Közbeszólás

Arra a kérdésre, hogy lehet-e „szakte-rület” az „interpretáció”, többféle válasz adható: Alabán Ferenc legújabb tanulmánykötetének hátlapja szerint igen, míg az interpretációelmélet szerint nem. A problémát természetesen az jelenti, hogy az interpretáció önmagában nem módszer, nem a kutatás specifikuma és nem diszciplína. A félreértés persze könnyen tisztázható, hiszen Alabán Ferenc könyvének olvasása során világossá válik, hogy a szerző egyik szakterülete (a komparatisztika mellett) maga az interpretációelmélet, szűkebben: az irodalmi szövegek megértési/értelmezési feltételeinek vizsgálata. A kötet tanulmányainak többsége — ennek megfelelően — értelmezői műveletek lehetőségeire kérdez rá; elemzői stratégiák, eljárások hatékonyságának, hasznosíthatóságának feltérképezésére összpontosít. Mivel a dolgozatok nagy részére kifejtettségük és reflektáltságuk miatt egy hasonló terjedelmű, argumentatív szöveggel lehetne „válaszolni”, az alábbiakban csak néhány, konstruktív észrevétel megfogalmazására szorítkozhatunk.

A kötet előszava szerint „az összefüggő és rendszerben való látásmód egyre inkább igénye az irodalom kutatójának/oktatójának, mert ezt várja el tőle a szakmai közvélemény is”. Itt mindjárt jeleznünk kell, hogy ez az elvárás nemigen általánosítható, mivel a rendszerorientált gondolkodásmód mellett az utóbbi évtizedekben legitimálódtak olyan metodológiák, melyek inkább a parcialitás tapasztalatából indulnak ki. Ennek megfelelően a szakmai közvélemény is megosztott a tekintetben, hogy mi várható el az irodalom kutatójától. Érdemes felfigyelni arra a tendenciára, amely a rendszerszerűséget háttérbe szorítva a történő megértés folyamatjellege felől láttatja a tudományos tevékenységi formák alakulását. Innen nézve az irodalomtörténészi logika is olyan interpretatív effektusok sorozataként gondolható el, melynek a szövegekkel folytatott tervezhetetlen kimenetelű párbeszédek szabnak „irányt”. Egyébként Alabán Ferenc könyvének értelmezési ajánlatai éppen azokon a pontokon tekinthetők méltányosnak, amikor nem valamely rendszerhez igazítás elve, nem a kérdések lezárásának kívánalma, hanem a jelentésképződés nyitottságának elismerése vezérli őket. Ezen esetekben az elemzői pozíció olyan „közbeszólásként” ragadható meg, amely a perspektívákhoz kötött értelem-összefüggések dinamizálásában érdekelt. A továbbiakban erre hoznánk néhány példát.Az Interpretáció és integráció első, Az irodalom interpretációja című fejezete irodalomelméleti és oktatásügyi dilemmákra irányítja a figyelmet. Mindkét terület olyan problémák újrafogalmazására készteti a szerzőt, melyek távolról sem tekinthetők megoldottnak/megoldhatónak (pl. műfajok státusa, esztétikai értékek mibenléte, irodalomfogalmak változékonysága, hagyományok inkompatibilitása stb.). Eközben Alabán Ferenc érvelése közel hozza annak tapasztalatát, hogy — s ez kellőképpen hangsúlyozandó — „csak a kizárólagos hozzáállás eredményeként és következtében tévesztődhet szem elől az a premissza, hogy az irodalomnak valójában nincs abszolút módon üdvözítő interpretációs módszere”. Ez a — más kutatóknál is horizontba emelt — felismerés ugyanakkor nem vezet teljes relativizmushoz, hiszen az értelmezői gyakorlat eredményességét az interpretáció hatékonyságához köti. Vagyis az irodalomtudományt nem pusztán módszertanok vitájaként szemléli, hanem — ami alighanem ennél döntőbb — a beszédpartner (mű, hagyomány stb.) megkonstruálásának összetettsége és alkalmazhatósága mentén differenciálja. (Eme szemléletnek lehetnek példái a kötet második fejezetében szereplő argumentatív kritikák.)

Másrészt Alabán Ferenc — gyakorló tanárként nem véletlenül — igen nagy hangsúlyt fektet azokra az oktatásügyi kérdésekre, melyek a tanítás korszerűsítésének feltételeit érintik. A — diákjainak ajánlott — kötet rendkívül fontos részleteiként említhetők az idevonatkozó passzusok. A különböző felfogások vitára és továbbgondolásra ösztönző mérlegelése ugyanis nem jár együtt azzal a tévhittel, hogy az oktatás funkciója függetleníthető a folyvást változóban levő tudomány mibenlétének megtapasztalásától: „Az irodalomtörténet és az irodalomelmélet a műértelmezés kiegészítőjeként (...) természetszerűen vesz részt az olvasóvá nevelés folyamatában.” Az oktatás interdiszkurzív távlatainak szem előtt tartása márcsak azért is gyümölcsöző lehet, mert nem vezet olyan — szinte minden tapasztalatot figyelmen kívül hagyó — nézetekhez, melyek leggyakrabban valamely utópiaelv megrögzött érvényesítésének rendelik alá a szaktantárgyak tanítását.

A kötet második, Érték és irodalmi integráció című fejezetében helyet kapó tanulmányok és kritikák legtöbbje egy olyan integratív szemléletnek a megnyilvánulásai, melynek (egyik) kitüntetett hivatkozási alapja az „egyetemes magyar irodalom”. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Alabán Ferenc ne venne tudomást kánonokról, sőt a kisebbségi irodalmak tárgyalásakor azok specifikumait is igyekszik bevonni az értelmezésbe. E kereszteződő mozgás azonban néhol arra enged következtetni, hogy az elemző meglehetősen nagyvonalúan kezeli a hatásösszefüggések szerepét. Több esetben kifejezetten méltánytalannak tartja, ha bizonyos alkotók életművei nem kerülnek be egy-egy jelentős, irodalomtörténeti távlatú munka repertoárjába. A hiánylista összeállításakor tehát azt is érdemes lenne megfontolni, hogy vajon az adott szövegek ténylegesen az irodalmi folyamatok hatástényezőivé váltak-e. Mert ha nem, akkor bizony mellőzhetőek egy olyan — óhatatlanul és mindenkor korlátozott érvényű — perspektíva számára, melynek alakíthatóságát éppen az ehhez hasonló temporális jelenségek határozzák meg, nem pedig az irodalomtörténész pillanatnyi döntései. Éppen ezért nem a művek önértékének felmutatása, hanem sokkal inkább nyelvi-poétikai tényezőinek vizsgálata jelölheti ki kontextusokhoz való közelítését.

A második fejezet kapcsán ki kell térnünk egy apróbb, diszkurzív természetű kérdésre is. Természetesen nem bonyolódnánk bele az olyan jellegű „dilemmákba”, hogy a posztmodern látásmód mennyiben írható le az „értékösszegzés” és a „rendszerezés” fogalmával, hogy a líra a 70-es/80-as évektől Európa-szerte „a lét egyetemes kérdései felé” fordul-e (általában), illetve hogy Az ibolya illata verseskötet-e (ez utóbbi talán elírás lehet). Ehelyett egy olyan részletet idéznénk, mely kiválóan példázza Alabán Ferenc értekezői nyelvének — nyomokban fellelhető — aporetikusságát: „Az irodalomnak, a művészetnek és a kritikának is, mint általában a szellemnek, lényegéből fakadóan az értékek pluralizmusát kell jóváhagynia, hirdetnie és vállalnia. Lehetnek nézeteltérések irodalmi, esztétikai és kritikusi törekvések között, nem is kell, hogy megfeleljenek egymásnak, mindazonáltal alapvetően fontos, hogy tevékenységük egy hiteles értékrend kialakítását inspirálja, egyben felszabadítólag és ösztönzően hasson a szlovákiai magyar irodalom egészének fejlődésére.” E — sokak számára nyilvánvalóan rokonszenves — megállapítás retorikai dimenziója aláássa saját szemantikáját. Mert míg a pluralizmust propagálja, addig „egy” hiteles értékrend követelményét állítja fel. A mondaton belüli hangsúlyok instabilitása arra figyelmeztet, hogy a nyelv — s ezzel Alabán Ferenc is egyetértene — még a fogalmi beszédet működtető irodalomtudós számára sem tekinthető pusztán a kommunikáció eszközének. (A magam részéről az „egy” szócska elhagyásával és a „hiteles értékrend” szintagma többes számú alkalmazásával alakítanám ki a mondatbeli viszonyokat.)

Az Interpretáció és integráció harmadik, A nyelv és műfordítás élményének folytonossága című fejezete műfordítás-történettel, és -elmélettel foglalkozik. Alabán Ferenc a kérdésirányok felvázolása közben folyamatosan érzékelteti, hogy „a műfordító is befogadó”, következésképp a fordítás az értelmezés egyik funkciója. Ezt a premisszát azért is érdemes kiemelnünk, mert világossá teszi, hogy a fordítás nem egyenlő a „szerzői szándék” keresésének gyakorlatával (tehát éppen oly módon nem redukálható, ahogyan azt például Rožňo Jitka a Könyvjelző 2003 januári számának — egyfajta esztétikai ideológiára épülő — címlapszövegében kinyilvánítja). Ugyanis az idegen tapasztalat fölvétele — nyelvi eseményként — azt előfeltételezi, hogy a szöveg tolmácsolása közben nem a másikat, hanem annak beszédét kell megértenünk. Persze nem a saját és az idegen szemlélet küzdelmének kibékítése formájában, hanem a kölcsönösség szimmetriája mentén, hiszen — Hans-Jost Freyt idézve — „az eredeti és a fordítás sohasem ad teljes megfelelést, de éppen ott, ahol ez a megfelelés lehetetlen és ezért bekövetkezik az idegenség tapasztalata, ott olvasható le a fordításnak a saját nyelven végzett kreatív munkája”.

Összegzés helyett visszaadnánk a szót Alabán Ferencnek (a kötet második fejezetében hangzik el a következő — nehezen cáfolható — helyzetjelentés): „Színvonalas szlovákiai magyar publicisztikáról jelenünkben csak nagy fenntartásokkal beszélhetünk; a felkészülés, a következetesség, az igényesség és a pozitív szemlélet ezen a téren csupán elvétve tapasztalható és követhető nyomon.” Nos nem zárható ki, hogy az Interpretáció és integrációban szereplő mértékadó írások is alapvetően hozzájárulnak a felvidéki — tág értelemben vett — publicisztika-kultúra horizontjának szélesedéséhez és a szakkritika térhódításához. De ez már az a történet, amely éppen történik vagy kellene hogy történjen...

H. Nagy Péter