Kis trakta a rátarti nemzeti büszkeségrül…

„A több különféle ágakra eloszló magyarországi szlávok között különösen a tót Magyarország legrégibb lakói közé tartozik, miután azonban a magyar fegyver által meghódíttattak, s most magyar törvények oltalma alatt vannak, s alkotmányunk jogait velünk, közösen élvezik, le kell mondaniuk azon ábrándos, üres eszméről, miszerint idővel majd Magyarországot is a képzelt nagy és általános tót birodalomhoz fogják majd sorozni. Ezen agyrém egyébiránt csak néhány túlbuzgó tót lelkész és ifju fejében rajoskodik; a nagyobb rész hajlandó a magyarosodásra, s nemzetiségünk iránti rokonszenvét már tettleg is erősen bizonyítja…

…A tót igen szelíd, alázatos, sokszor a gyávaságig jámbor, munkás, mesterségre alkalmas, de nagy részint fösvény, ravasz, kétszínű; nyelvéhez igen ragaszkodik, melly fölötte ragadós, mi abból is kitűnik, hogy a felföldön már több magyar falu eltótosodott; ellenben az alföldön már több tót helység és város magyarrá lett. A tót többnyire magas, szálas-termetű, főképp a sok pálinkaital buta, hülye arczkifejezést ad neki, s sápadttá, soványnyá teszi őt. A magyarországi tót köznép megkülönböztető jeléül viseli oldalán a vastag, széles tüszőt, képét kopaszra beretválja, csizma helyett bocskort szeret viselni; kedves élvezete: a dalolás, a táncz, s ruházatában a kék szint leginkább kedveli. A tót nem éppen gyűlöli a magyart, de mint régi hódító urától, igen fél tőle…

…Az oroszok vagy rusznyákok némelly felföldi megyében szétszórva laknak, jó szívű, alázatos nép, de lomha, tudatlan, babonás és tisztátalan, mi leginkább rendkívüli szegénységöknek tulajdonítható. Ők rendetlen faluikban, füstös fakunyhókban laknak, együtt marháikkal, s ez igazán baromi állapot…

…A 400 év előtt Indiából bevándorlott czigányok mindenfelé szétszórva, többnyire a helységek végén, ronda kunyhók- és sátorokban laknak vagy inkább tanyáznak közöttünk. Mária Therezia és II. József mindent elkövettek polgárosításuk végett, de mind hiába! Az ingyen kapott telkeket oda hagyták, s visszatértek előbbi életmódjukhoz, melly heverés, lopás, cserebere, lócsiszárság, szerencse és jövendőmondásból, s némelylyeknél kovácsmesterség, szegcsinálás s üstfoltozásból áll. A magyarországi czigányok igen elmések, s minthogy ők is, mint mi, keleti származásúak: a magyar jellemét, érzelmeit annyira megértették, hogy majd búskomoly, majd kitörően víg nemzeti zenénk gyönyörű melódiáit csak a czigány tudja jellemzően, szívhezszólva, s igazi magyaros tactusban játszani. S minthogy a magyar igen kedveli zenéjét, főleg az ügyesebb czigányoknak igen nagy keresetjök, jó dolguk van, s lehet mondani, hogy porban fetrengő fajtájuk sujtásos, büszke aristokratiáját ők képezik…”

Nos, kedves barátaim, nagybecsű olvasóim, ezúton közlöm, a fenti terjedelmes és remélhetőleg nem kevésbé tanulságos idézet, a Fényes Elek akadémikus és Luczenbacher János felügyelése mellett, Vahot Imre néprajztudós úr által – mindössze két évvel az 1848-as magyar szabadságharc kitörése, majd 1849-es, orosz segítséggel celebrált bukása előtt – 1846-ban szerkesztett és kiadott, a Föld- és népismei, statisztikai és történeti folyóirat, Magyarföld és népei eredeti képekben című vaskos kötetének reprintjéből származik. Azzal a szilárd reménnyel adom itt közre, hogy a szóban forgó szöveg a mai magyar néplélekben is termőtalajra lel majd. Célszemélyeim pedig elsősorban a manapság is oly nagy számban létező, és szinte tapinthatóan szaporodóban levő, a más nemezetek iránti idült empátiahiánynyal terhelt, azaz kellő beleélőképesség híján levő „túlbuzgó” magyarok esetleg más nemzeteknek honfiai és honleányai is...

Talán nem kell különösebb hangsúllyal bizonygatnom, hogy Vahot Imre, ez a maga idejében igen komoly becsben tartott, tehát mindenképpen közvélemény-formálónak számító tudósember egészen biztosan abban a tévhitben minősíthette úgy, ahogyan minősítette a tőle és népétől mint „igazi” magyaroktól elkülönböző nemzetiségű népeket, hogy alázattal és persze rátarti, de hatékony szeretettel szolgálja övéit. Amiként azt némely egyletekben mondani szokás ma is, a magyar nemzet oltárának mind nagyobb dicsőségére… Csakhogy tudvalevő, kedves barátaim, nagybecsű olvasóim, jó szándékkal van ám kikövezve a pokolba vezető út is!

Ilyenek voltunk azonban… Legalábbis ilyen volt annak idején a közélet kánonja. Igencsak elgondolkodtató viszont, hogy ez a mireánk, magyarokra is oly jellemző, más nemezetekkel szemben táplált kirekesztő kultúrfölény nem kopott meg kellőképpen a mai napig. Holott ez az állapot s annak következményei, lássuk be, hovatovább csakis a mi problémáink maradnak. (Ahogy kivétel nélkül mindazon nemzetekéi is, amelyek képtelenek levetkőzni az egymástól való folyamatos viszolygás kényszerét.) Mert mindig is csak az efféle kényszer rabjai maradnak örökre boldogtalanok, úgymond „búskomolyak”. Amint, ugye, a mi „nemzeti zenénk” is volt s maradt a mai napig. Főként ha nem veszi végre mindenki tudomásul, hogy itt, Közép-Európában, de általában ezen a földön mindenütt, egyetlen nemzetnek sincs semmivel komolyabb küldetése, mint a többi nemzeteknek. Vagyis mi magyarok sem voltunk, nem vagyunk, és nem lehetünk alapvetően különbek senkinél. És még csak a megalázottság tényében sem igen versenghetünk senkivel! Hiszen nyilván nem szenvedtünk, nem szenvedünk, és nem szenvedünk majd többet mi sem, mint azok a nemzetek, amelyeknek valaha mi, azaz a mi őseink voltak oly rettegett „hódító urai”…