Kisebbségi (nemzet)stratégiák

Igaz, hogy az ország alaptörvényét azóta már többször módosították, ám köztársasági elnökünk büszke arra, hogy a preambulumhoz eddig a honatyák egyszer sem nyúltak, és reméli, hogy amíg világ a világ, nem is bolygatják. Sőt, megtudtuk, hogy nemcsak a preambulum időtálló, az egész szöveg az: már az eredeti változat is jó volt, a módosítások a lényegen nem változtattak. Miniszterelnökünk sem érti, mi bajuk van a magyaroknak az alkotmány bevezetőjével. Hát nincs abban világosan leírva, hogy mi, a szlovák nemzet, élve önrendelkezési jogunkkal, az ország területén élő nemzetiségi kisebbségekkel együtt fogadjuk el ezt az alkotmányt?!

Bár eléggé bosszantó, hogy a kisebbségi embert ez a parányi műalkotás másodrangú állampolgárként kezeli, azért mégis fontosabb a szöveg cikkelyezett része. Nyilvánvaló, hogy jelenleg, amikor alkotmánymódosításra semmilyen esély nincs, a szlovákiai magyarságnak nincs más választása, mint az oly sokszor bírált szlovák alkotmány védelmezőit szavukon fogni, és az alaptörvény megtartását következetesen számon kérni.

A Magyar Koalíció Pártjának stratégiai célja, ami egyezik a szlovákiai magyar társadalom túlnyomó részének óhajával, nyilván az, hogy a szlovákiai magyarság – önálló, specifikus jegyekkel bíró népcsoportként – hosszú távon megmaradjon. Ehhez – elvi szinten – a nemzetközi jogi normák és politikai deklarációk garanciát nyújtanak. Hiszen bármelyik nemzetközi szervezet emberi jogi egyezményeit, egyezségokmányait vagy politikai jellegű dokumentumait vizsgáljuk, valamilyen formában mindegyikükben megtaláljuk azokat a kitételeket, amelyek rögzítik a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek azt a jogát, hogy „kifejezhessék, megőrizhessék és fejleszthessék” identitásukat. (Az idézet az Európa Tanács kisebbségi keretegyezményéből származik.)

A nemzetközi jog ezen elvét a szlovák alkotmány úgy fogalmazza meg, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok számára szavatolt a sokoldalú fejlődéshez való jog. Az alkotmány 34. cikkének 1. bekezdése feltételezi, hogy e jog érvényesítésének részleteit és feltételeit egy külön törvény fogja rendezni. (Ez a törvény, nyolc év MKP-s kormányzás ellenére máig nem született meg.)

Van a szlovák alkotmánynak még egy rendkívül lényeges rendelkezése. Arról a nemzetközi jogban is kodifikált elvről van szó, mely szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van részt venni az őket érintő közügyekről való döntésekben.

Annak, hogy a magyar kisebbség meg tudja valósítani céljait, az a feltétele, hogy a szlovák politikai és társadalmi elit a fenti két alapvető jogot hasonlóképpen értelmezze, mint a magyarság elitje. A (demokratikus) szlovákok úgy általában nem vitatják, hogy a kisebbségeknek joguk van az identitásuk megőrzésére, csak azt nem tudatosítják, hogy ez – jogszabályok, intézményi garanciák szintjén – mit jelent. Igazából erről a kérdésről a szlovákok ilyen formában nem gondolkodnak. Nincs, aki ebben a témában valóban komoly szellemi párbajra ki tudná hívni őket.

Az utóbbi időben a szlovákiai magyarság belső berkeiben újból elkezdődött valamiféle véleménycsere az autonómiáról (az önkormányzatról, az önigazgatásról) mint lehetséges távlati politikai célról. Mindamellett, hogy különböző MKP-s politikusok e témáról nyilatkozva minduntalan cáfolják egymás kijelentéseit, egyikük sem képes a szlovák közvéleménynek közérthetően elmagyarázni, hogyan is képzeli el a dolgokat. Az egyik politikus felveti, hogy autonómia kell, a másik szerint ez a téma most nem időszerű (mikor lesz időszerű?), a harmadik meg belebonyolódik az autonómia és az önigazgatás közti nüánszok megmagyarázhatatlan okfejtésébe.

Az autonómiáról szóló nyilvános vita itt és most valóban nem időszerű. Autonómiáról ma még a legdemokratikusabb és legliberálisabb szlovákkal sem lehet érdemben vitázni. Pláne akkor nem, ha az MKP meg a magyar diplomácia még azt a helyzeti adottságot sem képes kihasználni, hogy Szlovákia az Európai Unión belül a koszovói szerb autonómia egyik legkeményebb támogatójává nőtte ki magát. Az Ahtisaari-tervben szereplő szerb autonómiánál „autonómabb” autonómia ugyanis nehezen képzelhető el. Világos, hogy nem arról van szó, hogy egy koszovói szerb autonómia a szlovákiai vagy az erdélyi magyarság szempontjából precedens értékű lehetne: mindnyájan tudjuk, hogy nem az. Ám mégiscsak bosszantó, hogy egy állam ennyire kétarcú és képmutató legyen, és ezt még sikeresen álcázni is tudja, sőt, képmutatását erénnyé kovácsolja…

A koszovói helyzet rendezésének vitája szlovák és magyar részről egyaránt elszalasztott lehetőségnek minősíthető. Mindkét államnak komoly érdekei fűződnek a nyugat-balkáni térséghez. A szlovák diplomácia ráadásul számottevő sikereket ért el közvetítői szerepkörében, miközben kénytelen volt beleélni magát mind a szerbek, mind a koszovói albánok helyzetébe és megérteni azt. Mégsem tudja sem a magyar, sem a szlovák fél a felgyülemlett diplomáciai tapasztalatát annak érdekében kamatoztatni, hogy megértőbb legyen a másik aggodalmai, óhajai és elképzelései iránt.

Természetes, hogy az autonómiáról szóló vita most nem időszerű. Azért nem, mert rossz a megközelítés. Pillanatnyilag nem erről kellene vitázni a szlovákokkal, hanem arról, vajon komolyan veszik-e az alkotmánynak azt a rendelkezését, mely szerint a kisebbségeknek joguk van részt venni az őket érintő ügyek irányításában, egyszóval, komolyan veszik-e saját hőn szeretett alkotmányukat? És ha komolyan veszik, milyen intézményekkel, jogszabályokkal kívánják a benne szereplő jogok érvényesítését elősegíteni?

Félreértések elkerülése végett célszerű még egyszer hangsúlyozni, hogy az alkotmány 34. cikkelyének 2c) pontja lex specialis, sajátos jog, amely kifejezetten azokra az esetekre vonatkozik, amelyek a kisebbséghez tartozó személyek nemzeti identitásának megőrzésével és fejlesztésével kapcsolatosak. Ez elvben azt jelenti, hogy az említett kérdésekben a kisebbségek beleegyezése vagy legalábbis megkérdezése nélkül döntésnek nem szabadna születnie. Tehát nem értelmezhető ennek a jognak az érvényesítéseként sem az a tény, hogy a magyar kisebbségnek van parlamenti képviselete, sem az, hogy az előző két kormányzati ciklusban az MKP részt vett a végrehajtó hatalomban, sem pedig az, hogy vannak magyar nemzetiségű polgármesterek, helyi vagy megyei önkormányzati képviselők. Mindezek az intézmények nem a fent említett lex specialis okán léteznek, hanem „egyszerű” polgári és politikai szabadságjogok érvényesítése eredményeként.

Ha az említett példák egyike sem felel meg a vizsgált jog kritériumainak, akkor viszont tartalommal kell azt feltölteni. Másként megfogalmazva: ha elfogadjuk, hogy van ilyen sajátos jog, akkor fel kell tenni a kérdést, melyek azok a mechanizmusok, amelyek által érvényesíthető, és ki az, aki érvényesítheti? Az MKP nyilván nem lehet ez a szubjektum (közvetlenül legalábbis nem), hiszen nem e jog alapján jött létre és nem e jog érvényesítése folytán működik. (Ez a gyakorlatban is így van: hiába van az MKP, amely politikailag a szlovákiai magyarság „egyetlen képviselője”, attól még a kormány és a képviselőház nyugodtan dönt a magyarokat érintő kérdésekben, megkérdezésük nélkül.) A szlovák értelmezés ebben a tekintetben rendkívül zavaros. Egyrészt keményen bírálja az MKP-t azért, hogy etnikai párt, csak a magyar ügyekkel törődik, nem folytat országos politikát (a tárgyilagosság kedvéért le kell szögezni, hogy ez egyébként nem így van), másrészt viszont előszeretettel hivatkozik az MKP-val példálózva arra, hogy lám-lám, Szlovákiában milyen magas szinten van megoldva a kisebbségi képviselet kérdése (ami, ugye, szintén nem fedi a valóságot).

A kérdés az, hogy a magyar kisebbség akar-e egyáltalán élni a döntéshozatalban való részvétel e sajátos jogával? Nem állítható, hogy a magyarság politikai képviselője, a Magyar Koalíció Pártja sűrűn hivatkozna rá. Inkább azt a stratégiát követi, hogy míg kormányon van, igyekszik kihasználni a hagyományos hatalmi módszereket ahhoz, hogy a sajátjainak is juttasson, amikor ellenzékbe kényszerül, akkor pedig a jól bevált sérelmi politizáláshoz folyamodik. Ha nem így volna, jogosan kéne feltennünk a kérdést: vajon miért nem fejtett ki a párt nagyobb erőfeszítést annak érdekében, hogy az elmúlt nyolc év alatt elfogadtasson egy törvényt a kisebbségi kultúrák támogatásáról, vagy akár egy átfogó törvényt a kisebbségek jogállásáról? Hisz az alkotmány mindkettőt feltételezi… Amikor kormányon van a párt, akkor ilyen jogszabály esetleg megkötné a kezét, amikor ellenzékben van, akkor meg azt sajnálná, hogy a választók szemében nem ő a Mikulás? A párt (és most mindegy, hogy a jól ismert politikusok közül melyik van az élén) minduntalan hajlamos arra, hogy túlértékelje saját szerepét. Mindenhol jelen akar lenni, mindent ő akar intézni. (Bárcsak el is tudná intézni!) Kelletlenül fogadja, ha a független értelmiségi és civil szerveződések egyenrangú partnerként – nem alárendelt szerepben, de nem is ellenségként – kívánnak vele együttműködni.

Ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy egy párt van-e, vagy kettő. A racionálisan gondolkodó, saját érdekeit figyelembe vevő állampolgárt nem a pártvezetők közti polémiák meg vádaskodások érdeklik, hanem az, hogy melyiküknek van olyan stratégiája, amelynek megvalósításában a szlovákokat is érdekeltté tudná tenni. Mert anélkül, sajnos, nem megy. Magyar közönség előtt nagyon szépen és okosan tudnak a szlovákiai magyar közszereplők érvelni, frenetikus hatású cikkeket képesek írni a magyar nyelvű sajtóba, egymást nagy vehemenciával tudják győzködni a „magyar” igazságról. Sajnálatos módon azonban a szlovákok minderről mit sem sejtenek, nem ismerik meg eme gyöngyszemeket, vagy ha igen, kiragadott idézeteken csámcsognak. A magyar kisebbség megmaradását érintő sajátságos problémákról szlovák kollégáival nagyon kevés szlovákiai magyar közszereplő képes magas szinten vitázni. Ebből a szempontból egy másik párt (mely úgyis az „egyiknek” egy már jól ismert változata lenne csak) mi újat hozhatna a konyhára? Tizennyolc évvel a rendszerváltás után és kilenc évvel a három magyar párt egyesülése után a pártalapítások évada egy időre valószínűleg lejárt.

Pluralizmusra és társadalmi kontrollra viszont szükség van, mert nélküle a politika ellaposodik, belterjessé válik, a politikusok elbizakodnak és elkényelmesednek, hajlamossá válnak arra, hogy saját érdekeiket azonosítsák a közösség érdekeivel. Egy modern polgári demokráciában a kontroll szerepét a civil szféra vállalja fel. Csakhogy a szlovákiai magyar közösségen belül (még) nem fejlődött ki egy valóban független, saját lábon álló, a közösség érdekében tevőlegesen működő civil társadalom. A politika nem engedte. A nagypolitika sem, meg a „kicsi” sem.

Mindemellett az előző kormánykoalíció egyik legnagyobb hibája az volt, hogy nem vitte véghez a közoktatás reformját. Ebben az MKP-nak is sokkal nagyobb szerepet kellett volna vállalnia. Nem pusztán azért, mert államtitkári, majd egy ideig miniszteri pozíciót is birtokolt az oktatásügyi tárcánál, és nem pusztán a magyar tannyelvű iskolák kapcsán. A lezüllött szlovák közoktatás (és általában az oktatási rendszer) ugyanis nagyon visszaüt a kisebbségek helyzetére. Az iskolákból kerülnek ki a jövő választópolgárai. Ha a diákokat ugyanolyan ósdi módszerekkel tanítják, mint azelőtt, hogyha a régi beidegződések, előítéletek az oktatási rendszeren keresztül újratermelődnek, akkor hogyan lehet bízni abban, hogy a magyar kisebbség a jövőben megértő szövetségeseket talál majd saját célkitűzései eléréséhez? Az előítéletek egyik melegágya a tudatlanság. A szlovákok többsége nagyon keveset tud a magyar kisebbségről, sokak előtt az sem világos, hogyan kerültek a magyarok Szlovákiába. A szlovák közoktatás olyannyira etnocentrikus, hogy ez nem is csoda.

Az Európa Tanács és az EBESZ ajánlásai között állandóan szerepel az interkulturális nevelés szükségessége. Tehát hogy a szlovák diákok tanuljanak többet (és pozitív módon) az országban élő egyéb népcsoportok létéről, kultúrájáról, hagyományairól. Az erre vonatkozó ajánlásokat a Dzurinda-kormány folyamatosan figyelmen kívül hagyta. Gyanítható, hogy az MKP sem nagyon szorgalmazta a dolgot. Talán attól tartva, hogy így még több magyar szülő íratná a gyerekét szlovák tannyelvű iskolába? Balgaság. Az értelmes, felvilágosult, európai szellemben nevelkedett szlovák hosszú távon csak jobb partnere lenne az értelmes, felvilágosult magyarnak, mint az ignoráns. Lehet, hogy most majd az SNS fogja végrehajtani a közoktatás „reformját”, interkulturális nevelésestül. Bezzeg abban nem lesz köszönet.