Kockázatos a jövendő?

És elég! (A dosť!) E jelszóval indított a napokban pártok feletti kampányt civilek 16 fősi csoportja, mert tagjai az iskolaügyben uralkodó állapotokat az ország jövője szempontjából kockázatosnak, sőt hazárdjátéknak tartják.

Az aktivisták indítékait és érveit Pozsonyban ismertető nyílt fórumon Juraj Draxler oktatásügyi miniszter nem jelent meg, ott volt viszont Andrej Kiska államfő. A szóban forgó új polgári kezdeményezés koordinátora a hazai civil szféra jeles képviselője, Pavol Demeš. Vele beszélgettünk, miért éppen most jött el az ideje annak, hogy: Elég!

Az oktatásügy nálunk valóban válságban van. De ez a szlovákiai valóság egyetlen olyan területe, ahol ideje lenne energikusan kijelenteni: És elég!?

Természetesen nem. Szlovákiában számos fontos közéleti kérdésnek kellene kellő hangsúllyal terítékre kerülnie. Az emberekben valóban kételyek élnek, hogy huszonhat évvel a rendszerváltás után megvalósultak-e 1989 novemberének célkitűzései; miért éppen a tisztesség és a becsületesség társadalmunk egyik bántó gyengéje. Ezek a kétségek ráadásul egy olyan időszakban vannak felerősödőben, amikor nyugtalan korszakát éli a sok kihívással küszködő Európai Unió is. Szlovákia így abban a tekintetben is nehéz próbatétel előtt áll, vajon hogyan álljuk meg a helyünket az európai közösség tagországaként. Például a menekültkérdésben, amely álcázatlanul tárja a világ elé az ország énképét, pozícióját az Európai Unióban. A mai szlovákiai társadalom több vonatkozásban is eléggé zavaros közhangulatban él. Nemcsak önmaga arculatát, hanem az Európai Unióban betöltendő szerepét is keresi. Igaz, ez utóbbi tekintetben mintha a Visegrádi négyek csoportosulása most közösen keresgetné helyét és beilleszkedésének mértékét az összeurópai folyamatokba.

Mert mintha kifelé hátrálgatva újra Kelet felé araszolnánk?

Tavalyig alapvetően helytálló nézet volt, hogy a V4-ek csoportja az európai gondolkodásmód következetes támogatója. Közép-Európának ezek az egymáshoz regionálisan közel álló országai segítették az Európai Unióban tágabb összefüggésekben is megérteni, mi játszódik le a Balkánon vagy a tőlünk keletebbre eső térségben. És nemcsak a földrajzi közelség révén, hanem mert megvoltak a szükséges elemzéseink is. Mára azonban számottevően változott ez a helyzet. A visegrádi négyek főként a menekültkrízis kérdésében képviselnek szinte azonos álláspontokat. Sőt, az állásfoglalásaikat annyira nyomósnak tartják, hogy az egész Európai Unióval hajlandók konfrontálódni. Szlovákia például annak dacára perre megy az Unióval, hogy 2016 nyarától az Európa Tanács elnöki tisztét fogja betölteni! De azt is érdemes észrevenni, hogy a V4 tagországai közül háromban egyszínű kormány van hatalmon, ami nemcsak a demokrácia alapjait csorbíthatja, hanem az EU-t élesen bírálók hangját is felerősíti. Szlovákia ebben a kettősségben lavíroz az európai szolidaritás és a fokozottan fűtött nemzeti érdek között, miközben gazdaságilag továbbra is rászorulunk az uniós pénzügyi forrásokra. Hogy ez a különutas hozzáállás végül is milyen hatással lesz Szlovákiára, illetve a V4-ekre, azt csak a jövő mutatja meg.

Ön szerint melyek a hazai közélet azon területei, amelyek az iskolaügy mellett, társadalmi szempontból, az ország jövőjét kockáztatják?

Úgy vélem, minden kétséget kizáróan az oktatás- és művelődésügy áll a társadalmi kihívások élén. Nem riogatás leszögezni: ha nem változtatunk ezen, akkor a Szlovák Köztársaság jövője, hosszabb távú fejlődése forog kockán. Elvégre a művelődés, a szó legjobb értelmében, előfeltétele a világgal szembeni nyitottságnak, az értékteremtésnek, a gazdasági előrelépésnek, a politikai élet természetes változásainak. Jelenleg ugyanis a hazai politikai elit olyan fölérendeltséggel bír, ami elzárja előle a civil társadalom visszajelzéseit; a civil szféra befolyását az ország irányultságára. Emellett a gazdasági életben is szinte elsöprő erővel nyilvánul meg a politikai körök dominanciája. A társadalom egészére ez szintén fékezőleg hat. Ahogyan azt is látni kell, hogy az ellenszenvre és aggályoskodásra építő „országmentési” taktika révén könnyen előfordulhat, hogy 2016 márciusa után is fennmarad az egypárti kormányzás. Ezért fontos már most az oktatásügy teljes rendszerének átalakítását sürgetni.

Ebben a kérdésben sorsdöntő kihívás előtt áll Szlovákia?

Igen. Az oktatásügy helyzetét válságosnak látom, ezért érzem sorsdöntőnek, hogy sikerül-e mielőbb, pártokon átívelő összefogással, gyökeres fordulatot elérni. Nemzetközi összehasonlításaink is azt mutatják, hogy a fejlett országok sorában hovatovább lépést vesztünk, ami a jövőben Szlovákia versenyképességét is veszélyezteti. Civil kampányunkkal ezért szorgalmazzuk, hogy a hazai pártok – a közelgő parlamenti választások kimenetelétől függetlenül – jussanak nyilvános konszenzusra abban, hogy az oktatásügy kérdéskörét már nem lehet alábecsülni.

Ön az imént a gazdasági-pénzügyi környezettel összefonódott politikai körök dominanciáját említette. Ebben a szituációban a civil kurázsi polgári luxus vagy kötelesség?

Nem titok, hogy a társadalom egészét tekintve híján vagyunk az egyéni kiállásra való hajlandóságnak. Pedig a civil szféra elsődleges célja, hogy az ország közügyeinek irányítása, a közszolgálat – a fentről diktált utasítások helyett – az emberek köznapi érdekeihez, a lakosság alulról jövő igényeihez igazodjon. Sajnos, Szlovákiában a túl nagy súllyal jelen lévő államnak nincs „füle” az emberek köznapi késztetéseire, az igazságtalanságokkal kapcsolatos véleményükre. Márpedig a polgár, egyebek mellett, lépten-nyomon korrupcióba botlik, és azt akár a politika felső köreiben is látja. Egyben azt is, hogy ezt büntetlenül lehet megúszni. Ilyen légkörben sokaknak a polgári közéleti szerepvállalás gondolatától is elszáll a kedvük.

Szlovákiában egyre mélyül a szakadék a mindenre rátelepedő politika és az emberek közéleti szerepvállalása, a változtatni akarás szándéka között?

A politikus „csak” olyan térben nyomulhat, amelyet a társadalom kínál számára. Nálunk, szerintem, ez a terület akkora, hogy a politika szinte mindent megengedhet magának. Az ellenőrző szervek – a bíróságok, az alkotmánybíróság, a számvevőszék – elsúlytalanodtak, így képtelenek – eleget téve törvény adta szerepkörüknek – helyrehozni a végrehajtó hatalom és a parlament „félrebillenéseit”. Ezek a közállapotok a civil szférát is bénítják, hiszen a legaktívabb kiállás is nemegyszer Don Quijote-i szélmalomharcnak tűnhet. Ezért tartom kiemelten nagyra a civil szféra által alapított és évente egyszer adományozott, a polgári kiállásért s becsületességért járó Fehér Holló díjat. Ezt 2008 óta azok kapják, akik mintaképek lehetnek az egyéni kockázatvállalás, az igazságosság, a törvényesség, az alkotmányosság, a társadalmi erkölcs terén. Talán épp az ő tetteik bizonyítják a legkifejezőbben, hogy a demokratikus jogállam kialakítása bizony sziszifuszi munka.

A politika visszásságai láttán merő illúzió volt abban bízni, hogy ’89 novemberét követően olyan emberek jutnak hatalomra, akik nem fognak vele visszaélni? Vagy a hatalom mindenki gerincét képes elferdíteni?

Sokak szemében a politika manapság holmi becstelenséggel, tisztességtelenséggel párosul. Az emberek ezért nem is igyekeznek aktívabban bekapcsolódni a politikai életbe. Negyed évszázaddal a bársonyos forradalom után joggal fölmerülő dilemma, vajon a közeljövőben kik lesznek az ország politikai képviseletének új jelöltjei? Eléggé képzettek, erkölcseikben is kifogástalanok lesznek-e? Hiszen amíg hiányzik az országban a széles körű és a társadalmi egyensúly iránt elkötelezett civil szféra, addig a kevésbé becsületesek számára is megnyílik a közvetlen politikai életbe való belépés esélye. Olyanoknak, akiknek kellő felkészültség és morális tartás híján csak a hiúságukat hizlalja, hogy „tűzközelben” vannak, amiből státusszimbólumként vagy anyagiakban, netán a kettő kombinációjában húznak hasznot.

A civil szféra társadalmi elkötelezettsége 1998 előtt, tehát a mečiarizmus elleni összefogásban látványosan erős volt. Azóta miért apadt el ez a kurázsi? Olyannyira, hogy Szlovákia már-már az autoriter nemzeti populizmus nívójára sekélyesedett.

Visszakérdezek: ki Szlovákia leghitelesebb politikusa? A közvélemény-kutatások tükrében Bugár Béla. Tehát egy szlovákiai magyar politikus, aki a közvélemény szemében a legmegbízhatóbb és valóban széles körben elfogadott személyiség. De ebben a katolikus irányultságú országban itt van Róbert Bezák esete is saját egyházának hierarchiájával – pusztán azért, mert új stílusban tudott nyitni a hívek felé. Vagy érdemes figyelemmel kísérni a kommunista éra egyik politikai foglyának, a teológus Anton Srholecnek életét, aki a katolikus főpapok kirekesztő döntése miatt a rendszerváltás után is, mind a mai napig, saját egyházának disszidense maradt. De jó mintaképe az egyéni kiállás bátorságának az államfő, Andrej Kiska személye, aki a hivatalos politika áramlataival szemben, egyéni elhatározásból, civilként, úgymond, kormányzati ellenszélben tudott közvetlen elnökválasztásban győzedelmeskedni. Ezek a példák, ha egyelőre csekélyebb számban is, de azt jelzik, hogy a jó ügy és a megbillent társadalmi klíma tisztulásáért érdemes szembemenni az árral, a pozitív változások reményében kilépni a sorból. Távolról sem frázis, hogy az élet különböző területein felbukkanó „fehér hollók” példája lehet a kovásza a kritikai hangot megütő civilek megerősödésének. Hiszen elsősorban a civil mozgalmak síkraszállása lendítheti át az országot azokon a holtpontokon, amelyeknek megoldatlansága révén még adósai vagyunk 1989 novembere eredeti törekvéseinek.

Ez utóbbi félmondatba kapaszkodva: a rendszerváltást követő időket tekintve mi az ön legnagyobb személyes csalódása?

Hogy a politika a vártnál jóval erőteljesebben uralja mindennapjainkat. Akkoriban még azt hittem, hogy a politikusok inkább a közjót, a közérdeket szolgálják majd, mintsem egyéni szűk körű érdekeiket.

Az ön felfogásában mi a szabadság? Ha azt mond(hat)om: ÉS ELÉG?

Szerintem a felelősségérzet és a felelősségteljes cselekvés. A szabadság igénye belülről fakad, és ott él mindenkiben. Mondhatni: tettekre ösztönző belső hang. De mondhatnám kihívásnak is. Ghandi intelmét idézve: „Kísérletezzünk az igazsággal!” És ha nekem erre módom nyílik, hálás vagyok érte.