Kisvárosi globalizáció IV.

Na, egyszer egy szép napon csörög a telefon az ország legszegényebb régiójához tartozó falucska polgármesteri hivatalában, amelyiknek annyi volt a – képzetlen, gyakorlatlan és nagyrészt utcaseprésre is alkalmatlan (tisztelet az egyetlenegy magányos kivételnek) – munkanélkülije, mint a rosta lika, s népmesében a szegény ember éhes gyereke. Ebben a faluban csak mobiltelefonból és délnek fordított műholdvevőből volt több, mint állástalanból.

A vonal másik végén maga a patás ördög szólalt meg: egy munkaközvetítő cég képviselője, aki szerette volna a falu községi hangosbemondójában bemondatni, hogy munkát kínál. Munkát, pénzért, ingyen szállással, étkezési hozzájárulással, útiköltséggel meg ilyesmi!

Kapott is választ gyorsan egy hadaró, de kedves hangú hölgytől. Elvileg lehetséges bármit bemondatni, csak nincs értelme, mert egy-két ilyen hangosbemondás egyrészt a globális nyugalom és tunyaság megzavarására alkalmas csak, másrészt olyan kevés garaskába kerül, hogy nem érdemes kiszámlázni, így aztán nem is mondanak be semmit a focieredményeken kívül, néha még azokat sem, ha épp akkor a falu kedvenc szappanoperája megy a tévében. De legfőképpen azért nem érdemes hangosbemondani, mert itt ugyan úgyse fog senki dolgozni. Eddig sem dolgozott.

A vonal falucska felőli vége elnémult. De el ám a városi ördög is a meglepetéstől! Mintha lelocsolták volna szentelt vízzel! Soha többé nem hívott oda, ezután úgy kerülte a kisváros mellett globális szegénységben sínylődő falut, mint géppuskatolvaj a kisvárosi rendőrséget, amelynek épülete elől a térfigyelő kamerák szeme láttára csórta el tavaly a szovjet emlékmű talapzatán évtizedek óta álló többmázsás dicső nehézgépfegyvert...

A lakosok pedig bejártak a globalizálódó városka munkaügyi (sic!) hivatalába munkanélküli-segélyt kunyerálni, mondván, az nekik jár, sok a gyerek, a gáz meg annyiba kerül, mint Münchenben, a kenyér sem olcsó, amióta állítólag kanadai lisztből sütik a kínai vendégmunkások Moszkvában. Meg aztán fizeti az adót az a sok szorgalmasan dolgozó ember a szomszéd falvakból, ők eljárnak munkaerő-toborzásra, sőt aztán még munkába is, ráadásul naponta, hát van elég az államnak! Adjanak belőle!

Globalizálódás ide, globalizálódás oda, ilyet még az a hosszú, szőrös farkú munkaerő-piaci göndör ördög sem látott se DVD-n, se tévében, se az interneten, se sehol. Máig is így van, ha meg nem..

Hanem van már piros szőnyegem, a haver haverja helyett elvitte a pálmát egy másik haverja, villanyszerelő híján kisvárosi életem kockáztatásával és minden memóriám hajdani fizikaóráimra összpontosításával felszereltem a folyosói lámpákat. Csak az egyiknél féltem kicsit jobban, amelyiknél a fázisceruza bekapcsolt és kikapcsolt biztosítéknál egyaránt világított. Lehet, hogy csak bennem volt nagyobb a feszültség...

Fogy a költözésből maradt doboz, lassan mindent kipakolunk, de ágyam még most sincs. Történt közben, a történt kifejezés itt kissé dinamikusabb a kelleténél, szóval egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a telken szép csendben, előzetes figyelmeztetés nélkül, szó szerint suttyomban megnőtt a fű. De rendesen. No, mondom, egy újabb szög hajdani panellakó identitásom koporsójába. Kaszát kell venni!

Először ellátogattam egy globális márka által jegyzett boltba. Gondoltam, vásárolok egy modern elektromos gépet, amellyel seperc alatt olyan lesz a telek, mint a felújított Wembley. Aztán megmutatták, hogy a megfizethető modell csak 300 wattos, az pedig a telek felénél – globális márka ide vagy oda – kiégne. Ezt követően globális üzleti stratégiával megmutatták a valódi, világszínvonalú, százezer lóerős, magától is kaszáló piros masinát, csak nézni kell sörrel a kézben, és elégedetten mosolyogni. Mindezt 17 lepedőért. Akcióban.

Kaszát kell venni – fogalmazódott meg bennem ismét a gondolat, rendes fanyelű vaskaszát, amilyennel utoljára kamaszkoromban dolgoztam az azóta eladott lazaki vityilló udvarán. Kaszát! Pechemre – semmiből sem tanulok – ellátogattam egy nagyobb város (munkahelyem székhelye) szintén globális márka által jegyzett immáron nagyobb, többhektáros szaküzletházába. Hosszas keresgélés és az egyenruhás eladók hiábavaló kérdezgetése után a polcsorok rengetegében, a mézeskalácsháztól jobbra, a beszélő fán innen, de a gonosz vasorrú bábán már túl találtam kaszanyelet. Csak 70 méternyire onnan kaszát is. Vasból, amilyennel a profi dolgozik be a temetkezési cégeknek. És találtam azt a kis fém odaszorítót is, amelynek máig nem tudom a nevét csak szlovákul. Passzítgatom innen, onnan, nem passzol. Tanácsot kérek a szakképzett egyenruhás eladótól, mondja, ez nem ehhez van. De olyan, ami ehhez van, olyan tulajdonképpen nincs, nem is lesz. Fő a kompatibilitás, gondoltam a globalizációt folyamatosan könnybe lábadó szemem előtt tartva... Sebaj, legalább a nyelet viszem, majd veszek hozzá vasat máshol. Elvégre megszólnak a szomszédok, és a pollenallergiások is elátkoznak. Joggal. A kasszánál kiderült, kétszer annyi az ára. Mondom, az nem lehet, rá volt írva, a számok nem hazudnak, tanultam anno matekból. Kiderült, hogy hazudnak, mint a vízfolyás, mivel a címke nem a megfelelő áru alatt volt. Ha ennyit nem adok érte – mert nem adtam –, hoznak egy másik fajtát. Hoztak is. Kb. 15 percbe tellett a többhektáros üzletházban, addig állt a sor kasszánál, mert stornózni ezeken a globalista nemzetközi pénztárgépeken csak pár másodpercen belül lehet – azt sem az én esetemben –, aztán be kell ütni valami mást, azt lehet stornózni. Olyan pusztító tekintettel nézett rám a százszemű sor, mint Sztálin a vodkára. Hát még, amikor az olcsóbbat sem vettem meg, mert kapásból szét akart esni a kezemben! Nem maradt más hátra, ellátogattam egy kisvárosi vaskereskedésbe, ahol szintén hiánycikk a kaszanyél, de rendelnek. Direkt az én kedvemért! Nem nemzetközileg, nem is globális márkanév alatt, hanem nekem, személyesen, a saját nevemet is felírták. Majdnem elolvadtam.

Megjött. Igazi orosz acél! Igazi szlovák fa! Igazi lengyel odaszorító, amelynek máig nem tudom a nevét csak szlovákul. Megvettem, kikalapáltam, összeszereltem, s ma nagyjából félig le is kaszáltam az orosz–szlovák–lengyel kaszával a talán magyar telkemet. Már ha egy telek lehet magyar vagy nem magyar. Talán lehet, mer azé a főd, aki memműveli! Személyesen, márkanevek nélkül. Ahogyan a szomszédok is szokták. Remélem, amikor majd egyszer, minél később, megjön értem a profi, ugyanilyen gondjai lesznek. Nem a telek nemzetiségi hovatartozásával, hanem a kaszavásárlással!