Ki(k)nél van a megoldás kulcsa?

MIKLÓSI PÉTER

Abban nyilván semmi kivetnivaló, ha leszögezem: a demokrácia akkor működik elfogadhatóan, ha íratlan játékszabályait, váltóháborúk helyett, mindegyik fél betartja. Beleértve annak esélyét is, hogy az ország újonnan megválasztott köztársasági elnöke – visszaadva az államfői poszt méltóságát s pártatlanságát – saját tekintélyének és a jogállam intézményeinek megerősítésével ha nem is konfrontatív, de megbízhatóbb terepre tereli a politikát.

Igen. Bár külsőleg egyelőre nem sok minden fog megváltozni. Az államfőnek meglesznek az alkotmányos jogkörei, a Smer kormányzó pártként biztos parlamenti többséggel bír, a kereszténydemokrata KDH lavírozgat, hogy a következő országos választások után Ficóéknak akár alkotmánymódosító többséget is biztosító koalíciós partnere legyen. Az elnöki palotában pedig a Smer fölött gyámkodó Ivan Gašparovičot a politika taposómalmában még járatlan Andrej Kiska váltja. Ő, érthetően, egy ideig bizonyosan keresni fogja önmagát, valós politikai és közéleti szerepét. Papíron tehát most még valóban nem sok történik. Az igazi változás a társadalomban játszódott le! És nemcsak azzal, hogy számszerűsítve a leadott voksokat Fico úr az elnökválasztás második fordulójában cirka félmillióval kevesebb szavazatot kapott ellenfelénél; hanem elsősorban azzal, hogy az emberek egy adott döntő helyzetben fölismerték: Szlovákia populista miniszterelnöke teljhatalmának növelésével szívesen orbánizálná, talán még putyinizálná is az országot. Ebben a szituációban a polgárok józanul mérlegeltek a populistán autoritatív vezér személye, illetve az ennél különb alternatívát ígérő választási lehetőség között. Megértették, mennyire visszás helyzet kerekedhet abból, ha minden hatalom – közvetve vagy közvetlenül – egyetlen politikus kezébe kerül.

A kormányfő egyéni veresége azt jelenti, hogy a társadalmi akarat szembefordult annak kockázatával, mely szerint Robert Fico ellenőrizze Robert Ficót?

Sőt, úgy gondolom, azt már azok is túlzásnak tartották, akik pártelnökként és miniszterelnökként általában zokszó nélkül támogatják őt, hogy államfőként is lényegében a Smer első embere maradjon. Ítélőképes szimpatizánsainak zöme fölismerte a hatalom túlzott koncentrációjának veszedelmeit. Egyúttal az szintén kitűnt, hogy a kormánypárt belső hatásköri ranglétráján érdemben senki sem áll a második vagy a harmadik fontossági poszton, hanem Robert Fico egymaga trónol a párt hatalmassági piramisának csúcsán. Ezért saját táborából is nagyon sokan félreszavaztak, ugyanakkor viszont a Kotleba-hívek tekintélyes számban adták le voksukat a Smer államfőjelöltjére.

Ő milyen hibákat követett el a négy hónapos kampányban, illetve annak első és második fordulója között?

Én eleve nem a beosztottaim, tehát a minisztereim egyikét tettem volna meg a kampánycsapatom vezetőjéül. Egy ilyen alá-fölé rendelt függőségi viszony már alapjában véve sántít, hiszen az nem lehet igazán nyílt és őszinte, a feladat komolyságához mérten kölcsönösen szókimondó. Így a miniszterelnök úr tulajdonképpen önmaga volt önnönmaga kampányfőnöke is. Ez például azon is meglátszott, mennyire szokatlan volt számára az egyenes véleménycsere, hogy többnyire nem volt szemmagasságban a vitapartnereivel. Hacsak nem tették meg neki azt a „szívességet”, hogy alákérdeztek, ahogy megesett ez például a TA3 televízióban.

Andrej Kiska miként él majd a hatalommal, illetve mit tesz a hatalom ővele?

Pillanatnyilag erre nincs válasz. Kiska úr a politikában teljesen ismeretlen, olvasatlan fejezet. Ráadásul az ő megválasztása nem több – bár nem is kevesebb! –, mint hogy a választók a második körben egyszerűen Robert Fico ellen szavaztak. Egyelőre még csak gömbjóslás sem lenne kijelenteni, hogy a most megválasztott új államfő minden tekintetben hibátlanul fogja ellátni hivatalát. Különösen nehéz dolga lesz, hiszen az elvárások rendkívül nagyok vele szemben. Majd kiderül, miként állja a sarat. Arra persze minden esélye megvan, hogy jobb köztársasági elnök legyen Ivan Gašparovičnál, aki igazán alacsonyra tette az államfői tekintély mércéjét. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy személyesen Robert Ficónak is megvan a saját felelőssége abban, ha az emberek Andrej Kiskában látják a társadalmi dermedtség feloldásának reményét.

Az államfőválasztást megelőző időszakban ezúttal nem került terítékre az úgynevezett magyarkártya. Ön hogyan vélekedik: taktikusan járt el Andrej Kiska, amikor bízni bízott a hazai magyar választók szavazataiban, de nem kérte fennhangon, az újságíró veleszületett iróniájával szólva: „a Duna jegén kardot rántva”?

Bárdos Gyula magyar nemzetiségű szlovákiai államfőjelöltként az 5,1 százalékponttal figyelemreméltó egyéni eredményt ért el, hiszen ez több, mint amennyit az MKP mind a 2010-es, mind a 2012-es parlamenti választásokon elért. Szerintem azzal viszont hibázott, hogy az első forduló után külön ígéreteket, nyilvános garanciákat akart hallani az akkor még csak meg sem választott Andrej Kiskától, aki abban a szituációban egyébként sem mondhatott volna többet frázisoknál. Ugyanis pont az MKP és így Bárdos Gyula is tudhatja a legjobban, hogy nálunk mennyire kényes ügy a magyarkártya; valamint azt, hogy 2009-ben, Ivan Gašparovič újraválasztásakor éppen ez a téma mennyit rontott akkori ellenjelöltje, Iveta Radičová esélyein. Arról nem is beszélve, hogy Bárdos Gyula van annyira rutinos és régi politikus, hogy jól tudja: ha nem megy a hegy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez... Persze, ettől függetlenül a kisebbségi kérdés nemcsak érzékeny, hanem rendkívül fontos problémakör. Sok múlik majd azon, hogy kellőképpen körültekintő és felkészült tanácsadói lesznek-e az új köztársasági elnöknek, aki a jogköreivel és hivatali tekintélyének súlyával hasznosan befolyásolhatja az esetleges vitákat, az események menetét. Beleértve az államközi kapcsolatokat is. Ezt azért jó tudatosítani, mert Robert Fico szinte sohasem akkor rosszindulatú, ha népszerű, hanem amikor csökken a népszerűsége. Ilyenkor szokta előkapni a magyar- vagy a romakártyát, hogy a többségi szlovákság körében ezzel próbálja visszaszerezni közkedveltségét.

A kérdést élére állítva: a szlovákok miért idegenkednek a magyaroktól? Zömükben sejtik egyáltalában, hogy milyenek a magyarok? Vagy a 21. században is az ezerszer elcsépelt sztereotípiákban gondolkodnak, esetleg csalánkiütést kapnak, mondjuk, már csak az önrendelkezés szó hallatán?

Nézze, beszéljünk tárgyilagosan. Köztudott, hogy az ország vegyesen lakott területein nincs feszültség, nemzetiségi gondok csak elvétve akadnak. A téves nézetek inkább a nyelvhatáron vagy afölött jelentkeznek. Ahol már egyre kevesebb magyar él, ott komolyabbak az előítéletek, s gyakran torz a valóságkép is. És a szlovákok meg a magyarok világszemlélete szintén inkább csak párhuzamos, mintsem egymásba illeszkedő. Ez utóbbi észrevételben, nézetem szerint, Orbán Viktor politikai stílusának is szerepe van, bár az újraválasztott magyar miniszterelnök az utóbbi időszakban inkább Romániára, az ott élő magyarokra összpontosítja a figyelmét, noha a szlovákiai magyarok szintén ott vannak a látószögében. Orbán Viktornak 2010 nyarától különösen Iveta Radičovával voltak kiemelten előzékeny kormányfői kapcsolatai, ekkoriban amolyan viszálymentes paktum is született a két ország kormánya között. Lényegében ennek folytatása Robert Fico és Orbán Viktor jelenlegi miniszterelnöki köteléke, igaz, kissé más dimenziókban. Mindketten aránylag fiatalok, kissé kakaskodók, és ha erősen populisták is, egymás ellen nem szítják a tüzet. Ami viszont lényeges szemléletbeli különbség közöttük, az elsősorban az európai térséggel kapcsolatos. Amíg Robert Fico az Európai Unió tagországainak közösségét Szlovákia számára alapvetően fontosnak tartja, addig Orbán Viktor részére az EU – legalábbis őszerinte – Magyarország számára túlságosan szűk korlátokat szab. Ezt bizonyítandó egyre szélesebb körű hatalomra tör. Pedig eredeti voltában egy kiváló entellektüel, aki pontosan tudja, hogy a demokrácia csak úgy működőképes, ha nem az egyén, hanem a törvények ellenőrzik a politikát, és az illető – lett légyen bárminő lángész – ennek alá is veti magát. Ám hogy inkább a saját portánk előtt söprögessünk: az igazságszolgáltatás körüli huzavona az utóbbi években nálunk is égető gond.

Túllépve a nagypolitika botladozásain, ön miben látja a szlovák–magyar hétköznapi (v)iszony legfőbb nehézségét?

A legtöbb vesződséget bizonyosan a nyelvi gátak jelentik. Bár ebben a szlovákiai magyarok pozitív lépéselőnyben vannak, hiszen ismerik Szlovákiát, a szlovák kultúrát. Tény, hogy mi, szlovákok nyelvismeret híján nem mondhatjuk el ugyanezt Magyarországról és a magyarokról. Ahogy az szintén igaz, hogy akár tanulhatnánk is magyarul, vagy legalább a gyerekeink. De az itteni magyar gimnáziumok diákjainak szlováknyelv-tudása is lehetne valamivel tökéletesebb. Az igazi gondok, olykor az apróbb nézeteltérések is, a történelmi háttér értelmezéséből fakadnak. A magyarok mindmáig traumaként kezelik Trianont, viszont a szlovákok az I. Csehszlovák Köztársaság létrejöttét felszabadulásként élik meg. Tudat alatt ez ott munkál a mindennapokban, az emberi kapcsolatokban. Ezért ódzkodunk kölcsönösen a közös történelemtől, ami óriási kár, hiszen földrajzilag közös térségben, közös kultúrákban, azonos konyhákban élünk. Közösek a tulajdonságaink és a genetikai örökségünk is. A személynevek pedig szinte közömbösek Közép-Európában. Nekem például különösen kedves emlékű egyetemi tanárom egy bizonyos Franz Szabó volt.

Akkor hát kinél, kiknél leledzik a megoldás kulcsa?

Az igazságos politika megteremtőinél. És most nem holmi földi édenről ábrándozom, „csupán” látni szeretném végre, hogy rács mögé kerül a velejéig korrumpált politikus; hogy a törvény szigora lesújt az első sikkasztóra; hogy mindaz, ami a politikai korrupció rendszerének egészében jó húsz év alatt fölhalmozódott, az előbb-utóbb mégiscsak fennakad a törvényesség elfogulatlan és a politika széljárásától mentes szitáján. Ebben pedig éppen az államfőnek van meglepően fontos és alkotmányos jogköre. Szlovákiában ugyanis az államfői intézmény része a végrehajtó hatalomnak. Távolról sem légből kapott köznapi tapasztalat: ha az egyszerű halandó veszi észre, hogy ez meg amaz bűzlik a korrupciótól, arra rá se hederít senki; ám ha az államfő kezdeményez érdemlegesen tárgyilagos vitát a témában és egyúttal kellő hangsúlyt is helyez a szóban forgó gondok megoldására, akkor van remény a dolgok javulására. De amíg csak a szőnyeg alá söprés dívik, addig igazi demokrácia sem lesz. Ez utóbbi kicövekelésében az államelnöknek is megvan az elvitathatatlan felelőssége. Amivel egyben esélyt nyithat az egyelőre még el nem használódott, ambiciózus politikusok előtt is, akik talán képesek valami újat teremteni az elmúlt évek erkölcsileg züllött politizálásának romjain.

Robert Fico államfőjelöltként elszenvedett vereségével elérkezett nálunk az ideje az őszintébb párbeszédnek, a nyíltabb szókimondásnak?

A politika szerves tartozéka a pszichológia. Fél éve még mindenkinek úgy tűnt, hogy Fico úr legalább további húsz esztendeig a csúcson marad. De épp a szlovákiai államfőválasztás bizonyítja, hogy elég egyetlen politikai ballépés és az ebből adódó vereség, s azonnal meginoghatnak az illető pozíciói. És akkor már „csak” a civil szférán, a polgárokon múlik, hogy milyen tempóban demokratizálódik és válik egyre egészségesebbé, élhetőbbé, működőképesebbé a társadalom.