Kisebbségi (nemzet)stratégiák II.

Mert lehet az MKP-t bírálni, és kell is, rá lehet mutatni a hazai magyar politika háza táján felbukkanó visszásságokra, de azért afölött nehéz napirendre térni, amit itt a szlovák pártok Koszovó, Malina Hedvig és a Beneš-dekrétumok kapcsán és ürügyén az utóbbi egy évben lerendeztek. (Tisztelet a kivételnek, amely inkább egyes személyeknek szól, mint a pártoknak maguknak.)

A fenti megállapítás természetesen mit sem változtat azon a tényen, hogy a szlovákiai magyar közösségnek Szlovákiában kell megtalálnia boldogulását, ehhez pedig szlovák partnereket kell keresnie. Mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy a jelenlegi szlovák politikai elit nem képes arra, hogy mindenféle hátsó szándékot mellőzve kiegyezzen a magyarokkal. Valószínűleg nem képes erre az a szélesebb társadalmi elit sem, amely a kommunizmusban nevelkedett – nem tud átlépni saját árnyékán, és habár néha őszintén közeledne a magyarokhoz, félúton mindig megtorpan. (Ismét – tiszteletet a kivételnek.)

Ezért sajnálatos, hogy a szlovákiai magyarság és a szlovákság között nagyon akadozva halad az érdemi párbeszéd, valójában nem kezdődött el a kölcsönös traumák kibeszélése, fokozatos, lassú kezelése. Megtévesztő az a megállapítás, hogy az előző két választási ciklusban, amikor az MKP tagja volt a kormánykoalíciónak és Bugár Béla volt a párt elnöke, felhőtlen volt a szlovák–magyar viszony. Igenis voltak feszültségek, ha nem is olyan gyakori és heveny tünetekkel, mint a Fico–Mečiar–Slota kormány idején. Semmiféle tényleges párbeszéd politikai szinten nem folyt. Egyezkedések voltak, amelyek vagy bejöttek, vagy nem. A civil társadalom szintjén pedig hiányoztak azok a fórumok, amelyek az efféle párbeszédnek intézményes keretet, formát és rendszerességet adtak volna. (Kivételt talán csak a Kalligram Kiadó, a Fórum Intézet és részben a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete egyes projektjei jelentettek.) A szlovák és magyar történészekből összeállított közös bizottság, valamint az államközti kisebbségi vegyes bizottság pedig nem igazán tud számottevő eredményeket felmutatni.

Úgy tűnik, a meglevő feszültségeket és előítéleteket csak egy új generáció tudja majd feloldani – mindkét oldalon. Csakhogy hol van az új nemzedék? A magyar fiatalokat az MKP nem tudta nagyobb arányban megszólítani. Habár sok nagyon dicséretes önszerveződő kezdeményezés jött létre vagy újult meg az utóbbi 10-15 évben, mégsem beszélhetünk arról, hogy tizennyolc évvel a „diákok forradalma” után az ifjúság komoly társadalomszervező erő lenne Dél-Szlovákiában. A szlovák fiatalok megszólítására, urambocsá’ „meghódítására” pedig még csak kísérletet sem tett az MKP, vagy a szlovákiai magyar értelmiség.

Mégis, a szlovák–magyar viszony értékelésénél olykor mindkét részről elhangzanak olyan kijelentések, amelyek bagatellizálják a problémákat. Gyakran elhangzik például, hogy a szlovákok és a magyarok között nincsenek gondok, a feszültséget csak egy-két politikus szítja felülről, hogy vidéken az emberek nagyon jól megvannak egymással, és a nacionalista, populista retorikának leginkább az északon élő szlovákok „dőlnek be”, akik életükben nem találkoztak még magyar emberrel. Mindebben kevés az igazság, és ezt a választási eredmények is egyértelműen igazolják. A 2006-os parlamenti választáson a vegyes lakosságú járások többségében az SNS a szlovákok között jobban szerepelt, mint országos viszonylatban. Az Érsekújvári járásban például 15,48%-ot, a Komáromiban 11,94%-ot, a Nagykürtösiben 12,29%-ot ért el a Szlovák Nemzeti Párt azok körében, akik nem az MKP-re szavaztak. Hasonló megállapításra juthatunk a HZDS és a SMER eredményei elemzésénél is. A traumák, a nézeteltérések mélyen gyökereznek, még hogyha nincsenek is nyílt konfliktusok és az emberek nem verik is egymást az utcán.

Ha az MKP valóban az egész dél-szlovákiai régió érdekeit szeretné képviselni – ami olykor elhangzik egyes pártvezetők szájából –, akkor jobban meg kéne ismernie a régió egész választóbázisát és specifikus problémáit. Ha szlovák–magyar kiegyezésről és megbékélésről beszélünk, akkor ott kell kezdeni, ahol a szlovákok és a magyarok ténylegesen együtt élnek.

A magyar kisebbség helyzetének értékelésénél a másik végletet a „végveszély” retorikája, a „kutyaszorító” helyzet életérzésének a köztudatba való beültetése jelenti. Eszerint gyakorlatilag minden szlovák nacionalista, a szlovák államnacionalizmusnak pedig csak egyetlen ellenszere van: az egység és a fegyelem. Vigyázat: nem öszszefogás, hanem egység. Nem következetesség, tudás, erkölcsösség és nyílt párbeszéd, hanem fegyelem. Ebből a szemléletből hiányzik az optimizmus, és hosszú távon valójában inkább csüggesztő, mint mozgósító hatása van. Továbbá az egység és a fegyelem imperatívuszával nagyon könnyen vissza lehet élni. Bármennyire tény is, hogy a jelenlegi szlovák politikai elit nem túlságosan előzékeny a magyarok iránt, ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy minden szlovák nacionalista. A kisebbségnek kell kezdeményeznie a párbeszédet, neki kell aktívan keresnie azokat a partnereket, akik a jövőben szövetségeseivé válhatnak. Ezt a többségtől ne várjuk, őt erre egzisztenciálisan semmi sem kényszeríti. Ezért sem lehet szó nélkül hagyni, hogy az előző nyolc év alatt a szlovákiai magyarság keveset tett avégett, hogy kiépítse hídfőállásait az európai, modernebb szellemet képviselő fiatal szlovák nemzedék felé.

A szlovák elit egy része – bár kissé szégyenlősen – hajlandó felemelni a szavát akkor, amikor verik a magyarokat. Elítéli a nemzetiségi vagy etnikai alapú nyílt diszkriminációt. Ám nem nagyon tud mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, amikor a magyarok több jogot követelnek maguknak. Valahol a lelke mélyén a legdemokratikusabb szlovák értelmiségi is meg van győződve arról, hogy a szlovákiai magyarok „normán felüli” jogokat élveznek. Ezért a szlovák–magyar értelmiségi párbeszédnek – amellett, hogy a folyamatos bizalomépítést szorgalmazza – a fent említett tévhitek cáfolatát egyik fontos céljául kellene kitűznie. Például rá kell mutatni arra, hogy Szlovákiában gyakorlatilag nincsenek olyan intézmények, amelyek szavatolnák a kisebbségeknek azt a jogát, hogy részt vehessenek az őket érintő ügyek irányításában. Az egyetlen mechanizmus, amely talán megfelel ennek az elvnek, azoknak a szakmai bizottságoknak a rendszere, amelyek a kisebbségi kultúrákra szánt költségvetési támogatás elosztására tesznek javaslatot az illetékes miniszternek. Ezek a szakbizottságok ugyanis az egyes nemzeti kisebbségek képviselőiből tevődnek össze. (Formálisan azonban itt is a miniszter kezében van a végső döntés joga.)

Nagyon sok szlovák őszintén meg van győződve arról is, hogy míg Magyarországon nem megoldott a kisebbségek parlamenti képviselete, Szlovákiában éppen fordított a helyzet. Ez azonban kínos félreértés: az MKP parlamenti jelenléte nem valamiféle alanyi jognak a kifejezése, hanem a hagyományos politikai szabadságjogok (társulási jog, szabad választás joga) érvényesítésének eredménye, amelynél az a körülmény is közrejátszik, hogy a magyarok nagyobb arányban szavaznak az MKP-re, mint amennyi a parlamenti bejutási küszöb. Az a tény, hogy ilyen alanyi jog Szlovákiában nincs, akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a többi kisebbség helyzetét vizsgáljuk. Magyarországon viszont törvény rendelkezik a nemzeti kisebbségek alanyi jogú parlamenti képviseletéről. Más kérdés persze (és eléggé el nem ítélhető tény), hogy a gyakorlatban ez a jog – végrehajtó szabályozás hiányában – még mindig nem érvényesül.

A döntéshozatalban való részvétel tényleges eszközének tekinthető viszont a magyarországi kisebbségi önkormányzatok rendszere, amely formálisan független az aktuális politikai viszonyoktól. Ezt a rendszert sem lehet idealizálni, és a magyarországi kisebbségek képviselői, valamint a kisebbségi ombudsman nyilván sok bíráló megjegyzéssel is tudnák illetni. Szlovákia és Magyarország kisebbségpolitikájának összehasonlításánál (amit a szlovák nacionalisták oly szívesen szoktak félremagyarázni) jelzésértékű a tényleges helyi (kistérségi) kisebbségben élők státuszának kezelése. Magyarországon nincs olyan település, ahol a szlovákok aránya meghaladná a 20%-ot, mégis jogosultak a kisebbségi önkormányzatok fölállítására. Szlovákiában meg gyakorlatilag csak 20%-nál kezdődik a kisebbségpolitika, az is pusztán a (tökéletlen) nyelvi és művelődési jogok szintjén. Ez a tény nemcsak a többi kisebbség szempontjából hátrányos (az ő esetükben viszont nagyon), hanem a magyar kisebbség számának alakulására is negatív hatással van. A népszámlálási adatok ugyanis azt mutatják, hogy 1991 és 2001 között a legnagyobb fogyás éppen azokon a településeken mutatkozott, ahol a magyarok aránya 20% alatt vagy annak közelében van. Ezek pedig leginkább az etnikai határon levő városok és települések, ahol nyilván a vegyes házasságok száma is nagyobb az átlagnál. Szlovákia és Magyarország viszonylatában az asszimiláció mértékét igazából csak úgy lehet korrekt módon összehasonlítani, ha azokat a településeket vizsgáljuk, ahol a kisebbségi népesség aránya nem haladja meg a 20%-ot. Az ilyen fajta összevetésből az utóbbi tizenöt év tekintetében statisztikailag mindenképpen Magyarország jönne ki jobban.

Az etnikai határon élő magyarok érzik legjobban a bőrükön a tényleges kisebbségi érdekérvényesítési mechanizmusok hiányát. Egy dunaszerdahelyi vagy párkányi magyar (nem beszélve az etnikailag homogén tömbön belül élő falusi emberről) teljesen máshogy éli meg „másságát”, mint egy lévai, losonci vagy rimaszombati magyar. Dunaszerdahelyen meg Komáromban talán még úgy is tűnhet, hogy megvalósult a magyar kisebbségi önkormányzat, hiszen a képviselőtestületben csak magyarok ülnek. Ám az a stratégia, amely csak a tömbmagyarságra koncentrál (amely eddig mindig hozta a pártvezetésnek parlamenti bársonyszékeket biztosító kb. 10%-ot), és amely hajlamos visszaélni a lokális többségi helyzettel, hosszú távon kontraproduktív.

Nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvterület további zsugorodásának csak úgy lehet elejét venni, ha valamilyen módon rögzülnek legalább a mai állapotok. Hogyan lehet ezt elérni? A kisebbségi önkormányzati rendszer valamilyen változatával? A nyelvi jogok kiszélesítésével, kétnyelvű zónák kialakításával? (Alkalmasint az adott regionális területi egységeken belül, hiszen ezeknek a határai hosszú ideig biztosan változatlanok maradnak.) Erősebb törvényi garanciák biztosításával a magyar nyelvű közoktatás fejlesztéséhez? Mindezekről az elvekről 2003-ban legalább elkezdődhetett volna a vita. Hiszen a kormányprogram alapján (az MKP-nek köszönhetően) a kormány legiszlatív tervébe bevették az átfogó kisebbségi törvény tervezetének az előkészítését. Sajnos, különböző okok miatt – melyek között meg kell említeni a magyar kedvezménytörvény szlovákiai alkalmazása körüli hercehurcát – a törvény kimunkálására és elfogadására nem került sor.

Elsősorban azokon a helyeken, ahol a magyarok számbeli kisebbségben vannak, égetően szükséges egy olyan intézmény, amely a gyakorlatban szavatolná számukra az őket érintő ügyek irányításában való részvétel jogát. Szlovákiában 2007-ben ez csak úgy képzelhető el, hogy ugyanez a jog megilletné az összes etnikai közösséget, amely az adott települési önkormányzat területén számbeli kisebbségben él. Tehát a szlovákokat is a magyar többségű városokban. Ha magyarként nem így gondolkodnánk, akkor egyrészt nem volnánk jó demokraták, másrészt meg éppen azt a tételt fogadnánk el, amely ellen állandóan tiltakozunk: hogy Szlovákiában csak a szlovák az államalkotó nemzet, tehát az ő érdekében az államnak joga van (sőt, kötelessége) felülről beleszólni a települési önkormányzatok autonómiájába, megvédve őket a helyi magyar többséggel szemben.

Égetően szükség van továbbá valamiféle civil összefogásra, az önszerveződő civil szervezetek együttműködésre, amit az erdélyi példa alapján akár Civil Fórumnak is nevezhetnénk. Egy olyan fórumra, amely a politika mellett és a párton kívül is – és akkor is, amikor az MKP kiszorul a kormányból – képes lenne a szerteágazó kisebbségi érdekeket összefogni és mind a szlovák, mind a magyar állam felé képviselni. Nem szerencsés és nem is célravezető, ha mindig és mindenhol az MKP-tól várjuk el az érdekképviseletet. A pártnak komoly és fontos politikai feladatai vannak, és politikai szempontból – a szlovák politika viselkedését szemlélve – még hosszú évekig megkérdőjelezhetetlenül a szlovákiai magyarság „egyetlen képviselője” marad. Ám nem biztos, hogy helyes, ha a politikai érdekképviselet öszszemosódik bármiféle egyéb érdekképviselettel és érdekérvényesítéssel.

Az állam pedig ne avatkozzon bele a települési önkormányzatok autonómiájába és a civil szerveződések életébe, se a szlovákok, se a magyarok érdekében. Demokratikus közállapotok csak úgy képzelhetők el, ha elsősorban helyi és regionális szinten megszületnek és megszilárdulnak azok az intézmények, amelyek garantálják az összes államalkotó polgár teljes egyenrangúságát és egyenjogúságát.