Kiút az asszimilációból – 2008: először félmillió alatt

Konzervatív becslések szerint is legalább 65%-ra tehető a nemzetváltók aránya az „eltűnt magyarok” között, és a probléma olyannyira komoly, hogy ha tartjuk önfeladási arányunkat, akkor 90 év múlva már elméletileg nem lesznek magyarok Szlovákiában. A probléma jelen vonatkozása pedig – amit talán kevesen tudatosítanak –, hogy kiindulva a 2001-ben mért 527 ezres lélekszámból, éppen e napokban, azaz a 2008-as év küszöbén eshetett számunk a lélektaninak is mondható 500 ezres határ alá.

Látnunk kell azonban, hogy mindezért nem másokat okolhatunk, hiszen nem települnek be hozzánk nagy létszámban a többségi nemzet tagjai (mint pl. a Vajdaságban), s nem is hagyták el nagy számban kisebbségi magyarok Szlovákiát (legalábbis 2001-ig, a népszámlálási adatokig nem), sőt még csak nem is szültünk drámaian kevesebb gyermeket, mint a szlovákok. Fogyásunk legfőbb oka mi magunk vagyunk: így vagy úgy, de tíz év alatt körülbelül annyian döntöttek amellett, hogy tovább már nem éri meg magyarnak vallani magukat, mint pl. Dunaszerdahely (18700), Somorja (8100) és Nagymegyer (7700) magyarsága együttvéve. Olyan mértékű tehát az asszimiláció általi fogyás egy évtized alatt, mint ha az egyik legmagyarabb járás összes városának magyar lakosa kijelentené 2011-ben, hogy mostantól inkább szlováknak fogja vallani magát. Azt is látnunk kell még, hogy az asszimiláció nem csak az erősen vegyesen lakott területeken zajlik, hiszen még a magyarság fellegvárának tartott Komáromban is 1300-an váltottak nemzetiséget tíz év alatt, ami igen jelentős szám a városban élő 22500 magyarhoz viszonyítva. Tekintve, hogy a magyarok részaránya 2001-ben már csak 60% volt, ez azt jelenti, hogy 2030-ra kisebbségbe kerülhetnek Komáromban.

A nagy kérdés tehát az, hogy vajon megállítható-e ez a folyamat. Úgy is fogalmazhatnánk – s itt hadd kölcsönözzem egy ismert magyar valóságshow mondatát –, hogy Itt a lét a tét… Azaz ha minden úgy marad, ahogy most van, akkor nagy valószínűséggel a következő századfordulón, 2100-ban már nem fogunk szerepelni Szlovákia demográfiai térképén, s itt hadd tekintsem az 1-2%-os lélekszámot gyakorlati megsemmisülésnek.

Az MKP stratégiája

Az MKP új vezetése, úgy tűnik, legalább felismerte a nemzetváltás mint probléma komolyságát, bár egyelőre egyetlen konkrét javaslattal sem állt elő az orvoslásra. Dicséretes a stratégiai tanács felállítása, de ennek mindenképpen hatékony és megvalósítható jövőképpel kell majd előállnia. Számomra félő, hogy ez a terv kishitű lesz, legalábbis erre enged következtetni Csáky Pál két nyilatkozata is. Elnökké választása után egy interjúban még márciusban úgy nyilatkozott, hogy „az erőszakos asszimiláció elfogadhatatlan, a természetes asszimiláció megállíthatatlan”, majd legutóbbi, a Világunk 2020-ban című cikkében (Új Szó, Szalon, 2007. december 8. – a szerk. megj.) mintha a helyi önkormányzatokra próbálta volna átruházni e folyamat megállításának felelősségét. Márpedig, véleményem szerint, igenis az országos képviselet feladata, hogy megteremtse a jogi kereteket a kisebbség túléléséhez, az önkormányzatok csak a végrehajtást tudják megvalósítani. Manapság pedig nem létezik a jogi keret sem az esetleges betelepülők, sem pedig az asszimiláció korlátozására. Ha egy önkormányzat ilyen intézkedéseket foganatosítana, rögvest az alkotmánybíróságon találná magát diszkriminációs vádakkal.

A skót és québeci példák

Úgy tűnik tehát, hogy fogyásunk megállítása terén elég nagy tanácstalanság honol az MKP háza táján, de talán a szlovákiai magyarság körében is. Márpedig nem kell a spanyolviaszt feltalálni, rengeteg sikeres nemzeti kisebbség létezik a világban, és akár hisszük, akár nem, ők is hasonló cipőben járnak vagy jártak a múltban, mint mi. Mindannyian ki voltak téve erőszakos vagy természetes asszimilációs folyamatoknak, és mivel szerencsém volt két kisebbség, a skótok és a kanadai franciák (más néven québeciek), „sikertörténetét” is személyesen megtapasztalnom, ezért engedjék meg, hogy megosszam Önökkel megfigyeléseimet, amelyek végén talán a kiutat jelző következtetéseket is le lehet majd vonni.

A két nemzet, amelyek mellett az elmúlt tíz évet tölthettem, hasonlóan alacsony részarányt mutat országosan, mint a szlovákiai magyarok, azaz a skótok 8,5%-at alkotják Nagy-Britanniának, míg a québeci franciák (a más tartományokban élő franciákat ezúttal nem számítva) 17%-át alkotják Kanadának.

A skót önrendelkezés

Talán nem volna reális arról álmodnunk, hogy úgy fejezzük ki önrendelkezésünk szintjét, mint a skótok, akik például külön skót fizetőeszközt használnak. Ráadásul nem is egyfajtát, hiszen három skót bank tarthatta meg a jogot skót bankjegyek nyomására az 1707-es Angliával történt (kényszer)unióra lépéskor. A skót font érteke azonos a brit fontéval, de az embernek be kell váltania angol bankóra, ha például Angliába utazik, mert odalent nem sűrűn fogadják el a skót bankjegyeket. Az elmúlt háromszáz évben a skótoknak egy előre meghatározott számú képviselőjük volt (és mai napig is van) az angol parlamentben, azaz nem kellett azon izgulniuk, hogy bejutnak-e a parlamentbe, sőt, lehet baloldali, liberális vagy jobboldali skót képviselőre is szavazni, hiszen az előre meghatározott helyekért csak skót jelöltek vetélkedhetnek. Skócia egyébként 1999-ben kapta vissza majd 300 év „elnyomás” után a parlamentjét, és ezzel teljes önrendelkezést nyert, bár ez idő alatt is volt végig önálló skót oktatásügyi vagy egészségügyi minisztériumuk. Úgy látszik, ők már 1707-ben felismerték, hogy mik a kulcsfontosságú feltételei a túlélésnek.

A québeci önrendelkezés

De vegyük inkább Kanadát! Talán mindenki egyetért abban, hogy az egyik legfejlettebb, legliberálisabb demokráciáról beszélünk ez esetben, ahol például a hindu vallású rendőrök kalap helyett turbánt viselhetnek a rendőregyenruhához, vagy a melegek házasságát másodikként tették lehetővé a világon, Hollandia után. Az egyéni szabadságjogok tehát maximális tiszteletet élveznek, s ez azért fontos, mert még az egyik leghaladóbb szlovák politikus, Mikuláš Dzurinda is, akitől talán leginkább várhatnánk a baráti jobbot, mereven elzárkózik mindenféle kollektív jog (vagy pozitív diszkrimináció) bevezetésétől, azzal érvelvén, hogy azok sértenék a többségi nemzet egyéni jogait. A fentiek is illusztrálják, hogy az egyéni jogok nem lehetnek szebben kiteljesülve, mint Kanadában, s mégis azt hiszem, sokan meg fognak rökönyödni majd a továbbiakban a québeci franciák kollektív jogainak mértékén, amelyekkel mindez együtt létezhet.

A 7,7 millió lakosú Québec tartományról tehát tudni kell, hogy a franciák voltak az első európai telepesek a mai Kanada területén, s 1534-ben alapították meg Új-Franciaországot, a mai Québec elődjét. Több mint kétszáz év múltán, 1763-ban, a róluk, nélkülük elv alapján lettek átadva Angliának egy Franciaország által elvesztett háború békeszerződése jegyében, az úgynevezett párizsi egyezmény keretében (minő hasonlóság a mi sorsunkkal). A skótokhoz hasonlóan nekik is garantált számú képviselőjük van a kanadai parlament mindkét házában, így e helyekért több lokális párt is verseng a választásokon. Például a Bloc Quebecois (Québeci Blokk) szeparatista, de amúgy békés párt nem is indít jelöltet Calgaryban vagy Torontóban, hiszen ott nem élnek franciák, viszont így is 49 székük van a 304 fős parlamentben. Két jelentős városuk Quebec City, amely egyben a főváros, és a 3,6 milliós Montreal. Montreal egyébként Párizs után a világ második legnagyobb francia városa: lakosságának több mint 70%-a francia ajkú. Nem volt ez viszont mindig így. Azt mondják, hogy a 70-es, 80-as években nem lehetett munkát találni Montrealban, ha valaki nem beszélt angolul. Mára viszont megfordult a helyzet: ma épp akkor nem talál munkát az ember, ha nem beszél franciául. Hogyan sikerült mindezt elérni? Egy olyan oktatási törvény által, amely arra kötelezi a szülőket, hogy a gyermekeiket francia iskolába járassák.

Nemzetérdek az egyén érdeke felett

A törvény kimondja ugyanis, hogy egész Québec területén (ahol is 82% a francia ajkúak aránya) csak azok a gyermekek járathatnak angol iskolába, akiknek mindkét (!!) szülője végig angol iskolákat végzett. Mindenki másnak francia iskolába kell járnia. Azaz ha az egyik szülő francia, a másik angol ajkú, akkor franciába kell járnia a gyereknek. Vagy, ha két magyar Québecbe költözik, nem járathatják a gyermekeiket angol iskolába, csak franciába.

A törvény rációja az, hogy megállítsa az asszimilációt. Persze, sok kanadai francia is hajlamos lenne arra, hogy gyermekét angol iskolába írassa a „jobb érvényesülés” érdekében. De mit mond erre a québeci kormány? Ha a francia szülő rövid távú, individuális hasznot követő döntésével veszélybe sodorja a francia kisebbség hosszú távú létét, akkor az állam kiveszi a kezéből a döntési jogot, és majd ő eldönti helyette, hogy mi a hasznos a kisebbségi nemzet jövője szempontjából. A törvény tulajdonképpen pozitív diszkriminációt biztosít a francia kisebbségnek, és fő célja megakadályozni, hogy a vegyes házasságokból származó gyermekek – vagy a nemzetváltásra hajlamos szülők gyermekei – elvesszenek a francia kisebbség számára. Sérülnek ezáltal az angolok jogai? Egyáltalán nem, hiszen az angol szülők gyermekei továbbra is angol iskolákba járhatnak, a franciát pedig mint idegen nyelvet tanulják csupán. És ha valamely vegyes vagy egészen francia házaspár mégis nemzetet akar váltani, hát megteheti a másik tizenkét kanadai tartományban. Azaz az angol többség megértette, hogy a franciáknak csak ez az egy komoly városuk van, ne itt akarjuk a nagy angol nemzeti eszméket (amelyek egyébként sem léteznek a mai világban) érvényesíteni, erre van még legalább öt többmilliós városa Kanadának. Ha valaki szeretne erősebb angol környezetben élni, hát megteheti ezekben, amúgy pedig élvezheti a kettős kultúra szépségeit, előnyeit Montrealban.

Pozitív diszkrimináció

A törvény gyökeresen változtatta meg Québec demográfiáját, a franciák száma egyáltalán nem csökken, sőt növekszik a francia tartományban, hiszen a friss bevándorlókat is „elfranciásítják” az iskola-törvény által, az angolok pedig képtelenek csak maguk között keveredni. Persze, más kísérő törvényei is vannak a québeci oktatási törvénynek, például az, hogy minden vállalkozó köteles egy nyelven, csak franciául kiírni az üzlete, vállalkozása nevét, s csak az üzleten belül lehet kétnyelvű feliratokat használni. Egynyelvű angol feliratok megengedhetetlenek, így például a világszerte ismert KFC (Kentucky Fried Chicken) gyorsétteremlánc Québecben PFK (Poulet Frit Kentucky) néven fut. Képzeljük csak el, ha például nálunk is az öszszes Shopping Centert Üzletközpontként (vagy akár Obchodný domként, már az is jobb, mint a csupa angol felirat) lehetne csak kiírni, hát nem volna szebb? Végezetül pedig, a kábeltévé-szolgáltatók minden egyes angol csatorna mellé kötelesek egy franciát is kínálni, az útjelző táblák csak franciául vannak kiírva, valamint (s ez egész Kanada területére érvényes) az állami alkalmazottaknak kétnyelvűeknek kell lenniük. Persze, némely állami pozíciókra úgy is felveszik az embert, ha nem tud franciául, de ekkor köteleznie kell magát, hogy a kormány által fizetett francia nyelvtanfolyamot elvégezze. Máskülönben hogyan tudná kiszolgálni a francia anyanyelvükön kérdező ügyfeleket?

Hatékony stratégia szükségessége

Mi ebből a tanulság? A siker, azaz az asszimiláció megállításának kulcsa az anyanyelvi oktatás biztosítása, kötelező érvényű szélesítése, valamint olyan önrendelkezés elérése, amelyen belül ez megvalósítható. A hangsúly a kötelező érvényű szón van, hiszen a gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy nem lehet az oktatás kiszélesítését csak reklámozással, rábeszéléssel elérni. Például, a Via Nova Ifjúsági Csoport (ICS) kampánya a magyar iskolákba való beíratás szorgalmazása végett valóban dicséretesnek mondható, ennél többet talán így nem is lehetett tenni. De feltehető a kérdés: vajon eljutott-e az üzenet a célhallgatósághoz? Vajon eljöttek-e olyan szülők a találkozóikra, akik vegyes házasságot alkotnak, vagy épp azon gondolkodnak, hogy szlovák iskolába írassák gyermekeiket? Nem hinném. A félig megtelt Jókai Színház Komáromban is arról árulkodik, hogy nagy valószínűséggel csak az amúgy is magyar érzelmű szülők voltak jelen, mintegy erkölcsi támogatásukról biztosítva a lelkes fiatalokat, akik viszont ezáltal a „megtérteknek prédikáltak”, ha használhatom ezt az angol szólást. De amint említettem, ez nem az ICS hibája, ennél többet ők ebben a helyzetben nem nagyon tehettek, hiszen nem kopogtathatnak házról házra, hogy vajon van-e iskolás gyermek a lakásban, és hogy vajon milyen iskolába szeretnék küldeni.

A túlélés feltételei

Az asszimiláció megállításának kulcsa tehát az anyanyelvi oktatás kötelező érvényű biztosítása, és ezt – a világ példája legalábbis ezt mutatja – csak önrendelkezésen keresztül lehet elérni. Viszont egyértelmű, hogy egy québecihez hasonló modellt, ahol tehát magyar szülők gyerekeit csak magyar iskolába lehetne íratni, a mai szlovákiai viszonyok között képtelenség felállítani, hiszen rögtön megvádolnák a magyarokat, hogy saját egyéni szabadságjogaikat korlátozzák (amit egyébként miért ne lehetne?), márpedig ez alkotmányellenes. Persze a valós indok a kifogásra az asszimiláció lassulása lenne, amely úgy látszik, e pillanatban nem érdeke a többségi nemzetnek. De gondoljunk bele: nem lenne például mindez lehetetlen, ha volna egy „magyar megye” vagy „önrendelkezési terület”, ami nem is tűnt olyan lehetetlennek nyolc éve, de amit végül is nem sikerült elérni az önkormányzati rendezés alkalmával.

Ezt kell tehát az MKP zászlajára tűzni: egy magyar megye vagy önrendelkezési terület vagy autonómia – kinek hogy tetszik – elérését a szlovákiai magyarság számára, mert csak ezen belül valósítható meg egy québeci mintára épülő oktatási rendszer, amely pozitívan diszkriminálná – egy behatárolt területen belül – a magyarokat. Tudom, sokan felkapják a fejüket, hogy ez túl sok lenne, hiszen ennél még a megátalkodott Ceausescu-rezsim is liberálisabb volt – még ott is szabadon eldönthették a szülők, hogy magyar vagy román iskolába íratják-e gyermeküket. Igen ám, de Ceausescu vagy Husák nem azért adták meg a szabad választás lehetőségét a szülőknek, mert annyira az emberi szabadságjogokat tartották szem előtt, hanem azért, mert tudták, hogy ez mindig is a kisebbség hátrányára fog történni, azaz hogy lényegesen több magyar fogja majd románba vagy szlovákba íratni a gyermekét, mint fordítva. A román iskolában aztán már a román kultúrához fog vonzódni a gyermek, román párt választ majd magának, és román gyermekei is fognak születni. Mindez tehát a valóságban a természetes asszimiláció köntösébe bújtatott rejtett erőszakos asszimiláció. Közvetlenül nincs ugyan erőltetve a szülőknek az önfeladás, de az állam olyanná teszi a körülményeket, hogy az anyanyelvi iskolát szinte csak a mazochisták válasszák.

Mit is kell tennünk?

Sajnos, nagy valószínűséggel ez a „szabad választás” vezetett az 50 ezer magyar eltűnéséhez tíz év alatt és fog vezetni még legalább 50 ezer elfogyásához 2011-ig. Ezért él már e pillanatban is kevesebb, mint 500 ezer magyar Szlovákiában, bár a hivatalos „számlát” erről majd csak 2011-ben állítják ki, azaz addig az emberek ezt mintha nem is fognák fel. Azaz ha nem változtatunk alapvetően a körülményeinken, akkor fogyásunkat nem tudjuk megállítani, és előbb-utóbb el fogunk tűnni Szlovákia térképéről. Ez nem lehetetlen, végül is nem az első nemzet(iség) leszünk, amelyik eltűnik a történelem süllyesztőjében, sokan talán még gratulálni is fognak, hogy majd kétszáz évet bírtunk ki ekkora nyomás alatt. Ezért tehát megmaradásunk szempontjából létfontosságú, hogy

felfogjuk, milyen következményekkel jár közösségünk fogyása;

megértessük a szlovákiai magyarsággal, hogy nincs más út, csak a magyar megye / önrendelkezés / autonómia a túléléshez;

megértessük a többségi szlováksággal, hogy nincs más út, csak a magyar megye / önrendelkezés / autonómia a túlélésünkhöz;

megértetni a nyugati világgal, hogy nincs más út, csak az autonómia (őket nem irritálja ez a szó) a túlélésünkhöz;

békés, tárgyalásos úton elérni az autonómiát, és ezen belül megvalósítani a pozitív diszkriminációt elsősorban az oktatásügyben.

Megvalósíthatóság

Az első négy pont csak rajtunk múlik, tehát gyakorlatilag megvalósítható. Az ötödik pont viszont természetesen igényli a szlovákság megértését, jóindulatát, nagyvonalúságát és hozzájárulását e célhoz. Sajnos, a mai politikai helyzet ennek legkisebb töredékét sem mutatja, de azért ne csüggedjünk: vajon ki gondolta volna 1997-ben, hogy Szerbia tíz év múlva könyörögni fog Koszovónak, hogy fogadja el a teljes körű autonómiát? Persze ezt nem a szerbek hirtelen megtérésének lehet köszönni – bár valljuk be, azért jelentős önkritikát is gyakoroltak a Milosevic-rezsim kiirtásával –, hanem inkább annak az óriási nyugati nyomásnak a hatására, amellyel szembesülniük kellett. Ha az ember mindig azt hallja az erősebb fiúktól, hogy nem kellett volna azt a kisebb srácot olyan nagyon és sokáig verni, akkor azért még a legelvetemültebb verekedő is elgondolkodik azon, hogy esetleg tévedett.

Ez tehát a mi történelmi esélyünk: nem becsukni kell a szemünket Koszovó kapcsán, hanem tőkét kovácsolni belőle. Miért ne használhatnánk azt az érvet, hogy mi is éppen azt akarjuk, amit Robert Fico is támogat, azaz Szerbia ajánlatát a rendezésre: a kisebbség teljes körű autonómiáját a többségi állam keretein belül. Az már mindegy volna, hogy ha mégis az EU függetlenség-álláspontját tartjuk rokonszenvesebbnek, a lényeg, hogy nekünk azt az érvet kéne használnunk, hogy ha Fico a szerb ajánlatot támogatja, akkor feltételezhetően egyetért annak tartalmával, s ezért mi is ezt szeretnénk alkalmazni az ő országán belül. Vagy talán azt mondaná erre, hogy akkor egyik javaslatot sem támogatja, sem az EU-ét (függetlenség) sem pedig Szerbiáét (autonómia)? Nem hinném, hogy innen volna hova hátrálnia, hisz nem nézne ki túl jól, hogy az Európában sarokba állított Szerbia többet ajánlana a kisebbségeinek, mint a teljes jogú EU-tag Szlovákia.

A Nyugat megnyerése

Na és persze kulcsfontosságú – de talán még könnyebb – volna mindehhez megnyerni az Európai Unió támogatását. Hisz mi sokkal kevesebbet kérünk, mint amit az EU ajánl Koszovónak: csak az autonómiát a függetlenség helyett. Hasznos volna ehhez összefogni az Európában élő kisebbségeket, katalánokat, baszkokat, skótokat, finnországi svédeket, dél-tiroliakat, erdélyi és szlovákiai magyarokat, és persze a koszovói albánokat (rájuk most nagyon figyelnek), és elfogadtatni egy általános EU-határozatot a kisebbségek autonómiája egységes kereteinek lefektetéséért az EU-n belül. Ha megnézzük e listát, rájöhetünk, hogy sajnos talán mi vagyunk az utolsó balekok, az egyetlenek, akiknek még nincs valamiféle önrendelkezési formájuk, ráadásul most már az EU-n kívüli Koszovónak is többje lesz. Ennek ellenére biztosra veszem, hogy a többi „előrehaladottabb” kisebbség szívesen támogatna egy ilyen általános rendezésről szóló törekvést, hisz ez csak még jobban megerősítené a már meglevő pozícióikat. Sőt, javasolnám a kisebbségek összefogását egy közös szervezet formájában, amely aztán tárgyalhatna az EU-val az autonómiák minimum elvárt normáiról, sok kicsi sokra megy elven. Hiszen a többségi nemzetek már létrehozták közös „intézményesített” összefogásukat a kisebbségek ellen, és össze is hangolták álláspontjukat: vagy Önök szerint a tiltakozó Spanyolország, Szlovákia és Románia közt vajon mi egyéb a közös? Vajon nem azért utasították el az EU-tervet a koszovói rendezésre, mert mindegyikük jelentős kisebbséggel bír? (Görögország és Ciprus tiltakozása más természetű: ők nem hajlandók legalizálni Ciprus egy részének 1974-es török megszállását.)

Zárszó

Ezt kellene tehát véleményem szerint a Magyar Koalíció Pártjának a stratégia célok közé emelnie: megteremteni közösségünk túlélésének jogi keretét. Láthatjuk, EU-n belül és kívül a nyugati világban mi vagyunk szinte az utolsók, akiknek „nem jutott” önrendelkezési forma, ami nem is volna akkora tragédia, he ez nem veszélyeztetné puszta létünket. ĺgy viszont nincs más választásunk, változtatnunk kell! Ne legyünk kishitűek: ha nem kopogtatunk, nem fognak ajtót nyitni – ha nem kérjük, senki sem fogja felkínálni az autonómiát. Nem szabad Szlovákia területi épségére törnünk – és a schengeni határok eljöttével erre nincs is szükség –, de a 21. században végre megérdemelnénk, hogy kilencven év után újra magunk dönthessünk sorsunkról. Használjuk ki a globalizmus előnyeit, azaz az Európa Uniós tagságunkat, a gyors kommunikációs lehetőségeket, és összpontosítsuk erőinket Európa más kisebbségeivel együtt egy közös cél érdekében.

A szerző egyetemi tanár az ottawai Carleton Egyetemen