Lapszél

Egy egész hétvégén vers és szöveg zúdult a fejembe. Három napig a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny döntőit hallgattam ébredéstől ájulásig. Kipróbálásra ajánlott bevetés, edzettebb versfogyasztóknak egészen kiváló élmény, még edzettebbeknek (lásd a verseny zsűrije) elébb-utóbb katartikus kimerülés, megmagyarázhatatlanul érdekes, szinte már köztes léthez hasonló állapot. Ajándék ez a nap, morgom magamban a kezdetén, majd végül ajándék egy perc csend, hiszen legkevesebb napi félszáz előadás után már szédeleg még a legedzettebb hallgatói fej is. Esetleg rímben kezd társalogni, hőseposzként éli meg még azt is, hogy éppen kihozza a pincér a kávéját. (Néha eposznyi ideig tartott, míg kiért a várva várt kávé!)

Mégis van valami mindenen túli szép ebben az egészben. A tudat, hogy vannak még fejek, melyekbe maguktól, no meg persze némi szelíd pedagógiai biztatásra, versek, szövegek kerülnek bele. S attól minden bizonnyal nemesb lesz a lélek, s kikel balsorsa minden nyűge s nyilai ellen; tudatosítja, hogy tudása, érzései jól használható eszközök mindennapok elviselésére. Mert milyenek a mindennapok? Amilyenek szoktak lenni. Ám azon a példán is érdemes eltöprengeni, mi mozgatja azt a konkrét, kamaszkorú szereplőt, aki egy felnőtt élet gondjaival ismerkedik. Azok súlya alatt képes verset, szöveget megtanulni és átadni, nem is akárhogyan. Kamaszkorú kis ismerősöm gyöngécske vállain embert próbáló súlyok. Hetekig, hónapokig, tehát többek közt éppen a vers- és prózamondó versenyre való felkészülés, a különböző fordulók meg hozzá még egy másik országos verseny ideje alatt, mindennapi tanulás, iskolába való beutazás terhei mellé felnőttként kellett helytállnia. Ez idő alatt ugyanis édesanyja súlyos betegen, több bonyolult műtétet elszenvedve kórházból próbálta meg irányítani a család életét. A munka nagy részét helyben azonban mégis neki, a kamasznak kellett elvégeznie. Persze nagymamák is segítettek, meg még sokan mások, de az ő kis életében jelentett igazi erőpróbát, hogy édesanyjával csak telefonon tudott napi kapcsolatot tartani, hogy a hiány, az anyu hiánya ott volt minden reggelikészítésben, mosogatásban, húslevesfőzésben. Mosolygott, mikor erről beszélgettünk, mosolygott végre, mert az erőpróbák végén, az országos fordulón, igaz, még nagyon gyengécskén, de ott volt mellette az anyu. Segítette-e nehéz perceiben a vers, át tudta-e segíteni azokon a nehéz pillanatokon, amikor az apának főzött húslevesbe sós ízként néhány könnycsepp is belehullott, miközben a receptet telefonon egyeztette anyukával? Bizonnyal, hiszen másképpen nem vállalta volna így a terhek elviselése mellett a számára kedves tevékenységet, a versmondást.

Ha lelki gyógyszer tud lenni vers és szöveg, akkor ezek szerint mégsem hiábavaló írónak, költőnek lenni. Megmenteni egyetlen embert, egy világ megmentését jelenti. Vers, szöveg képes lenne erre? Lám, igen, tapasztalás, tény. Kamaszkorú kis ismerősöm az országos verseny gáláját korábban mindig végignézte, idén is minden bizonnyal élvezte volna. Ám anyukája még fáradékony, harmatgyenge, így hát a gála felénél távoztak. Két felnőtt. A kissé megtört, de már gyógyulófélben levő asszony, tudja már, kislánya, aki éppen hogy elérte a kamaszkor határát, immár felnőtt. Tud áldozatot hozni. Úgy tud lemondani olyan számára nagyon fontos dologról, hogy az előtt csak szelíd főhajtással lehet tisztelegni. Vagy talán egy verssel. Ajándék volt az a napnyugtába hajló délután, amikor láthattam őket karonfogva, csendes mosolyokkal egymás felé fordulva elfelé menni.