. Beke közben igazgató lett Komáromban, ismert Kassáról, s áthívott. Sokat köszönhetek neki: mindannyian tudjuk, mennyire keményfejű, öntörvényű ember, de ő volt az, aki összefogta a fiatalokat – itt volt akkor Petrik Szilárd, Csontos Robi, Szabó Nóra... Rengeteget dolgoztunk, s nemcsak ügyeltünk meg súgtunk, hanem játszhattunk is, kisebb-nagyobb szerepeket, szinte állandóan.

Hogyan teltek a főiskolás éveid a pozsonyi színművészetin, egyetlen magyar hallgatóként az évfolyamodban?

Fantasztikus időszak volt. Persze nem indult felhőtlenül, voltak nagy küzdelmek, például nem tudtam szlovákul. Ez volt az első nagy akadály. Emellett rendhagyó módon kezdtük el az első évet, ugyanis nem etűdöztünk, ahogy az általános, hanem rögtön szövegekkel dolgoztunk: először az antik irodalomból vett monológokkal foglalkoztunk, vizsgára pedig Čapeknek A rovarok életéből című drámájából csináltunk részleteket. Emil Horváth, az osztályfőnökünk velem rögtön az elején közölte, hogy egyáltalán nem tesz kivételt, ugyanúgy, ugyanolyan idő alatt meg kell tanulnom a szövegeket, mint a többieknek. Akkor keménynek tűnt ez a hozzáállás, de legalább gyorsabban megtanultam a szlovák nyelvet. Azután az a szerencse ért, hogy másodikban Emília Vášáryová lett az osztályfőnökünk, ugyanis Emil Horváthnak egészségügyi gondjai támadtak. ĺgy két teljesen más személyiség tapasztalatait, színházlátását vehettük át. Emil Horváth visszafogott, tartózkodó. Milka díva, hisztériás, tipikus nő. Persze vele sem indult egyszerűen az élet, év elején azt mondta, akkor most mégis etűdözni fogtok. És az első évet egyszerűen és brutálisan lerántotta rólunk. Akkor kicsit megzavarodtunk, nem tudtuk, mennyit fejlődtünk, hova jutottunk egy év alatt, de utólag azt mondom, szerencsések voltunk, hogy ebből is, abból is kaptunk ízelítőt. Jól jött az is, hogy sokat dolgozhattam a főiskolás éveim alatt: a Hubris nevű alternatív csoporttal – képzőművészekkel, akik akkor szintén főiskolások voltak – az Übü királyt vittük színre, rögtön elsőben. Ezt a darabot azután másodikban is megcsináltuk, akkor lengyel rendezőkkel dolgoztunk. Azután szerepeltem a Szlovák Nemzeti Színházban, Canetti Menyegzőjében játszottam egy süketnéma, bolond lányt.

A pozsonyi színművészeti magyar hallgatóinak amúgy sincs eltúlozva az anyanyelvi felkészítése, te pedig magyar csoporttársak híján még az informális „csapatmunkából” is kimaradtál. Nem hiányzott?

Elsőben nagyon megdöbbentem, amikor az egyik vizsgámra Bergman Őszi szonátájából szerettem volna felkészülni, magyarul, és Horváth azt mondta, erre nincs szükség, csináljam meg szlovákul. Azután másodikban jött Harsányi Laci, aki akkor Budapesten, a színművészetin volt rendező szakos, és Pozsonyban megrendezte Kleist Amfitrionját. Ez volt a második magyar előadás a főiskolán, az egy évvel felettem járó Petrik Szilárddal, Tóth Tiborral, Stubendek Katalinnal játszottuk. Budapestre, részképzésre, Kazimir Károlyhoz Kassai Csongorral, Nagy Andrással, Kecskés Marikával jutottunk ki – ők eggyel alattam jártak. Két hónapig sülve-főve együtt voltunk, martuk is egymást eleget, főleg mi, lányok, de nagyon jó volt. Csongorral csináltunk a Kabaréból egy összeállítást, előadó-művészetre pedig a Nagyidai cigányokat vittük színpadra.

Diplomával a kezedben sosem gondoltál arra, hogy a magyar színházak helyett vagy mellett a szlovák szakmában is megpróbálj utat törni magadnak?

Weöres Sándor szavait használva: nekem szlovákul játszani olyan lenne, mint öltönyben zuhanyozni. Számomra a szlovák nyelv egyfajta akadály a színpadon. Ha valami történik – márpedig a színpadon bármi megtörténhet –, úgy érzem, nem tudok úgy improvizálni, mint magyarul. Voltak felkéréseim. Amikor Canetti Menyegzőjét befejeztük, a Nemzetiben rögtön elkezdtünk egy mesejátékot, számítottak rám mint külsősre, mert persze szerződést nem kínáltak. Már próbáltunk, amikor eljöttek utánam Mokos Attiláék, és megkérdezték, mit szólnék Marika szerepéhez a Liliomból. Nekem ez sokkal fontosabb volt, Pozsonyban elnézést kértem, és eljöttem Komáromba, erre a szerepre.

Azután Kassát választottad.

1995-ben, akkor még főiskolás voltam, Verebes a Bánk bánt rendezte a Tháliában, én pedig megkaptam Izidóra szerepét. Egy év múlva, amikor a Mágnás Miskát csináltuk, leszerződtem. Nagyon jó kis csapat volt ott, tenni akaró emberekkel. Olyan szerepeket kaptam, mint Yvonne, burgundi hercegnő...

Azután mégis, mi történt?

Most is nehéz beszélni róla, bár tulajdonképpen amilyen nehéz, olyan egyszerű. Azt hiszem, igényes ember vagyok és maximalista. Ha dolgozom, akkor dolgozom, próbálok csak a munkámra figyelni. És azt gondolom, még annyira a pálya elején vagyok, hogy egyelőre nincs helye megalkuvásoknak: ha rájössz, hogy színészileg nem tudsz fejlődni, akkor el kell menni. Mégis nagyon nagy harcok árán hagytam ott Kassát, mert szívügyem volt a Thália. Rengeteg barátom volt a környéken, képzőművészek – Szabó Ottó és csapata, a Rovás –, tanárok, egyszerű munkásemberek, református lelkészek, akik érdeklődtek a művészetek iránt, olykor eljöttek a színházba, az előadásokat is meg lehetett velük vitatni, de ha az embernek nagyon az agyára ment a színház, szellemi felüdülést jelentettek. Ez Komáromban egyelőre hiányzik, még keresem azokat az embereket, akik színházon kívüliek, és jó velük elbeszélgetni.

A „nem fejlődést” emlegetted. Furcsa helyzet ez, hiszen nagyon gyorsan a Thália egyik vezető színésznőjévé váltál, nagy szerepeket kaptál. Azt persze csak te tudnád megmondani, hogy ezekből mennyi volt az igazi lehetőség, és mennyi maradt be nem váltott ígéret.

Be nem váltott ígéretek – ez megfelelő kifejezés. Érdekes, hogy az első időszakban politikailag nagyon meg voltunk szorítva, akkor történt, hogy szervezésileg ide-oda dobáltak bennünket, a költségvetést lefaragták, gyakran nem kaptunk fizetést időben – de ezeket a körülményeket át tudtuk hidalni, mert alkotómunka folyt, és olyan emberekkel találkoztunk, mint Vidnyánszky Attila, Bodolay Géza, Verebes István, Szegváry Menyhért, Árkosi Árpád, Števo Korenči. Szinte fizikailag érezted, hogy araszolsz fölfelé a szamárlétrán, mindegy, hogy kis szerep vagy nagy szerep. Ilyen kezdet után az ember megérzi, amikor megfagy az egész. Egyszer csak olyan emberek jöttek a színházhoz – neveket mondani tisztességtelen lenne –, akiknél lehet, hogy nagy szerepet kaptál, de menet közben azért rájöttél, hogy az előadás egyáltalán nem érdekli őket. Ha valamit mint színész ki akartál provokálni a rendezőből, akkor vagy nem láttad őt a színházban, mert hébe-hóba jár be, vagy olyan szinten nem érdekelte az egész, hogy magára hagyott téged, csináld ahogy akarod. Ha azt kérdeztük, miért nem jön Korenči, akinek a rendezésével, az Yvonne-nal négy vagy öt díjat nyertünk Kisvárdán, olyan válaszokat kaptunk, amelyeknek nem volt igazságtartalmuk. Meg ígéreteket: lesz Három nővér, Cseresznyéskert – de valahogy soha nem jött össze. Minden évben az mondtam, várok még egy évadot, mi lesz, mi fog változni, de egyre rosszabb lett.

Egyelőre hogy látod: Komáromban inkább bejönnek a számításaid?

Ősszel a Sirállyal kezdünk, abban az előadásban biztosan benne vagyok. Az elmúlt évad? Az első fele nyögvenyelős volt. Csak az Édes Annában játszottam, Moviszternét, a regényt elolvasva érdekesebbnek tűnt a szerep. Sajnos nem úgy jött össze a dolog, ahogy elterveztük, ezt lehetett érezni a többieken is. Azt gondoltuk, az Amadeus és a Tartuffe után most egy olyan bombasztikus évad jön, hogy mindenki ámulni és bámulni fog, és ez nem következett be. Persze nem is következhetett be, ilyenek csak a mesében vannak, valamit építeni csak apránként lehet. Viszont amikor megcsináltuk a Galóczát – kényes téma! –, azt gondoltam, ez robbanni fog, ez biztos meg fogja érinteni a nézőket. Csalódtam, mert a közönség visszautasította. Jövőre már nem is fogjuk játszani. Az az érzésem, a közönségünket az elmúlt években hozzászoktattuk, hogy az előadásokat nézve kevésbé kell gondolkodnia, pedig a színház akkor jó, ha megmozgat valamit az emberekben. Azután jött Az ördög, amit nagyon szeretek játszani. Remélem, hogy a színház vezetése úgy dönt, műsoron marad, mert előadásról előadásra érik a produkció, az én szerepem is.

Mindeközben pedig Magyarországon is játszol, két produkcióban, Budapesten és Tatabányán. Könnyen jönnek az ilyen lehetőségek?

Szerencse és ismeretség is kell hozzá. Az Antigoné New Yorkban még Kassáról született, ott kaptam engedélyt, hogy Árkosi Árpáddal dolgozzam. Kétségbe voltam esve, úgy éreztem, el kell mennem, de nem tudtam, mihez kezdjek. Felhívtam Árkosit, figyelj, lehet, hogy a jövő évadtól nem lesz munkám, dolgoztunk már együtt, ha te is úgy gondolod... Az Antigonét ajánlotta. Anitát, a hajléktalan Puerto Rico-i nőt játszom benne. Árkosi évente összehív egy csapatot – most Mucsi Zoltán, Scherrer Péter, Keresztes Sándor volt a partnerem – és rendez egy előadást. Pesten próbáltunk, Zsámbékon mutattuk be, aztán úgy adódott, hogy a tatabányai színház átvette a produkciót. A Prokrusztész ágya már felkérés volt, a budapesti Tháliában játsszuk. Ez egy improvizatív előadás, amelynek a próbák során fokozatosan született meg a gerince, a szövege. Mi találtuk ki a történetet, teljesen a saját fantáziánkra voltunk bízva. Játszottunk: te vagy az apa, te a fiú, te a lány, mondta a rendezőnő, és mindenkinek ki kellett találnia a saját sztoriját. Én azt mondtam, Bárány Erzsébetnek hívnak, így mi lettünk a Bárány család, az előadás pedig a Bárány család története.

Egyéb kiruccanásokat nem tervezel? Pályatársaid közül többen feltűntek már filmekben, reklámokban...

Tavaly forgattam egy kisjátékfilmet végzős főiskolásokkal, a Tátrában: egy terhes nőt játszottam, aki a természetben szüli meg a gyermekét. Hamarosan bemutatja a Szlovák Televízió. Most pedig kilátásban van egy szerep – Markéta szerepe a Jánošíkról készülő nemzetközi produkcióban, Agnieszka Holland rendezésében. De ezt majd csak akkor hiszem el igazán, ha a csapó és a kamera előtt állok.