Külhoni kedvezménytörvények

A normális ember általában megörül külföldön élő nemzettársának. Odahaza szívesen találkozik vele, és ha kell, segít neki, külföldön pedig szívesen felkeresi, számít a segítségére. Hasonló hozzáállást vár el országa hivatalos képviseletétől is. Itt azonban az adott állam határain túl élő nemzettársakkal kialakított kapcsolatok már bizonyos formális akadályokba ütköznek. A totalitárius rendszerben ezek az akadályok szinte leküzdhetetlenek voltak. A bármely fajta (akár azonos nemzethez tartozó) „idegennel” fenntartott kapcsolatokat gondosan ellenőrizték és szabályozták. A posztkommunista országok demokratizálódása után e tekintetben is sok minden egyszerűbbé, jobbá, nyitottabbá vált.

A külföldön élő nemzettársak ennek ellenére mégiscsak egy másik állam polgárai maradnak, s ha „külső” támogatásukról beszélünk, a következő tisztázandó kérdések merülnek fel: (1) miben támogathatók, (2) milyen módon és (3) ki támogassa őket.

Az első kérdésre világos, valószínűleg általánosan elfogadható válasz adható: a támogatás nemzettudatuk erősítésére irányulhat, amennyiben érdekli őket a dolog. Ebbe a kategóriába tartozik minden, ami az anyanyelv elsajátítására vonatkozik, s ami a szülőföldhöz, a nemzeti kultúrához és az anyanemzethez való kötődéshez kapcsolódik.

A második kérdéssel kapcsolatban sem merülhetnek fel kétségek: a lehető legnagyobb mértékben meg kell könnyíteni kapcsolatukat az anyanemzettel az anyaországban, valamint hozzáférésüket nemzeti kultúrájuk elemeihez (beleértve az anyanyelvet) a lakóhelyükül szolgáló államban. Mindez természetesen nincs ingyen. Ám különféle kedvezményeket nyújtunk a gyerekeknek, az ifjúságnak, a nyugdíjasoknak – miért ne részesülhetnének valami hasonlóban külhoni nemzettársaink is? Államilag támogatunk különböző külföldi célcsoportokat, miért ne lehetne e csoportok egyike nemzettársaink közössége?

Csak az utolsó kérdésre nem egyértelmű a válasz: ki támogassa őket? Sok ország, köztük Magyarország és Szlovákia is úgy döntött, hogy ez az állam feladata. Meg is alkották a külhoni nemzettársakra vonatkozó idevágó törvényeiket – viszont éppen az ilyen törvényeknek vitatható már az alapelvük is.

Először is, minden efféle törvény természetszerűleg exterritoriális, hiszen más ország(ok) polgárainak bizonyos csoportjára vonatkozik. Amerika szempontjából teljesen mindegy, hogy a szóban forgó szlovák törvény az amerikai szlovákokra vagy az amerikai indiánokra vonatkozik, mivel mindkettő egyformán amerikai állampolgár. És az is teljesen közömbös, hogy ezeket az amerikai szlovákokat (netán indiánokat?) Szlovákiában vagy Amerikában támogatjuk-e, hiszen Szlovákiában sem szűnnek meg amerikai állampolgárok lenni. Ezért tehát a szlovák „státustörvény” alkalmazása az amerikai szlovákok esetében kizárólag azok amerikai állampolgárságával teljes összhangban történhet. Amennyiben ezt az összhangot illetően bármiféle kétely merülne fel, tehát ha a törvény alkalmazása valamilyen módon sértené az amerikai államérdekeket, akkor ehhez meg kell szerezni az amerikai kormány beleegyezését, vagyis a törvény végső formájának egy kétoldalú egyezmény eredményének kell lennie.

Másodszor pedig, minden ilyen törvény szükségszerűen diszkriminatív. De nem a célország szempontjából. Az amerikai indiánok nem érezhetik magukat mellőzöttnek azért, mert az amerikai szlovákok kaptak valami ajándékot a szlovák kormánytól. Diszkriminációnak érezhetik ezt azonban a Szlovák Köztársaság állampolgárainak egyes csoportjai. Mindannyian egyformán adófizetők ugyanis. A szlovákoknak valószínűleg nem számít, hogy adójukból más állam polgárait támogatják, amennyiben saját nemzettársaikról van szó. Magyar adófizetőink azonban joggal kérdezhetik: miért használják az ő adójukat is a szlovákok külföldön élő nemzettársainak támogatására ahelyett, hogy ezt az összeget a szlovákiai magyarok külföldön élő nemzettársai kapnák?

A szlovák és a magyar státustörvény államjogi aspektusában tehát egyaránt vitatható. Nem is lenne rájuk szükség, ha a külhoni nemzettársakat az állam helyett mindkét részről civil szervezetek karolnák fel, s nem idegen állampolgárokra vonatkozó kétes törvények, hanem karitatív elvek alapján foglalkoznának velük. Ezek után már senki sem érvelhetne területenkívüliséggel, sem diszkriminációval, mivel ezek az érvek csak az állam és törvényei esetében alkalmazhatók. A polgárok alkotta, tehát polgári elveken alapuló államtól eltérően egy civil szervezet nemzeti elven is működhet, melynek nem kell figyelembe vennie az államhatárokat és az adófizetők egyenlőségét.

Ha a külföldön élő nemzettársakat a nemzet részének tekintjük, akkor valamennyi nekik tett szolgálatot egy egyesületi típusú nemzeti intézménynek kellene ellátnia, olyannak, mint például nálunk a Matica slovenská. E célra nem az adókból eredő állami pénzt használná. Saját, nem állami forrásokat biztosítana – például gyűjtésekből, adományokból, egyéb juttatásokból. Ideje is lenne egyébként, hogy ez a szervezet újra kezébe vegye a külföldi szlovákok ügyét, és hatékonyan segítse őket.

Ezek azonban csupán elvont töprengések arról, hogyan kerülhettük volna el a területenkívüliség és diszkrimináció fennálló problémáját. A helyzet azonban az, hogy országaink státustörvényeikkel már szárnyaik alá vették, vagy épp vennék nemzettársainkat, így hát szembe kell nézniük ezekkel a gondokkal. Kérdés tehát, hogy az ebből eredő problémák valóban annyira súlyosak-e, mint amilyennek időnként tűnnek, hogy valóban megengedhetetlen beavatkozásról van-e szó egy idegen ország szuverén hatáskörébe, vagy csupán értelmezési és technikai nehézségekről, melyek az érdekelt felek megegyezésével megoldhatók lennének. Mivel a vita tárgyát jelenleg csupán a magyar státustörvény képezi, foglalkozzunk ezzel.

Először is, nem ellenséges országok közötti vitáról van szó, hanem a Visegrádi Négyek, az Európa Tanács, az OBSE és egyebek keretein belül intenzíven együttműködő jó szomszédok közötti nézeteltérésről – ezt a viszonyt formálisan is megerősíti a kétoldalú Szerződés a jószomszédi kapcsolatokról és a baráti együttműködésről. Ha ilyen, egymással jó baráti viszonyban álló országok között probléma merül fel, nem szokás ultimátumokat benyújtani, a priori megmásíthatatlan, a médiák által nyilvánosságra hozott álláspontokat leszögezni. A megoldás keresésének módja a konszenzust kereső diszkrét diplomáciai párbeszéd. Sajnos, esetünkben ezt az elvet mindkét részről felrúgták. A magyar fél azzal, hogy az előkészületben lévő státustörvényéről nem kezdeményezett előzetes tárgyalásokat Szlovákiával, a szlovák partner pedig azzal, hogy Dzurinda miniszterelnök váratlan, kibékíthetetlenül ultimatív budapesti álláspontjával bojkottálta a törvény szövegének lehetséges módosításaival kapcsolatos utótárgyalások lehetőségét. Barátok között nem ez a szokás, ellenségével bánik így az ember. Még mindig vissza lehet azonban térni a megegyezésre irányuló tárgyalásokhoz, melynek végső mérlegét nem győztesek és legyőzöttek alkotják majd, hanem egy mindkét fél számára elfogadható megállapodás.

Másodszor: a területenkívüli beavatkozások különböző fajtái ismeretesek. Vannak olyanok, melyek érezhetően sértik az állam szuverenitását, de léteznek olyanok is, melyek egy kis jóindulattal lényegtelen ügynek, apróságnak tekinthetők. Mi tehát a helyzet a magyar státustörvény és Szlovákia szuverén jogainak tekintetében?

Az állami önállóságért vagy szuverenitásért folytatott harc a saját államért folytatott küzdelmet jelenti. S ha ez az állam már létezik, az ember csak akkor küzd az önállóság fenntartásáért, ha valami veszélyezteti vagy akadályozza végérvényes döntéshozatali jogának gyakorlását saját területén belül. A döntéshozatal végérvényessége az önállóság legfőbb ismérve (Blackwell Encyclopaedia of Political Thinking; Oxford, Routledge 1991).

1993. január elsejétől önálló Szlovák Köztársaságként létezünk, az ENSZ, az Európa Tanács, az OBSE, az OECD szuverén tagállama, a NATO és az EU tagjelöltje vagyunk. Úgy tűnhet, szuverenitásunk most már olyan mértékben igazolt és biztosított, mint még soha ezelőtt.

Tavaly azonban ennek ellenére riadót fújtak az önállóság éber őrei, és egyszerre több irányból is kiáltoznak hisztérikusan a szlovák szuverenitást fenyegető veszélyről. A fenyegető veszélyt szerintük többek között Magyarország, valamint a szlovákiai magyar kisebbség jelenti.

Magyarország állítólag azért, mert elfogadta a szomszédos államokban élő magyarokról – tehát azokról is, akik Szlovákia állampolgárai – szóló törvényt. Ugyanúgy, mint ahogy a mi külföldi szlovákokkal foglalkozó törvényünk is kitér a magyar állampolgárságú szlovákokra. Mindkét közösség tagjai megkapják erre vonatkozó igazolványukat. A külföldön élő magyarok igazolványa csak Magyarországon érvényes, tulajdonosát Szlovákiában semmire nem jogosítja fel. Ezzel valószínűleg nem sértettük meg, és nem is veszélyeztettük egymás állami szuverenitását.

Ebből a szempontból csak az a kérdés, nem lépik-e túl az igazolvány nyújtotta jogok és kedvezmények a külhoni nemzettársaknak nyújtott támogatás céljának – a nemzeti azonosságtudatuk megerősítésének, tehát az anyanemzettel, a nemzeti kultúrával és az anyanyelvvel való kapcsolatuk támogatásának – keretét. Ez a keret azonban oly széles, hogy szinte bármi belegyömöszölhető. Csupán a másik fél által korlátozható, megvizsgálva, hogy az igazolvány biztosította bizonyos jogok és kedvezmények nem ellentétesek-e a Szlovák Köztársaság állampolgári státusával, illetve Szlovákia államérdekeivel.

Erre a második kérdésre adott válasz attól függ, hogyan értelmezzük az állampolgárságot és Szlovákia államérdekeit a szlovák állampolgárságú, magyar kisebbséghez tartozó egyénre vonatkoztatva. Az értelmezés kiindulhat a szlovákok nemzetállamaként felfogott állameszményből, és ekkor mindig alapvetően aszszimilációs lesz. E szerint a magyar kisebbséghez tartozó egyén magyar származású szlovák állampolgár, azzal, hogy a hangsúly a szlovák állampolgáron van. Mindent, ami e meghatározástól eltérő irányba terelhetné, el kell fojtani, körül kell nyesegetni, s megelőzésképpen el is kell távolítani. Nemzeti identitásának hangsúlyozása így hát gyanús, kontraproduktív, a végső asszimilációs céltól elterelő dolog. Az anyanemzethez, a nemzeti kultúrához és az anyanyelvhez való kötődés e szempontból nem kívánatos, és ezért a lehető legtöbb adminisztratív, bürokratikus akadályt kell az útjába állítani. És ezért kell a lehető legjobban megnyirbálni a magyar származású szlovák állampolgárok magyarigazolványából származó jogokat és kedvezményeket.

Más értelmezésben azonban Szlovákiát polgári államnak, tehát olyan államalakulatnak fogjuk fel, melynek valamennyi polgára nemzetiségétől függetlenül egyformán államalkotó, teljes értékű állampolgári státussal. Ennek azonban integrációs értelmezésnek kell lennie. Ebben az alakulatban valamennyi nemzeti identitásnak azonos joga van saját fenntartására, erősítésére és fejlesztésére, s minden alkotóeleme a polgári társadalom közös multikultúrájának részét képezi – Szlovákiát valamennyi polgára államává téve. Integrációs szemszögből tekintve tehát a magyar kisebbség tagja a magyar nemzet külföldön élő tagjának tekintendő, olyan magyarnak, aki tartósan él Szlovákiában, és szlovák állampolgár – tehát Szlovákia magyar nemzetiségű állampolgára. Ahogy a szlovákok amúgy családiasan mondják: magyar polgártársaink. Az ilyen állampolgárnak jogában áll kapcsolatainak erősítése anyanemzetével és nemzeti kultúrájával, joga van nemzettudatának és anyanyelvének ápolására. Állampolgársága nem akadályozhatja e jogának gyakorlásában, éppen ellenkezőleg: maximális mértékben lehetővé kell tennie számára azt. A magyarigazolványból eredő jogokra és kedvezményekre ebből a szempontból tehát Szlovákia multikulturális polgári társadalmának színesítéseként, gazdagításaként kell tekintenünk.

Egyébként, a kettős – állampolgári és nemzeti – azonosságtudatnak ez a dilemmája elegánsan orvosolható a kettős állampolgársággal. Szlovákiában élő cseh polgártársaink a közelmúltban kiharcolták ezt Csehországtól. Hazájukat kiterjesztették mindkét országra, tehát a volt Csehszlovákiára, Prágában és Pozsonyban egyaránt otthon vannak. A tartósan külföldön élő cseh állampolgár státusa mellett a szlovákiai cseh kisebbség tagjának státusát, tehát Szlovákia cseh nemzetiségű állampolgárának státusát is használják. S ehhez a privilegizált helyzethez nincs szükségük semmiféle, külhoni csehekről szóló, más országok állampolgáraira vonatkozó, Csehországban elfogadott törvényre.

Csodálkozom is magyarjainkon, hogy ez a példa nem inspirálta őket. Hasonló történelmi és tárgyi érveket sorakoztathattak volna fel, mint cseheink. Az ő közös államuk is széthullott, s önhibájukon kívül a határ másik oldalára kerültek, mi több, kétszer is. Ugyanúgy szétszakadtak az ő családi, kulturális és vagyoni kötelékeik is, melyek századokon át épültek eredeti hazájukban. Ha a csehek hetvenéves közös múlttal érvelhettek, a magyarok több mint ezer esztendőset tehetnek le az asztalra.

A szlovák szuverenitás szempontjából teljesen mindegy, hogy a külföldön élő magyar kap-e a magyar államtól valamiféle anyagi támogatást, melyet Magyarország területén kívül, például akár Szlovákiában használ fel. Mellesleg, a magyar iskolásokra szánt fejenkénti húszezer forint körülbelül 3400 szlovák koronát tesz ki, tehát a havi átlagbérnek mintegy a harmadát, vagy egy havi munkanélküli-segély összegét. Ez irigységre ugyan okot adhat, de nem érinti a szlovák államhatalom szuverenitását szlovák területen. Ha így lenne, önállóságunk ugyancsak ingatag alapokon nyugodna, mivel nap mint nap számtalan helyről fenyegetné veszély.

Például: a szlovákiai német kisebbség tagjait a német kormány már régóta összehasonlíthatatlanul bőkezűbben támogatja. Pozsonytól Mecenzéfig dotálja a német tanintézeteket, köztük a poprádi kétnyelvű gimnáziumot is, s német lektorokat és német tankönyveket küld ezekbe az iskolákba. A német kisebbséghez tartozók gyermekei ösztöndíjat kapnak, ha a szlovák iskolákban német nyelvet tanulnak, esetleg német nyelven folytatják tanulmányaikat; a német kormány hét kultúrházat és néhány nyugdíjasotthont vásárolt számukra az általuk ma legsűrűbben lakott területeken, s a különféle kulturális tevékenységek, médiák, műemlékek felújítása és egyebek mellett finanszírozza ezek kiépítését és üzemeltetését is. Mindezek miatt senkinek sem jutott eszébe, hogy reszketni kezdjen a szlovák önállóságért.

Cseh polgártársaink kettős állampolgárságból fakadó előnyei sem csupán elméletiek. Az irigykedők irigyelhetik tőlük például a két útlevelet. Míg mondjuk egy nagy-britanniai utazáshoz a szlovák útlevél mellé brit vízumra (melynek ára, ha értesüléseim pontosak, 2800 szlovák korona) is szükségük lenne, cseh útlevelük felmutatásával ezt a költséget megtakaríthatják; Szlovákiából Csehországba és visszafelé utazva állítólag mindkét oldalon visszakérhetik vásárlásaik után az áfát. Ne sajnáljuk, ne irigyeljük ezt tőlük. Szuverenitásunk ettől nem zsugorodik, s helytelen gondolkodásra vall a nem cseh szlovákiaiak diszkriminációját látni benne.

A diszkrimináció fogalmának állami szinten ugyanis csupán egy és ugyanazon állam polgáraira vonatkoztatva van értelme. Ha azonban a cseh kormány valamilyen privilégiumban részesíti a szlovák állampolgárságú cseheket, ez nem Szlovákia többi állampolgárának mellőzése. Előfordulhat ugyan, hogy ez Csehország többi állampolgárának diszkriminációja, ez azonban már nem a mi gondunk. Hasonló a helyzet a szlovák állampolgárságú németeknek a Német Szövetségi Köztársaság, vagy a szlovák állampolgárságú magyaroknak a Magyar Köztársaság kormánya által nyújtott támogatással.

A fenti összefüggéseket tekintve tehát badarság Magyarországot Szlovákia nem magyar polgárainak diszkriminációjával, szlovákiai magyarjainkat pedig azzal vádolni, hogy a magyarigazolvány elfogadásával veszélyeztetik Szlovákia szuverenitását, s hogy azt mélységesen megsértik, ha elfogadják a külföldi magyar támogatást gyermekeik magyar tannyelvű iskolai tanulmányainak folytatásához. A Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) erre az eshetőségre annak idején még egy olyan, szuverenitásunkat óvó törvénytervezetet is kidolgozott, melyben egyebek között a magyar pénz 90 százalékos megadóztatását és hasonló abszurdumokat javasolt. A német vagy cseh pénz megadóztatásáról, vagy németjeinkre és cseheinkre vonatkozó egyéb megszorításokról egyelőre nem beszélnek.

A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény nem a legszerencsésebb megoldás arra nézve, hogyan segítheti hatékonyan a Magyarországon élő magyar nemzet külhoni nemzettársait. Az Orbán-kormány propagandisztikus politikumot fejlesztett belőle, melyet a jelenlegi kormány megörökölt. A jóbarát-szomszédok bona fide segíthettek (volna) ennek az örökségnek a legelfogadhatóbb kezelésében. A feszülten figyelő, bizalmatlan és konfliktuskereső szomszédok számára viszont jó alapot szolgáltatott ahhoz, hogy minél jobban megnehezítsék számára e kéretlen hagyaték kezelését. Igazán sajnálom, hogy a szlovák kormány inkább a második lehetőséget választotta.

Úgy vélem azonban, hogy még mindig nincs késő visszatérni ahhoz, hogy egy mindkét fél számára elfogadható megoldást találjunk erre a feleslegesen felfújt problémára.

(Megjelent a Prága Tükör 2003/1 számában)