Közszolgálati hang- és képhiba

A különféle külföldi közszolgálati csatornákat és adókat is rendszeresen figyelő számára Magyarország és annak közszolgálati médiái a kiúttalan, reménytelen és permanens politikai küzdőtérre hasonlítanak, aminek egyetlen célja van: stresszben, politikai szempontból bármikor mobilizálható állapotban tartani az ország lakosságát. Egybevetve a szlovák, cseh vagy osztrák közszolgálati híradókkal, a magyarországi közszolgálati tévéhíradó is lehangoló csatatér képét nyújtja, aminek kevés köze van a közszolgálatisághoz. Ma már az is kimondható, hogy kormányoktól függetlenül a politikai pártok uralják a közszolgálati médiákat, mind a törvény adta keretek között, mind a tematizálás szintjén, a hírműsorok teljes mértékben kiszolgálják a partokráciát. Meggyőződésem azonban, hogy a magyarországi belpolitikai helyzettől függetlenül és a közszolgálati médiákban tapasztalható kiúttalanság ellenére is számon kérhető – és számon is kell kérni – az európai mércével mérhető közszolgálatiságot, ami elsősorban a lakosság professzionális, azaz hiteles tájékoztatását jelenti minden témakörben, így a határon túli magyarok esetében is.

Első lépésként vizsgáljuk meg a statisztikák tükrében, milyen helyet foglal el választott témánk a közszolgálati médiákban. Hivatkozási alapul az ORTT elemzéseit és két szlovákiai felmérést használok fel, amelyek – minden hiányosságuk ellenére is – valamelyest képbe hoznak bennünket.

Elsőként a hírműsorokra hívom fel a figyelmet. Amint azt az ORTT adatai is bizonyítják (www.ortt.hu), a kereskedelmi csatornák hírműsorainak nézettsége messze felülmúlja a közszolgálati tévékét, a három közszolgálati csatorna csak együttesen éri el az egyik vagy a másik kereskedelmi csatorna híradójának nézettségét. A határon túli magyarokat leggyakrabban tematizáló Duna Televízió Híradója a maga 113–144 ezer nézőjével csaknem marginális pozíciót foglal el az elmúlt fél esztendőben. A híradókban leggyakrabban előforduló 30 téma sorrendje is talán meglepetés sokak számára. A határon kívüli magyarok (így szerepel a statisztikában) az elmúlt fél évben csak háromszor kerültek a TOP 30-ba: júniusban a 29., júliusban a 27., augusztusban a 30. helyen, ami kb. 1%-os részesedést jelent a híradók műsoridejéből. Egyértelmű azonban, hogy a magyar médiákat és – a Duna Televízió nézettségéből ítélve – a magyarországi lakosságot egyaránt nem érdekli ez a téma. Ennek ellentmondani látszik az elmúlt évek közéleti tapasztalata, nevezetesen, hogy a politikai elit által tematizált határon túli magyar stratégiák is hozzájárultak Magyarország ma már tragikus kettészakítottságához. Ez is jelzi, hogy milyen közvetlen kapcsolat áll fenn a mai magyarországi közszolgálati média és a pártok érdekei között, valamint azt is, hogy a határon túli magyarok mint téma politikai eszközként szerepelnek a pártok kelléktárában.

Hogy mi érdekli akkor a magyarországi médiafogyasztókat? A természeti katasztrófák, gyilkosságok, vállalkozások stb. – és elsősorban a belpolitikai történések. Ezért témánk szempontjából nem elhanyagolható tényező a külpolitika és belpolitika aránya a magyarországi hírműsorokban. Aki egybeveti a szlovák, cseh, osztrák és a magyar közszolgálati híradók struktúráját, azonnal szembetűnő különbségre figyel fel. Az ORTT adatai alapján a magyar tévéhíradókban és rádiós krónikákban műsoronként 1-től 22%-ig terjed a külpolitika aránya. A közszolgálati tévéknél ez 6–14%, a Kossuth rádió Krónikáinál viszont 19-22%! (Ez a híregységekre, nem az időtartamra vonatkozik!) A szlovák és osztrák tévéhíradók műsoridejének legalább egynegyede, a cseh közszolgálati adók híradóinak pedig egyharmada szokott külpolitikával foglalkozni! Az M1-essel, M2-essel és a Duna Televízióval ellentétben a csehek, szlovákok és osztrákok állandó, főállású külföldi tudósítókkal dolgoztatnak nem csak a világpolitika központjaiban, hanem a szomszédos országokban is, s ennek köszönhetően folyamatosan figyelemmel kísérhető ezen országok politikai, gazdasági fejlődése. Az elmúlt hetekben különös figyelem összpontosul Lengyelországra, ahol a kormányváltást rendkívüli események követték. A csehek és az osztrákok saját tudósítással, a csehek élő bejelentkezésekkel figyelték a legújabb lengyel fejleményeket. A szlovákok pedig – élve a cseh és szlovák nyelv közelségével – gyakran támaszkodtak a cseh tudósítók munkájára. Ebben a kontextusban Magyarország valóban köldöknéző, csak önmagával foglalkozik.

Tanulságos a belpolitika és azon belül a pártpolitika terítésének stratégiáját is egybevetni. Az említett országok híradóiban a hazai pártpolitika – rendkívüli események, kormányválság, parlamenti választások hiányában – mindöszsze 1–1,5 perc. Az aktuális belpolitikai ügyekről az illetékeseket kérdezik, és legtöbb esetben szakértői véleményt is bejátszanak. Magyarországon ezzel ellentétben minden egyes híradóban konfliktushelyzetet teremtenek olyan témákból is, amelyek más országban csak rövidhírként jelennének meg vagy egyszerűen a hírközpont szemétkosarában végeznék. Az a tömény politizálás, ami az Este, a Közbeszéd vagy a Napkelte című műsorok ismérve, nem található meg a szomszédos országok közszolgálati kínálatában, ott az esti híradót valóban háttérműsor követi, és csatornánként csak heti egy, maximum két politikai vitaműsor szerepel. Egyébként éppen ez a magyar hírszerkesztési modell az állandó készenléti állapot kulcsa, azt nem a politikusok tartják fenn, hanem maga a közszolgálati média, amelynek értékelése elsősorban a kormánypárt és az ellenzék közötti megjelenésére koncentrál – nem a hírek, tudósítások, illetve műsorok szakmai és tartalmi minőségére.

Következő lépésként érdemes a szlovákiai befogadással foglalkozni. Ez esetben, sajnos, nehéz releváns adatokat találni, mindössze két felmérés áll rendelkezésünkre az elmúlt évekből. Az MKP megrendelésére 2003. júniusában készített médiafelmérés eredményei (I. táblázat) is a kereskedelmi médiák hatalmát igazolják, de mérhetővé vált az a tény is, hogy Szlovákiában a felnőtt lakosság többsége a magyarországi médiákból tájékozódik. Ám nem a közszolgálati csatornák a nézettek, sőt, az a Duna Televízió, amely a határon túli magyarok tájékoztatását is felvállalja (s létjogosultságának egyik visszatérő argumentuma), messze alulmarad a helyi szlovák közszolgálati és kereskedelmi csatornákkal szemben is! S ha a 2001–2002 között végzett felmérés (II. táblázat) eredményeire tekintünk, akkor kiderül az is, hogy a 15–29 éves szlovákiai magyar korosztály meg sem nevezi a Duna Televíziót a figyelemmel kísért csatornák között.

Ezek után joggal tehetik fel a kérdést, miért ennyire fontos – ilyen marginális nézettség mellett – mindaz, amit a magyarországi közszolgálati csatornák a határon túli vagy kívüli magyarokról sugároznak. Elsősorban a közszolgálatiság követelménye, a magyarországi adófizető polgárok pénzén nyújtott szolgáltatás minősége miatt. Másodsorban a határon túli magyarok tájékoztatásának hitelessége és minősége miatt. E második szemponthoz ugyanis hozzátartozik, hogy például a szlovákiai magyar közeg által működtetett médiák közszolgálatisága sem tökéletes, inkább jellemző rájuk a kisebbségi virtuális lét kreálása, amelynek a mindenkori szlovákiai magyar politikai elit a haszonélvezője. Egyesek most talán megköveznek, de az elmúlt hetek történései, a magyar politikusok korrupciógyanús ügyleteinek lekezelése és a megyei választások előtti újságírói hajlongások azt mondatják velem, hogy 16 évvel a rendszerváltozás után a szlovákiai magyar közeg ékes példája annak, hogy a kisebbségi egypártrendszer alkalmatlan a szólásszabadság maradéktalan érvényesüléséhez.

A szlovákiai magyar elektronikus és írott sajtóban ugyanis négy szerkesztői típus különböztethető meg:

1. a pártot meggyőződésből, feltétel nélkül szolgáló szerkesztő,

2. önként öncenzúrát gyakorló szerkesztő,

3. ráhatásra véleményét elhallgató szerkesztő,

4. a választások előtt érdekből szolgáló, majd a választásokat követően a látszat-sajtószabadság érdekében urait-parancsolóit bíráló szerkesztő.

Hiányolhatják a professzionálisan cselekvő újságíró kategóriáját, az azonban ismeretlen a szlovákiai magyar médiában, ami azonban nem jelenti azt, hogy nem léteznek kitűnő szlovákiai magyar újságírók. Igenis vannak, igen látványosan és hatékonyan formálják a szlovák közvéleményt, ám azok nem magyar médiáknál dolgoznak: Morvay Péter a liberális SME napilap szerkesztője, Grendel Gábor pedig TA3 műsorvezető riportere, de ma már az összes releváns szlovákiai elektronikus és írott médiának van magyar vagy magyarul kitűnően tudó munkatársa.

Éppen ezért állítható, hogy egy rendhagyó helyzet részesei és szemtanúi vagyunk. A szlovákiai magyar média tudatosan egyneműsíti a politikai diskurzust, a bírálóknak nem ad teret, azok számára csak a magyarországi nem közszolgálati és a szlovák médiák jelentenek megszólalási lehetőséget. Ehhez társul az a határon túli magyarokról sugárzott kép, amellyel a magyarországi közszolgálati médiák szolgálnak. Ez csaknem azonos azzal a „lebutított” határon túli magyarságképpel, ami a kisebbségi közegben is érvényesül. Ne essék félreértés, a szlovákiai magyar pártmédia az a mi problémánk, ám nem árt, ha tudatosítjuk, hogy az ugyancsak szerencsétlen magyarországi közszolgálatiság milyen viszonyrendszerben erősít vagy ellentételez trendeket a határon túli magyar közösségekben.

Kirívó példaként, akár modellhelyzetként említhetők a tavaly év végén két fordulóban megvalósult szlovákiai megyei választások. Immár törvényszerűvé vált, hogy a helyi nemzetiségi és a budapesti média is a bevált auto- és heterosztereotípiákat húzza elő. Míg a szlovákiai magyar lakosok a szlovák médiák jóvoltából tájékozódhattak a magyar politikusok ügyleteiről, a magyarországi nézők már csak országos szintű magyarellenes szlovák összefogásról értesülhettek a szlovákiai tudósítók jóvoltából. Magától értetődő a kérdés, hogy miért nem derülhetett ki mindez legalább a magyarországi közszolgálati médiában? Négy válasz lehetséges:

1. A magyarországi szerkesztőségek minden áron segíteni akarják a határon túliak legitim politikai elitjét (lásd a 2002-es parlamenti választások előtti nagygyűlések élő közvetítését a Duna Televízión).

2. A magyarországi műsorszerkesztők a határon túli tudósítóktól elvárják a politikai elit feltétel nélküli imádatát.

3. A tudósítók egy része (mivel csaknem minden egyes esetben határon túli magyar szerkesztőről van szó) személyesen is érdekelt a politikai elit sikerében.

4. A magyarországi szerkesztőségek nemcsak hogy elvárják ezt a politikai lojalitást, hanem a szomszédos országokról tudatosan negatív képet kreálnak.

Miért is gond mindez? Mert a politika és a pártok kiszolgálása lehetetlenné teszi a közszolgálatiság érvényesülését. Azért, mert a magyarországi közszolgálati médiák hamis határon túli magyarságképet közvetítenek az adófizető polgároknak, mert a professzionalitás hiánya akár nemzetközi konfliktusokhoz is vezethet – sőt ezreket vezethetnek félre. Ennek kapcsán frappáns példaként említhető a diplomahonosítási ügy az 1990-es évek második feléből, amely a Duna Televízió pozsonyi tudósítója, majd belső munkatársa révén vált a politika játékszerévé. A nemzetközi és bilaterális szerződésekkel is kezelt diplomahonosításból is szlovák–magyar konfliktust sikerült kreálni, amelynek elsősorban maguk az érintettek, a magyarországi felsőoktatási intézmények székhelyen kívüli képzésében részt vett szlovákiai hallgatóinak százai voltak szenvedő alanyai.

Mindenképpen pozitív előrelépést jelentene, ha a professzionális médiakutató műhelyek folyamatosan monitoroznák a magyarországi médiáknak (nem csak a közszolgálatiaknak) a határon túli magyarságról és a szomszédokról alkotott képét, főképpen most, hogy tavaszszal elkezdi adását a Duna Televízió Autonómia csatornája. Ez is hozzájárulhatna Magyarország önreflexiójához, valamint a határon túli magyar közösségeket egydimenziós töredéktársadalmaknak láttató kép megváltoztatásához, a kirekesztés új retorikájának és a posztkolonialista gondolkodásmódnak – azaz a határon túli magyarok lebecsülésének és megalázó lenézésnek a felszámolásához.

(Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány A határon túli magyarság és a magyar közszolgálati média c. konferenciáján Budapesten 2005. december 16-án elhangzott előadás rövidített változata.)